Sirius csillogó szemekkel nézett körbe és várta a lelkes reakciókat. Jamesék értetlenül pislogtak. Ettől ébenfekete hajú barátom teljesen dühbe gurult és arcáról lefagyott a mosoly:

- Mi van? - kérdezte ingerülten.

- Nem tudják, mi az, Sirius. - szóltam a tőlem megszokott nyugodtsággal az egyik karosszékben ülve.

- Ja!? - arca ismét földerült. Úgy látszik annyira magával ragadta ez a csodás találmány a napok folyamán, hogy azt hitte ez a két szó: Tekergők Térképe, teljesen egyértelművé tesz mindent. Vett egy hatalmas levegőt és nekikezdett. - Ez egy térkép az iskoláról. Jelszóval lehet kinyitni, egyébként egy tök üres pergamen. Kis pontokkal jelzi, ki és hol tartózkodik éppen a Roxfortban. De majd megmutatjuk, csak nem itt, ahol bárki megláthat minket!

James szája tátva maradt, Peter pedig alig kapott levegőt, végül egymás szavába vágva kezdték dicsérni zseniális művünket. Mi persze dagadtunk a büszkeségtől és barátaink alig várták a következő holdtöltét. Nekik köszönhetően most már jó ideje én is így éreztem. Nem az iszonyatos, mindent elsöprő kín és az azt követő gyengeség jutott eszembe. Annál is inkább a barangolások a közeli erdőben, a kergetőzés a tisztáson és a megérdemelt pihenés egy terebélyes faárnyékában. Már csak Peter maradt ki a jóból, de Siriusék folyamatosan azon fáradoztak, hogy belőle is animágust faragjanak. Általában a hálótermünkben gyakoroltak és sokszor visszhangozták a falak a reményt vesztett szavakat:

- Jól van! Ti könnyen beszéltek! - szólta le tanítóit Peter, amikor James és Sirius egy emberként szidták Őt egy tavaszi délután.

- Figyelj! Nem olyen őrült nehéz a kezeidből tapmancsokat csinálni, mint hiszed! A múltkor is sikerült kis híján… - próbált rá hatni James.

- Mit mondtál? - ragadta meg Sirius eszelősen mosolyogva szemüveges barátja karját.

- He? - nézett értetlen, elkerekedett szemekkel.

- Mivé változnak a kezek? - kérdezte türelmetlenül hadonászva Sirius.

- Manccsá… - mondta James elhaló hangon. Én csendesen figyeltem Őket, nagyon kíváncsi voltam, mi lesz ennek a vége. Peter is hasonlóan cselekedett némiképpen megkönnyebbülten, hogy már nem az Ő ügyetlenségéről folyik a szó.

- Nem! Nem ezt mondtad! - Sirius egyre idegesebb lett.

- Azt mondta: tapmancsá… - szólaltam meg halkan.

- Ez az! - Sirius felugrott a székből. - Tapmancs! Ez lesz e nevem és Nektek is lesz! Holnapra találjatok ki valami jót! - parancsolta fölényesen, kicsattanó örömmel.

- Oh… - gyorsan előkaptam néhány pergament, és fennhangon mondtam, mit írok - Há-zi fel-a-dat… Ki-ta-lál-ni va-la-mi jót hol-nap-ra…

- Nevet, Lupin úr! Nevet! - javított ki tettetett komolysággal és precízséggel Sirius, közben mutatóujjával hadonászva.

- Elnézést… va-la-mi jó ne-vet hol-nap-ra…

- Igen! Remek, Lupin! 10 pont a Griffendélnek! - kiáltotta vigyorogva.

- Amiért fölírtam a leckét? - kérdeztem értetlenül.

- Kevesli? - folytatta nagy komolyan a színjátékot. Mindannyian fölnevettünk, majd rászántuk magunkat, hogy megírjuk leckéinket.

Este nem igazán bírtam elaludni, mert végig az álnevemen törtem a fejem. Másnap meg is jegyeztem Siriusnak, hogy szépen ellopott tőlem egy lehetőséget, hiszen a Tapmancs rám is illett volna. James hosszas gondolkodás után az Agancsos mellett döntött. Azonban reggel a fintorgó Siriust látva megingott magabiztossága:

- Nem jó? - kérdezte csalódottan.

- Elég fura… Jó ötlet, hogy az agancsodon van a hangsúly, de ez így nem valami frappáns. Inkább jellemezd, vagy utalj rá! - ment át Sirius filozófusba.

- Milyen egy agancs? Fehér! - szólt letörten James és az égbe emelte kezeit segítség után fohászkodva.

- Ágas… - mondtam elbambulva. Barátaim elismerően, tátott szájjal pislogtak rám. - Elágazik… - tettem hozzá arcukat látván.

- Jó, ne magyarázd a zsenialitásodat! - intett le mosolyogva Sirius.

Az újonnan elkeresztelt egész nap a nevét ismételgette. Néha azt vettük észre, hogy James maga elé meredve mosolyog és tátog. Örültem, hogy boldog. Peternek nem adtunk még nevet, bár sejtettük, hogy valami rágcsálóvá fog változni. Rólam már évek óta tudtuk ugyan, mivé alakulok át, mégsem találtuk a megfelelő nevet. Nem akartam ijesztőt, sem teljesen egyértelműt. Barátaim persze kiötöltek olyanokat, mint Farkasszem, Vonyító, Vérmancs, vagy Agyar, de ezek igazán nekik sem tetszettek. Kényszermegoldásnak viszont tökéletesek voltak.

Másnap lementem a könyvtárba abban a reményben, hogy láthatom Perselust. Leültem szokásos helyünkre, amit a legtöbben kerültek. Ha lézengtek arra valakik, hát azok a mardekáros voltak és falták magukba a fekete mágiát. Sokan közülük eléggé meg is bámultak, de nem igazán érdekelt. Egész délutános kitartásom elnyerte jutalmát Hét óra tájt befutott Perselus és leült mellém, mit sem törődve szemeiket meresztgető társaival.

- Rég láttalak. - résnyire nyitott száján préselte ki a szavakat és közben egy könyvet rakott az asztalra.

- Igen, sajnos. - mondtam elhalóan szomorú hangon. Mindig akkor jöttem rá, hogy addig mi volt az a nyomasztó, fojtogató érzés, mi okozta a bennem tátongó űrt, amikor találkoztam Vele: az Ő hiánya. Olyan kézenfekvő volt, hogy eszembe sem jutott. Nyugtatóan meleg ujjak kúsztak rá térdemen tartott kezemre. Megfordítottam, hogy tenyerünk összeérjen. Ő kecses ujjait összefonta az enyémekkel, majd fejét lassan felém fordította. Legszívesebben ott helyben birtokba vettem volna hívogató ajkait, de persze nem tehettem. Aztán ez a gyönyörűen ívelt száj szóra nyílt:

- Olyan sápadt vagy… - arcomat fürkészte. Egy halvány, de hálás mosollyal köszöntem meg, hogy így figyel rám. - … Mint mindig holdtölte környékén.

Mindenem megremegett, hatalmasat nyeltem és megpróbáltam minél nyugodtabban nézni Perselus szemeibe. Fájdalmasan hasított belém néha, hogy fogalma sincs róla. Vakon megbízik bennem, közben azt se tudja, mi vagyok. Ilyenkor mindig egy senkiházi hazug csalónak éreztem magam és legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben. Nem álltam tőle messze, hogy elmondjam neki, ám valami mégis visszatartott. Talán a félelem, hogy megundorodik tőlem. Arra is gondoltam, hogy végül is a fekete mágia nagyon érdekli és a vérfarkasok, ha úgy vesszük, sötét lények. Nem maguk a varázslók, hanem amivé átalakulnak. Mégis tartottam tőle, hogy megutál. Így inkább hallgattam.

- Olyan sápadt vagy, mint maga a Hold, de tényleg. - folytatta megállapításainak sorát és ekkor agyamban egy apró kis fény gyúlt. Ajkaim széles mosolyra húzódtak, amit Ő nem igazán tudott mire vélni.

- Köszönöm… - suttogtam halkan, kijelentésemmel fokozván értetlenségét.

- Mi a frászt köszönsz? - kérdezte összehúzott szemöldökkel.

- Mindegy, nem érdekes… - feleltem mosolyogva. Vágott egy hitetlenkedő és egyben lemondó fintort és könyvét kezdte lapozgatni. - Figyelj! Mikor találkozhatnánk?

Lassan rám emelte tekintetét.

- Mármint kettesben?

Türelmetlenül bólintottam.

- Ideje lenne már találnunk egy olyan helyet, ahol bármikor magunk lehetünk. - szólt nyugodtan és belelapozott a könyvbe.

- Igazad van. Kitalálunk valamit. Ráérsz holnap délelőtt?

Bólintott egy képet nézegetve.

- Jó, akkor találkozzunk itt nyolckor! Szombaton úgyis mindenki nagyívben elkerüli a könyvtárat. - jegyeztem meg szelíden mosolyogva. Ismét csak bólintott, majd kezével lágyan megszorította az enyémet. Ujjaimmal megsimogattam meglepően puha bőrét, és percekig néztem. Imádtam csak úgy lenni mellette és figyelni Őt. Ahogy elmélyed pár sorban, ahogy művészi ujját a papírhoz nyomja, ahogy fekete haja belóg arcába és néha, ha már nagyon zavarja, kezével a füle mögé simítja, persze hasztalan. Láttam rajta, tudja, hogy megállás nélkül bámulom, de nem zavarta. Örök időkig maradtam volna így a kezét fogva és Őt nézve. Fejem nem egyszer elindult felé, hogy megcsókoljam, de szerencsére mindig hamar észbe kaptam és megálltam. Lassan fölálltam percek múltán. Fölnézett rám és biccentett egyet.

- Szervusz! - szóltam álmodozó hangon és lépteimet megszaporázva a klubhelyiségbe mentem. Olyan nagy elánnal huppantam le az egyik székre, hogy alaposan bevertem a hátamat a támlába. Fájó tagomat dörzsölgettem egy darabig, majd boldogan rámosolyogtam csodálkozó barátaimra.

- Holdsáp. - jelentettem ki vigyorogva. Egy ideig hunyorogva kémleltek engem, majd sorra megvilágosodtak. Elsőnek Sirius mosolyodott el, aztán James és végül Peter.

- Ez rohadt jó név, Remus! - szólt szemében mély elismeréssel és áhítattal Tapmancs barátom.