Anthony chili-csálén becsomagolt ajándékát nagy nehezen, de kiráncigáltam a fa alól és hosszas küszködés után előhúztam belőle néhány válogatott huncutságot, melyeket valószínűleg mind a Csodabazárból szerzett be. Mosolyogva megcsóváltam a fejem. A rokonaim is küldtek néhány ruhadarabot. Mindent átkutattam a karácsonyfa tövében, és kissé elszomorodtam, amikor megállapítottam: nem kaptam mást. Ez persze nem is lett volna baj, ám egy olyan ember ajándéka hiányzott onnan, akitől születésem óta mindig kaptam valamit. Hirtelen egy nagy méretű rózsaszín csomag alól kikandikáló hosszú borítékra lettem figyelmes. Az én nevem állt rajta. Türelmetlenül téptem fel, ugyanis minden vágyam volt, hogy Perselus nyomába eredhessek végre. Kihúztam belőle egy levelet: „Kedves Remus! Nagyon Boldog Karácsonyt Kívánok! Az ajándékodat a bagolyházban találod. Szeretettel: Apa” Megkönnyebbülten zsebre dugtam a borítékot és kirontottam a klubhelyiségből. A folyosókon sétálva jutott eszembe, hogy a tegnapi ruháim vannak rajtam. Vállat vontam magamnak felelve és háborítatlanul folytattam az utamat a nagyterem felé. Ott habos kakaó és mindenféle ínycsiklandozó sütemény fogadott. Nagy élvezettel fogyasztottam el a finom falatokat és közben a még mindig ámulatba ejtő díszletben gyönyörködtem. Mikor végeztem, ismét kutató expedíciót indítottam Perselus után. Kilépve a nagyteremből rámosolyogtam a falakon túl elterülő fehéren csillogó tájra és már rá is akadtam… kedvesemre. Jól emlékszem, kimondtam magamban ezt a szót és a gondolattól elöntött ismét az örömteli üresség érzete. Kisétáltam hát a kapun, de kabát nem volt rajtam. Ez sem igazán érdekelt. Határozottan megindultam Perselus felé, aki háttal állt nekem fekete földig érő kabátjában. Mikor odaértem hozzá, kezemet a vállára helyeztem. Ő érdeklődve megfordult. Vonásai ugyanolyan szelídek voltak, mint amikor elváltunk egymástól. Óvatosan körbenézett, majd közelebb lépett hozzám és megcsókolt. Borzalmasan örültem neki, hogy így alakultak a dolgok. Mármint… Lát az ember rengeteg iskolást, akik fennen hirdetik, hogy járnak egymással, de hozzá nem érnének a másikhoz. Az ilyenekre mindig dühös pillantásokat vetettem. „Örülj neki, hogy van valakid és használd ki!” - gondoltam magamban. Megesküdtem, hogyha én járok majd valakivel, akkor az látszani fog és nem lesz szükség szavakra, hogy kiderüljön. Úgy tűnt, ezt Perselus is tökéletesen így gondolta. Szenvedélyesen harapott az ajkamba sajátjával, majd lágyan tolt el magától. Végül is az udvar nem igazán észrevétlen hely. Bárki megláthatott volna minket, róla pedig soha nem lehetett mondani, hogy elővigyázatlan lett volna.

- Apa azt írta, hogy az ajándékom, amit Tőle kapok, a bagolyházban van. Eljössz velem?

- Persze, még mielőtt megfagysz. - beszéd közben végigmérte viszonyokhoz képest lenge öltözetemet és én csak ekkor vettem észre, hogy tényleg fázom. Elmentünk a bagolyházba, ahol Perselus le is vette sálját és kigombolta kabátját. Körbenéztem a lelkesen huhogó állatokon. Magam sem tudtam, mit keresek. Hirtelen az egyik kitárta hatalmas, fekete szárnyait és felém tartott. Először megrémültem, majd reflexszerűen kinyújtottam a karomat. A gyönyörű éjfekete bagoly leszállt rá. Lábára egy kis darab pergamen volt kötözve, rajta néhány hatalmas betű: „Íme!” Fölemeltem a fejemet a papírból és farkasszemet néztem a madárral.

- Kaptam egy baglyot! - szóltam az ámulattól hullámzó hangon és megfordultam, hogy szembe kerülhessek Perselusszal.

- Szép állat. Mi lesz a neve? - kérdezte a kezében tartott sálat maga mellett lógatva. Ránéztem a bagolyra és gyönyörű, fekete külsejéről egy számomra igen kedves név jutott eszembe. De hát csak nem nevezhetem a madaramat Perselusnak! Mit szólnának hozzá a barátaim és egyáltalán?

- Mi legyen a neve? - gondoltam, ha egyszer nem róla nevezem el, akkor nevezze el Ő.

- Én Hádésznak hívnám. - felelte határozottan, egy percig sem gondolkodva.

- Az Alvilág istene? - kérdeztem mosolyogva. Valami ilyesmit vártam Tőle.

- Pontosan! -bólintott kissé türelmetlenül, de elismeréssel hangjában. Beleegyezően biccentettem. A madár visszarepült a helyére, mi pedig szokásos helyünket vettük célba, a könyvtárat. Leültünk egymás mellé a jól ismert asztalhoz és böngészni kezdtünk. Kicsit összerezzentem, mikor megéreztem Perselus kezét a lábamon. Nem mozgatta, csak combomon nyugtatta hosszú, kecses ujjait. Oldalra pillantottam, Ő fölnézett és szemeivel a felől érdeklődött, hogy esetleg van-e valami problémám ezzel. Néma pillantással feleltem neki és tovább tanulmányoztam a Sárkányok a világban című könyvet. Perselus keze aztán néha felfedezőútra indult lábamon és simogatta azt. Nekem ilyenkor újra kellett olvasnom az eközben végigfutott sorokat, mert gondolataim egyáltalán nem a nőstény állatok jellemzői körül keringtek.

- Unod? - kérdezte hirtelen Perselus fölegyenesedve a székén, mélyen a szemembe nézve. Nem igazán értettem, miről beszél, hiszen teljesen jól elvoltam, főleg ilyen társasággal. Értetlenül meredtem rá és magyarázatot vártam. - Tudom, hogy a barátaiddal mindig csináltok mindenféle… - látszott, hogy a még ki nem ejtett szó közkinccsé tétele nagy erőfeszítésébe kerül - izgalmas dolgokat. - a jelzőt kissé fintorogva mondta.

Kajánul elmosolyodtam.

-  Szerintem mi is csinálunk… - kimért és jelentőségteljes hangnemre váltottam és a jelzőt ugyanúgy megnyomtam, mint Ő - izgalmas dolgokat.

Perselus szemeiben pajkos fény csillant és tekintetével a számat méregette, majd odahajolt, tarkón ragadott és ismét forrón megcsókolt. Most a másik kezét tartotta a lábamon és olyan erőteljesen simogatott vele, hogy az már masszírozásnak illett be. Lábak kopogására lettem figyelmes, addig csukott szemeim kipattantak, gyorsan szétváltunk egymástól és könyveink fölé görnyedtünk. Az apró Flitwick professzor haladt el mellettünk. Nyakát nyújtogatva végigmérte párosunkat és tovább ballagott. Egyszerre mozdultunk meg ismét egymás felé és ajkaink úgy folytatták szenvedélyes táncukat, mintha szét se váltak volna.

Így telt el a szünet. Olvasgattunk, az élet általános dolgairól beszélgettünk, sétálgattunk, és titkon szerettük egymást. Nem egyszer kapott el minket úgy a vágy, hogy vészes közelségbe kerültünk a lebukáshoz. De szerencsére nagy volt a kastély, az emberek száma benne viszont elenyésző. Nem kellett félreeső helyiségekbe vonulnunk, vagy titkos helyeket keresgélnünk. Ha beszédet, vagy lábdobogást hallottunk, elszakadtunk egymástól és nagyon elfoglaltuk magunkat valamivel.

Utolsó magányos napunkon megígértem Perselusnak, mindent megteszek azért, hogy minél gyakrabban találkozhassunk a tanév során. Nem reagált erre. Rám hagyta, mintha nem is igazán érdekelné, ám túl jól ismertem Őt ahhoz, mintsem hogy ezt elhiggyem.

Sokszor jött rám a kínzó lelkiismeret-furdalás amiatt, hogy nem vágyom barátaim mielőbbi érkezésére. Ez a nap mégis eljött és fájóan hamar. Talán pont ez volt a büntetésem.

Mégsem kellett megjátszanom a nagy örömöt, mellyel az érkezőket fogadtam és azt a hálát sem, amivel az ajándékokért tartoztam nekik. Különös és kicsit riasztó volt a kastély hirtelen benépesülése. Annyira magaménak éreztem a Roxfortot a szünet alatt, hogy szinte betolakodónak tartottam a beáramló diákokat. Először zavart társaim állandó, véget nem érő társalgása. Kellett hozzá néhány óra, amíg újra belerázódtam a közösségi életbe.

- Mit tudtál csinálni itt teljesen egyedül? - kérdezte Sirius nem kis megrökönyödéssel a hangjában, mikor az új év első átváltoztatástan órájára tartottunk. Én meg beszámoltam nekik mindenről, ami a kastélyban történt, viszont Perselust kihagytam a történetből. Mindezek szerint hallgatag magányomban róttam az ódon épület folyosóit, néha pedig a könyvtárban bújtam a köteteket.

- Minden bizonnyal nagyon izgalmas lehetett. - fejtette ki James véleményét mindenféle hátsó utalás vagy mellékzönge nélkül. Én csak megvontam a vállam és közöltem, hogy jól elvoltam. „De még milyen jól?!” - tettem hozzá magamban. Mosolyogva sétáltam a hosszú fekete haját igazgató Sirius mellett, aki éppen Peterrel vitatkozott az egyik kviddics csapat profiságát illetően, amikor egy ismerős hang ütötte meg a fülemet. Miranda felé közeledtünk. Barátaim elballagtak mellette és hollóhátas társai mellett, én viszont megálltam és köszöntöttem rég nem látott kedves ismerősömet.

- Szervusz Miranda!

A lány rám villantotta kék szemeit és boldog mosollyal üdvözölt.

- Remus! Szia! Hogy vagy?

Borzalmasan rég beszéltem vele. Pedig bizonyára sokszor mentünk el egymás mellett a folyosón, vagy éppen néztünk el a másik mellett egy teremben.

Átbeszélgettük a szünetet, majd mikor megszólalt a csengő, sietve elköszöntem és rohantam barátaim után, akik miután elmeséltem nekik, milyen jót beszélgettem a lánnyal, teljesen fellelkesültek:

- Nem próbáljátok meg újra? - kérdezte Peter reménykedve.

- Ez az, Remus! Szerintem tökéletes pár lennétek. - rikkantotta el magát Sirius magára terelve a tanárnő figyelmét. - Bocsánat! - intézte el a dolgot és ismét rám meresztette izgalomtól lángoló szemeit.

Elhatároztam, hogy ellentámadásba lendülök.

- Te inkább foglalkozz Nancy Parkerrel, Sirius! - csipkelődtem vigyorogva.

- Ha az olyan egyszerű lenne! Az a csaj nem olyan könnyűvérű, mint amilyennek látszik…

Sikeresen elértem, hogy a téma teljesen elterelődjön és a végén már mindenki Sirius szerelmi életével foglalkozzon. Az óra befejezte előtt pár perccel a néhány paddal arrébb ülő Anthony úgy elkurjantotta magát („Ne legyél már ilyen nyámnyila, sötétfejű!”), hogy McGalagony azonnal levont a Griffendéltől néhány pontot a hangos közbeszólásért. Egész nap szegény Siriust ugrattuk. Ő nem egyszer megpróbálta közölni velünk, hogy teljesen eltértünk az eredeti témától, azonban mi mit se törődtünk ezzel. Barátaim is jól tudták, hogy élvezetesebb Őt cikizni, mert ellen áll és támad, nem úgy, mint én.

Már minden óránknak vége lett, mikor elhatároztuk, hogy lemegyünk a kviddics pályára egy kicsit. Éppen James számolt be legújabb cikesz elfogási rekordjairól, mikor valaki megragadta a karomat. Megálltam és oldalra kaptam a fejem. Perselus nem engem nézett, hanem a folyosó egy a hátam mögött lévő távoli pontját kémlelte és halkan így suttogott:

- Gyere a mosdóba! - utasított és elindult a nekem ellenkező irányba.

- Mi van Remus? - Sirius állt széttárt karokkal néhány méterrel előttem - Nem jössz?

- De… dehogynem, csak előbb elmegyek a mosdóba. - feleltem és eltűntem a diákok tömegében egyre távolodva hoppon maradt barátomtól. Benyitottam a fiúk WC-jébe, becsuktam magam mögött az ajtót és végigpásztáztam a helyiséget, de az teljesen üresnek tűnt. „Hacsak…” Megfordultam. Perselus ott állt az ajtó mellett a falhoz simulva és engem figyelt. Megindult felém, elsétált mellettem, odalépett az egyik fülkéhez, kinyitotta az ajtaját, és úgy lendítette meg a karját, mintha egy bálterembe invitálna be. Szaporán követtem néma utasítását és pillanatok múlva ott álltunk egymással szemben a kis helyiségben, csukott ajtó mögött. Kedvesem magához ragadott és hevesen csókolni kezdett. Úgy tartotta fejemet, mintha attól félne, az hátra hanyatlik a nagy szenvedélytől. Olyan türelmetlenül és erőteljesen kóstolta ajkaimat, mint aki évek óta nem érinthetett. Kezeimet magam mellett lógattam, és teljesen rábíztam mindent.

- Vigyázz! - üvöltötte Peter a kviddics pályán néhány perc múlva, amikor egy gurkó repült felém. A stadion füvén álldogáltam és szórakozottan meredtem az egyik karikára, miközben barátaim játszottak. Elrévedésemből az elszabadult labda zökkentet ki. Arrébb ugrottam, a gurkó pedig visszapattant a földről. Próbáltam újra megkeresni gondolataim elvesztett fonalát. „Anya azt mondta, hogy szerinte minden kapcsolatban, kivétel nélkül, megosztoznak a férfi és a női szerepek és a heteroszexuális párok esetében nem egyszer felcserélődnek. Nálunk nagyon úgy néz ki, hogy mindketten betöltjük mindkét posztot. Lelkileg mindenképpen én vagyok a vezető. Az, aki rákérdez a fontosabb megbeszélnivalókra, és mérlegre teszi a válaszokat. Aki legtöbbször szervez, és mentálisan kezdeményez. Testileg viszont egyértelműen Perselus a férfi. Az, aki elragad, megtart és irányít.” Ilyen és ehhez hasonló gondolatok keringtek a fejemben, mint a labdák a hatalmas stadionban. Agyam egy kicsi elrejtett sarkában azonban megbúvott a felismerés, hogy barátaim mit sem sejtenek az egészből és ez néha kígyóként előkúszott rejtekhelyéről, hogy felszínre törjön, és foglalkoztatni kezdjen, elmondjam-e nekik. A válasz mindig egy határozott és erős „Nem!” volt. „Utálják Őt és feltételeznék, hogy megfenyegetett engem, vagy valamilyen bűbájt végzett el rajtam. Nem hinnék el, hogy szeretem… Ezért nem teszem, nem tehetem… Most még semmiképpen, talán majd ha nagyobbak leszünk.” Egyébként sem értették volna, mit szeretek benne. Ha megmondtam volna az igazat: „Mindent!” Akkor végképp azt gondolták volna, hogy varázslattal hatott rám. Pedig ez az igazság… Mindenét szerettem és szeretem, úgy, ahogy van…