Reggel türelmetlenül pattantam ki az ágyból és kapkodtam föl ruháimat.

- Hm… Micsinálsz, Holdsáp? - nyöszörögte a szemeit dörzsölgetve Sirius.

- Öm… sétálok egyet, majd jövök. - vetettem oda és indultam is.

Alig, hogy kiléptem az ajtón, ismerősbe botlottam.

- Szervusz Miranda! - üdvözöltem lelkesen a királykék pulóverben álldogáló lányt. Szelíden mosolygott, mellkasa előtt néhány könyvet szorongatott.

- Szia Remus! Hol vannak a barátaid? - kérdezte nyakát nyújtogatva.

- Ők még alszanak.

- Áh… értem. - zavartan a földre nézett, mintha csak ott próbálna megfelelő témára akadni, majd ismét rám emelte tekintetét - Reggeliztél már?

- Nem, még nem. Reggelizünk együtt? - előztem meg mosolyogva. Határozottan bólintott egyet és elindult. Követtem példáját és zsebre dugott kézzel bandukoltam mellette. Út közben néha zavartan egymásra mosolyogtunk. Nem beszélgettünk. Leültünk a Hollóhát asztalához és enni kezdtünk. Egyszerre furcsa érzés kerített hatalmába. Összevontam szemöldökömet, úgy meredtem a tányérra.

- Jól vagy, Remus? - kérdezte Miranda közelebb hajolva.

- Persze, persze… - füllentettem reflexszerűen. Aztán egy megmagyarázhatatlan, láthatatlan erő az ajtó felé fordította fejem. Perselus állt ott és az asztalokat pásztázta. Megakadt rajtam a tekintete. Halványan elmosolyodtam.

- És? Hogy tervezed a napodat? - érdeklődött Miranda.

- Ő… hát… - nagyon kedveltem ezt a lányt, de most inkább kedvesem érdekelt volna, hogyan reagál arra, hol ülök. Aztán lassan felfogtam a kérdést és agyam lázas munkába kezdett. Valami olyan választ kellett kiötlenem, ami egyértelműen elutasító, de semmiképpen nem bántó és arra is ügyelnem kellett, hogy ne is próbáljon felkeresni a délelőtt folyamán. - Valószínűleg a könyvtárban leszek és a házi dolgozatomat írom gyógynövénytanból. Szerencsére ilyenkor kevesen vannak ott, nem bírom a hangzavart. Oda mindig a barátaim nélkül megyek, mert elvonják a figyelmemet. - feleltem nyomatékosan - És Te?

- Én úgy tervezem, hogy…

A továbbiakra már nem figyeltem. A bejárat felé fordultam, de Perselus már nem volt ott. Mire újra Mirandára néztem, már teljesen elvesztettem beszámolójának fonalát. Azért érdeklődve bólogattam. Kicsit szégyelltem magam, hogy ezt teszem Vele. Nem ezt érdemelte volna. És Ő csak tűrt… Az elmaradt csók miatt sem rendezett jelenetet és azóta sem tett semmiféle megjegyzést. Fantasztikus egy lány volt.

Végre nyolcat ütött az óra és én már rohantam is a könyvtárba. Tényleg szokatlanul kevesen voltak ott. Perselus az egyik polc előtt állt és oldalra döntött fejjel olvasta a kötetek címeit.

- Itt vagyok. - jelentettem ki vidáman. Úgy nézett vissza rám, mintha ez eddig sem lett volna másképp.

- Gyere! - utasított és elsétált mellettem ki a könyvtárból. Némán követtem Őt hatalmas folyosókon át. Egy elhagyatott térben aztán megállt és szembefordult velem.

- Most gondolj arra, hogy kettesben akarsz lenni velem és kövess!

Elég furcsa volt a parancs, de engedelmeskedtem. Nem volt nehéz teljesíteni, napi program volt, hogy elképzeltem Perselust és magamat egymás karjaiba fonva. Ábrándozva követtem. Érdekesen nézhettünk ki. Pár lépés után megfordultunk és mentünk pár métert arra, ahonnan jöttünk, majd még egyszer és még egyszer. Aztán abbahagytuk és Ő a falhoz fordult, amiben egy szép, míves ajtó jelent meg. Habozás nélkül kinyitotta és előzékenyen előre engedett, mint mindig. Ebben is a szerepek elosztódását véltem felfedezni, de érdekes, hogy egy percig sem éreztem magam lánynak. Csak egy olyan srácnak, aki hagyja vezetni magát, és nem Ő irányít. Kizökkentem gondolataimból, mikor beléptem a rejtett helyiségbe. A látvány meghökkentő volt. Egy teljesen üres szoba tárult elém fehér falakkal és egy hatalmas ablakkal, amin sugárzón törtek be a tavaszi napsugarak.

- Hol vagyunk, Perselus? - kérdeztem révetegen, neki háttal állva.

- Ez a Szükség szoba. - hallottam válaszát az ajtó felől. Összehúzott szemöldökkel fordultam felé.

- Nekünk egy ilyen… kopár szobára van szükségünk? - hitetlenkedtem.

- Kellett egy hely, ahol kettesben lehetünk… - szólt tagoltan, kezeit ágyéka előtt összekulcsolva.

„Oh, Lupin, csak egyszer tudnád befogni a szádat!” Mindenki folyton az eszemről áradozott. Az elméleteik egy csapásra összedőltek Perselus közelében. Agyam ilyenkor valahogy megbénult és átmentem értetlenkedő féleszűbe. Talán betudható volt ez annak, hogy még szoktam a párkapcsolatot, vagy annak, hogy mellette igazán parányinak éreztem magam, de csak addig, amíg karjaiba nem zárt. Nyugtatóan meleg kezeit arcomra helyezte és lágyan megcsókolt. Hát persze… Perselusszal egymásra van szükségünk és semmi másra. Minden itt van ebben a szobában, ami csak kellhet. Ezentúl ide bármikor elbújhatunk a zajos és értetlen tömeg elől. Mosolyogva kóstoltam forró ajkait és hagytam, hogy művészi ujjaival hajamba túrjon. Mindig beleborzongtam abba, mennyire szeretem Őt. Mennyire kívánom minden pillanatban. Néha eszembe jutott, milyen reménytelennek tűnt mindez néhány hónappal ezelőtt és most itt van. Szenvedélyesen csókolom Őt és Ő viszont engem. Olyan hihetetlen és mégis igaz. Nem akartam bevallani neki, de féltem. Túl szép volt az egész ahhoz, hogy igaz legyen. Mindennél jobban rettegtem attól, hogy valami fájdalmasan hamar véget vet ennek a kapcsolatnak. Néha utolért ez a szörnyű gondolat. Azonban rögvest elhessegettem, de legbelül mindig nyomasztott egy kicsit. Természetesen az Ő közelében nem voltam képes ilyen iszonyatos elmélkedésbe bocsátkozni. Elbódított a vágy. Nyelve az enyémhez ért, mire félősen visszarántottam sajátomat. Pár másodperc múltán bátortalanul nyújtottam ki ismét, hogy találkozzon az Övével, és végtelen táncba kezdjenek. Számat teljesen kitártam, hogy nyelvem minél beljebb hatolhasson. Már percek teltek el és mi egyre jobban elvesztünk egymásban. Így tudtam volna maradni akár az életem végéig, ha azok az alantas létszükségletek nem kényszerítenek bennünket a Mennyekből való időleges távozásra. Persze önzőek se lehettünk, hiszen akármennyire is szerettünk volna csakis egymással törődni, éltek még néhányan rajtunk kívül a kastélyban, akiknek számítottunk és Ők is nekünk, csak ezt elfeledtük ilyenkor.

- Nézzétek, ki jön ott!

Mámoros, a Szükség szobában töltött röpke órácskáról való emlékezésemből James vészjósló felhívása zökkentett ki a folyosón álldogálva.

- Hohó… - dörzsölte össze kezét Anthony a közeledő Perselusra meresztgetve szemeit. Peter is hasonlóképpen tett. Mindig élvezte barátaim ostoba és kegyetlen játékait. Siriusra tekintettem, akinek arckifejezése szintén nem volt valami megnyugtató. Rákacsintott Jamesre és fütyülve a plafont kezdte nézegetni. Nem tudtam, mire készül, így megakadályozni sem volt lehetőségem.

- Figyeljetek! Szerintem hagyjuk békén… - ennyi tellett tőlem. Nem is értem el vele semmit. Mintha nem is szóltam volna. Perselus egyre közeledett hozzánk lobogó talárjával és a kezeiben tartott könyveket lapozgatta. Lélegzetvisszafojtva vártam, mi következik és már előre összeszorult a szívem. Az egész egy pillanat volt. Sirius kinyújtotta lábát oldalra, kedvesem pedig hatalmas csattanással bukott a földre, éjszín talárja beterítette a padlót, könyvei métereket csúsztak a folyosón. Minden porcikám felé húzott, hogy segítsek neki, hogy belékaroljak, és talpra állítsam. Nem tettem… Egy gyáva féregnek éreztem magam, mint ilyen helyzetben mindig. Szerelmem néhány másodpercig mozdulatlanul feküdt a földön késleltetvén a megalázó föltápászkodást. James harsányan nevetett föl mellettem és a körülöttünk állók követték példáját. Ajkaim megremegtek, mindenem megbénult. Szemrehányóan tekintettem körbe, hasztalan. Most mindenki Őt figyelte és kárörvendve várta, hogyan küzdi föl magát. Kinyújtotta karjait, eltolva mellkasát hideg padlótól. Fél térdre emelkedett, fekete tincsei arcába lógtak, talán nem is bánta. Jobb karjával legközelebb eső könyve felé nyúlt, ekkor Anthony odalépett és egy hatalmasat rúgott a kötetbe, amely követte a többit.

- Mi van, Pipogyusz? Csak nem rövid a karod? - ordította el magát Sirius. Megjegyzését mindent betöltő röhögés követte az összegyűlt tömeg részéről. Perselus hátradobta fekete tincseit és gyilkos tekintetét Siriusra villantotta, aki ettől egy pillanatra elnémult, majd zavartan folytatta az ugató nevetést. Jól leplezte, de én jól tudtam, mennyire megrémült. Megalázott kedvesem minden méltóságát összeszedve, egyenes háttal, felszegett fejjel emelkedett két lábra és indult el összeszedni könyveit, kerülve a kacagó diákok tekintetét. Nem gondolkoztam… Lökdösődve kikászálódtam Sirius és James hasát fogó párosa közül és a legmesszebb elcsúszott kötethez rohantam. Fölkaptam és odanyújtottam Perselusnak, aki komoran, kifejezéstelen arccal kikapta azt a kezemből és a halál fátyolaként suhogó talárral indult el abba az irányba, ahová eredetileg is tartott. A vigadó tömeg nem kockáztatott és inkább utat engedett neki, majd háta mögött mutogatva nevettek rajta tovább. Megtörten álltam ott mozdulatlanul, míg barátaim oda nem jöttek és ráncigáltak el következő óránkra. Egész nap, sőt, egész héten lehengerlő tréfájukon csámcsogtak. Ha kikérték a véleményemet, úgy néztem rájuk, mintha nem is kérdeztek volna semmit, és mással kezdtem foglalkozni. Úgy tűnt, nem vették észre, hogy odasiettem Perselus egyik könyvéért. Legalábbis soha nem említették. Ismét borzalmasan éreztem magam, és esténként álmatlanul hánykolódtam. Azon törtem a fejemet, hogyan mondhatnám föl kettős életemet. Megoldást azonban nem találtam. Folytatnom kellett ezt a képtelen őrlődést szerelmem és barátaim közt. Nem egyszer próbáltam hatni rájuk szép szóval, ám Ők lehurrogtak és elmondták kedvesemet mindenféle senkiházinak, aki csak azt kapja, amit megérdemel.

Remegve ért a szombat délelőtt. Torkomban hatalmas gombóccal indultam a Szükség szoba felé. Elmentem a fal előtt háromszor és közben Perselusra gondoltam. Háttal állt nekem a kinti világot fürkészve, majd lassan megfordult. Kérlelve figyeltem Őt. Megszólalni nem bírtam. Pár határozott lépéssel elém állt és mélyen a szemembe nézett.

- Remus!

„Hallgatlak! Mondj bármit, megteszem, ígérem!”

- Ne próbálj meg segíteni legközelebb!

„Mi? Miket beszélsz?”

- Ha nem állsz mellém teljesen, hát ne álljál sehogy! - hangja higgadt volt. Úgy beszélt hozzám, mint bölcs mester a zsenge tanítványhoz. - A csökött barátaiddal ellentétben én el tudok fogadni olyan dolgokat, amelyek szöges ellentétben állnak az én elképzeléseimmel.

„Sajnálom, de nem értem, Perselus…”

- Kötődsz hozzájuk. Úgy tűnik, ezt nem oldja föl semmi. Ha magadra haragítod Őket, azzal rajtam nem segítesz. Nem is szorulok senki támogatására. Ha tényleg… érzel irántam bármit is, bőven elég Neked az, ha szenvedni látsz, nem kell még tetézned holmi felelősségérzettől vezérelt önnyugtató pótcselekvéssel.

„Mi az, hogy érzek irántad bármit? Nem ezt akartad mondani…”

- Szeretlek… - súgom olyan halkan, mintha csak a szél susogna. Nem merted kimondani ezt a szót, kimondom hát én helyetted. Arcod megenyhül, ám szinte rémülten nézel rám. Ezt nem vártad volna. Bennem tudatosul a kimondott szó ereje. Már értem, miért ilyen fontos kimondani ezt. Nem várok viszont vallomás. Jól tudom, Te is így érzel. Csak csókolj meg és az elég. Meg is teszed…

Hálásan kapaszkodtak Perselus ajkai az enyémekbe, és bár olyan közel voltak, ahogy az csak lehetséges, úgy tűnt, Ő azon fáradozik, hogy egybe olvadjanak. Hogy ne két külön rész legyenek, melyek egymáshoz simulnak, hanem legyenek egyek és pecsételjék meg láthatatlan szerződésünket, melyet azon a napsütötte délelőttön kötöttünk. Lassan távolodott el, majd elsimított arcomból egy kósza tincset. Lehunyta szemeit és ismét közeledve hozzám, száját fülemhez nyomta.

- Én is szeretlek, Remus… - lehelte halkan a szavakat, melyektől testem minden kis tagja egyszerre borzongott meg. Átöleltem Őt…

„Ha nem mondod ki, akkor is tudom… De kimondtad. Annyira szeretlek… annyira… annyira…” - kántáltam magamban meghatottan, s dülöngélve szorítottam magamhoz Őt, mintha életemben utoljára tehetném. Kezeim kétségbeesetten markolászták hátát, arcomat ében hajához nyomtam és beszívtam magamba ismerős illatát. Teljesen elvesztettem időérzékemet, ennek köszönhetően a délelőtt telt el így, szerelmemet tartva hálától remegő kezeim közt.