Sok ideig maradtunk ott a teremben és mindent jó alaposan átvizsgáltunk. Nagyrészt arról vitatkoztunk, hogy milyen sárkány csontváza lóg lefele a plafonról. Én váltig állítottam, hogy a kedvenc fajom példánya, egy magyar mennydörgő. Ezt már akkor elkönyveltem magamban, amikor először beléptem ebbe a terembe és azóta sem tágítottam tőle.

Miután már minden zegzugát ismertük a helyiségnek, elsétáltunk a „szeszélyes lépcsők” irányába, ahogy akkoriban neveztük őket. A falakon több száz kép sorakozott, most ezeket vettük szemügyre. Perselus igazán tudta értékelni az egyszerű, hétköznapi dolgok szépségét és ebben nagyon hasonlított rám. Három és fél éve jártam már a Roxfortba és ekkor jöttem csak rá, hogy nem is ismerem igazán. Hiszen egy fárasztó iskolanap után az ember már csak a klubhelyiségébe, vagy a puha ágyba vágyik. Viszont a Perselusszal töltött idő alatt alkalmam nyílt részletesen tanulmányozni az ódon kastélyt. Nem sokszor szóltunk egymáshoz, de nem is hiányoltam. Egy percig sem éreztem kényelmetlennek, vagy zavarónak a csendet. Inkább nyugtató volt.

Mire végeztünk az összes kép megtekintésével, újra besötétedett és…

- Esik a hó! - állapítottam meg hangosan. Egy futó pillantást vetettem Perselusra, majd hirtelen rohanni kezdtem, közben visszanéztem rá és még odakiabáltam neki. - Vegyél kabátot és találkozunk a kapunál! - nem vártam választ. Száguldottam, mint egy eszelős. Berontottam a Griffendél toronyba, ezzel nem kis ijedtséget okozva két békésen üldögélő másodikosnak. Fölrohantam a hálótermembe, magamra kaptam barna kabátomat, sálamat és kesztyűmet és már rohantam is vissza.

A kapuban ott állt Perselus fekete kabátban és sálban.

- Imádom a havat! - magyaráztam meg hirtelenségemet zihálva. Nem felelt. Olyan arcot vágott, amit nem igazán értettem. Mintha nem hinné el, amit mondok. - Na? Megyünk? - kérdeztem nem titkolt izgalommal.

- Nem, nem áll szándékomban kimenni. - válaszolta cinikusan és közben megigazította sálját. Rámosolyogtam és kiléptem a szabadba. Egy ideig megkövülten néztem a hópelyheket, amelyek pár perc alatt befedtek mindent. Megszállott tekintettel indultam el a park irányába. Kiérvén a teljesen nyílt térbe elöntött egy fantasztikus érzés: a szabadság. Néhányszor megpördültem saját tengelyem körül, ezzel fölkavarva a hulldogáló pelyheket, majd a hívogatóan fénylő kastélyra meredtem, amely szebb volt, mint valaha. Perselus pár méterre állt Tőlem és engem kémlelt.

- Gyönyörű, nem? - kérdeztem kicsattanó örömmel és áhítattal.

- Nem rossz. - felelt zsebre dugott kézzel, majd pár lépéssel még távolabb sétált a kastélytól és így már messzebb volt tőle, mint én. Megfordultam és ott állt nekem háttal a Tiltott rengeteget nézve. A földre tekintettem. A hó immár néhány centis volt. Leguggoltam, fölvettem belőle egy marékkal, és összegyúrtam.

- Perselus!

Megfordult és kérdően nézett rám. Kicsit följebb emeltem a kezemben tartott hógolyót és kajánul elmosolyodtam. Leesett neki, mire készülök:

- Meg ne próbáld! - szólt fenyegetően. Még jobban összegyúrtam, hogy keményebb legyen, és dobálni kezdtem egyik kezemből a másikba. Ő még mindig parancsolóan tartotta rajtam tekintetét. A másodperc töredéke alatt történt… Teljes erővel hajítottam el a hógolyót, amely eltalálta Perselus vállát, aki ettől a hirtelen ért lökéstől elvesztette egyensúlyát, megcsúszott a fagyos talajon és hanyatt vágódott. Mindenemet átjárta az aggodalom. Ott feküdt háttal a földön és arcát kezeibe temette. Odarohantam hozzá és riadtan szólongatni kezdtem:

- Perselus!

Nem felelt, csak furcsa hangokat hallatott tenyerén keresztül, ami úgy hangzott, mintha… sírna. „Nem, az lehetetlen!” - gondoltam magamban. Aggódva letérdeltem mellé és elhúztam kezeit arca elől… Perselus nevetett. Szívből jövően, lelket melengetően nevetett. Hitetlenkedve, de mosolyra húzott szájjal meredtem rá. Szemeit lehunyva tartotta és csak nevetett. Majd fölkönyökölt és kifújta magát. Egy darabig még ott motoszkált a mosoly az arcán, majd szája újra kiegyenesedett, de szemei még mindig vidáman csillogtak. Odanyújtottam neki a kezemet és fölsegítettem, de olyan nagy erővel, hogy mikor fölegyenesedett, kicsit nekem ütközött és nem sok hiányzott hozzá, hogy háttal a hóba essek, Ő pedig rám. A gondolattól ábrándozva elmosolyodtam, Ő pedig csak nézett engem és ekkor vettem észre, hogy még mindig fogjuk egymás kezét. Mellkasa majdhogynem az enyémhez simult, arcunk néhány centire volt a másikétól. Nem mozdultunk. Mélyen egymás szemébe nézve álltunk a hidegben, de én egyáltalán nem fáztam. Tekintetem fekete hajára tévedt, amelyet a hűvös szél fújdogált, és amelyben néhány fehér hópihe ült. Nem értettem, miért csinálja. Miért nem mozdul és miért nem ereszt el. Azt jól tudtam, én miért nem teszem. Újra belenéztem mély barna szemeibe és próbáltam kivenni belőlük valamit. Nem sikerült. Aztán tett egy egyértelmű mozdulatot, de én még azt se hittem el: a számra pillantott, majd újra a szemembe. Ebbe a tekintetbe, amivel fölnézett, mindenem beleremegett. „Nem! Az nem lehet!” Szemében vágy csillant. Kérlelve meredtem rá. „Ha meg akarsz tenni valamit, hát tedd meg, vagy engedj el!” Mintha csak meghallotta volna… Mire felocsúdtam ajkaink egymást érintették. Lehunytam szemeimet és arcomon éreztem meleg, izzadt kezét. Lassan mozgatni kezdte száját és én felvettem az ütemet. A csók egyre forróbb lett és mindketten egyre jobban fölbátorodtunk. Addig résnyire nyitott számat most jobban kitártam, és mohón ízlelgettem Perselus nedves ajkait. Perceken át tartott, és körülöttem teljesen megszűnt a világ, mintha soha nem is létezett volna. Testünk teljesen a másikénak feszült és rendületlenül álltunk az egyre erősödő hófúvásban. Perselus ajkai még egyszer az enyéimbe haraptak, majd eltávolodtak. Nem akartam kinyitni a szemem. Nem akartam fölébredni ebből a csodás álomból, majd mikor tudatosult bennem, hogy ez a valóság, attól féltem, hogy Perselus ijedt és megbánó tekintetével találom szembe magam. Vagy már nem is lesz ott, mert elrohant… „De a kezei még az arcomon vannak.” Kinyitottam a szememet. Az arcán se rémület, se düh nem ült. Vonásai szelídek, kedvesek és gondoskodóak voltak. Ugyanúgy nem zavarta az egyre vadabb szél, mint engem. Mindennél jobban vágytam rá, hogy mondjon valamit, vagy jelezze egyértelműen, mit érez most.

- Menjünk be! - szólt halkan és megragadta a kezemet, majd elindult. Még mindig nem tértem magamhoz a kábulatból. Kézen fogva sétáltunk a kastély felé és én végig az arcát fürkésztem, ami végtelen eltökéltséget tükrözött. Tudtam, látja, hogy Őt bámulom és csüngök az ajkain, hátha egy szót szól, de nem tette. Kinyitotta a kaput és előre engedett. Beléptem a meleg folyosóra és a füleim rögtön égni kezdtek. Perselus becsukta az ajtót és rám nézett. Minden porcikám neki könyörgött. „Magyarázd meg, mi volt ez! Ne áltassam magam a semmiért!” Közelebb lépett és egy apró csókot nyomott a számra, majd mélyen a szemembe nézett. Megkövülten álltam. Nem mertem elhinni. Féltem tőle, hogy fogja magát és elmegy a klubhelyiségébe, engem meg itt hagy kétségek közt őrlődni. Álmomban sem hittem volna, hogy ilyen gondolatokkal lesz teli a fejem, miután Perselus megcsókol. Mondjuk, azt sem feltételeztem, hogy ilyen valaha is megtörténik. Megpróbáltam összeszedni összes griffendéles bátorságomat, vettem egy nagy levegőt és megszólaltam:

- Feljössz a Griffendél toronyba?

Hitetlenkedve meredt rám és talán magában az épelméjűségemet is megkérdőjelezte.

- Ezt komolyan kérdezed?

- Igen… Úgy volt, hogy együtt töltjük az ünnepet, nem? - mindenképpen el akartam terelni a témát. Nem akartam a csókról beszélni, hátha negatív irányba tolódik el a társalgás és egyáltalán, minden. Ha izgultam, soha nem tudtam leplezni valós érzelmeimet. Arcomra most kétségbeesés ült. Perselus néhány másodpercre lehunyta szemét, majd az arcomhoz nyúlt és megsimogatott. Minden szomorúság kiszállt belőlem. Már csak a hitetlenség maradt, de az sem volt olyan égető, mint eddig. Most én ragadtam meg a kezét és egészen a portrénkig húztam magammal.

- Cikesz. - szóltam fennhangon és a festmény utat engedett.

- Leleményes. - motyogta Perselus magában a jelszavunkra utalva.

Óvatosan beléptem a klubhelyiségünkbe és körülnéztem. Minden sötét volt. A mellettem álló bozontos valamire néztem, amiről egy kis hunyorgás után kiderült, hogy az a kivilágítatlan karácsonyfa. Egy teremtett lélek sem volt ott és mivel másodikosok maradtak csak az ünnepre, örömmel nyugtáztam, hogy nem is lesz. Azok ilyenkor már nem jönnek le. Perselusra függesztettem tekintetemet, aki követve példámat, letette kabátját, és érdeklődve pislogott körbe. Én az ablak elé álltam és mosolyogva néztem a vidáman táncoló hópelyheket. Kicsit megrémültem, mikor két kezet éreztem a derekamon. Perselus egy gyengéd rántással magához húzott, így mellkasa a hátamhoz simult. Beleszuszogott a fülembe, majd csókolni kezdte a nyakamat. Lehunytam a szemem és kissé hátrahajtottam a fejemet. Éreztem az illatát, teste az enyémhez simult és az ajka összes érintésétől kellemes borzongás futott rajtam végig. Csukott szememben könnyek gyűltek vágyaim beteljesülésének örömétől. Mozdulatlan ajkaival aztán az arcomat kezdte cirógatni. Lassan tolt egyet a derekamon és én felfogván a néma utasítást felé fordultam. Kezei még mindig a csípőm tájékán pihentek, majd lejjebb csúsztak és ott meg is állapodtak, aztán belém markoltak, amitől hirtelen lábujjhegyre álltam és szám kaján félmosolyra görbült. Perselus eltökélten kémlelt engem, majd jobban magához húzott és kezeivel fenekembe kapaszkodva megcsókolt. Átöleltem és a hátát masszíroztam ujjaimmal. Ajkaink véget nem érő versenybe kezdtek, hogy melyik kerekedik felül a másikon. Kezeim aztán följebb csúsztak és beletúrtam fekete hajába, ami miatt barátaim olyan sokszor leszólták, hogy milyen zsíros és ápolatlan. Én puhának és selymesnek éreztem. Térdeim egy picit megrogytak és észrevettem, hogy mindkét lábam sajog, mivel egész nap mászkáltam és testem is elhagyta magát Perselus karjai közt. Minden erőmet összeszedtem és tovább csókoltam. Percek múltán, mikor már éreztem, hogy Ő is fárad és már magam sem bírok megállni a lábamon, lassan elváltam Tőle és mélyen a szemébe néztem, kezeimet tarkóján tartva.

- Üljünk le! - szóltam rekedten két gyors levegővétel közt. Ő lehunyta egy pillanatra a szemét a beleegyezésre utalván és levette rólam a kezét. Tettem pár lépést és fáradtan rogytam le a nagy kanapéra. Ő a mellettem lévő egyszemélyes fotelban foglalt helyet és közben talárját igazgatta. Előre hajoltam, könyökömet a térdemre helyeztem és egymásnak támasztott ujjaimat kémleltem. A szemem sarkából láttam, hogy Perselus kitartóan figyel engem. Nem bírtam tovább. Fölkaptam a fejem és tekintetem az övébe fúrtam. Úgy éreztem, ha ezek a pillanatok nem lesznek őszinték, hát, melyek lennének azok?!

- Te komolyan gondolod ezt? - az utolsó szót megnyomtam és fejemmel oldalra biccentettem, mintha csak azt a helyet mutatnám, ahol nemrég még vadul csókolóztunk.

- Vicceltem én valaha? - szólt teljes komolysággal az arcán, kezeit a fotel karfáján nyugtatva.

- Hát… - példa után kutattam - Ma a sötét varázslatok kivédése teremben.

- Szerinted az vicc volt? Amint lehetőségem nyílna rá, levonnám azt az 500 pontot. - mindeközben az arca meg se rezzent. Én viszont elmosolyodtam, és úgy néztem tovább.

- Tehát komolyan gondolod!

- Igen, teljesen… - nyugodt volt. Nagyon nyugodt. Ami engem illett: remegett a lábam és folyton arra koncentráltam, hogy ne kezdjem el még rázni is őket, ezzel súlyosbítva a helyzetet.

- És mióta tudod?

- Mit? - kérdezte összehúzott szemöldökkel.

- Hogy kellek Neked… - várakozva meredtem rá és közben azon mosolyogtam, mennyire őszinte vagyok. Nem mintha mániákus hazudozó lennék, de most teljesen megnyíltam.

- Mindig is tudtam.

Mosolyom egyre szélesebb lett és meghatottság ült ki az arcomra. „Mint én. Pont, mint én…” Szerintem látta rajtam, hogy velem is ez a helyzet, nem is kérdezősködött. Aztán hirtelen úgy tűnt, mintha megrázná magát.

- Mi a baj? - kérdeztem érdeklődve.

- Csak kirázott a hideg.

Ezt hallván ugyanazt a mozdulatot tettem, mint Ő. Tényleg hűvös volt. Fölpattantam, a kandallóhoz léptem és leguggoltam mellé:

- Prioinito! - szóltam, pálcám végét a tűzifákhoz tartva. Egy darabig néztem az egyre vidámabban lobogó lángokat, majd fölegyenesedtem és Perselusra pillantottam, aki… elaludt. Ott, egy ültő helyében. Feltétlen reflexként húzódott a szám széles mosolyra. Kezei még mindig a karfákon voltak, fejét enyhén hátradöntötte és lehunyt szemmel szuszogott. Egy percig sem tétováztam. Fölsétáltam a hálótermünkbe, magammal hoztam két paplant és egy párnát. Az egyik takaróval óvatosan és gondosan betakartam Őt, majd fölnéztem. Arca nagyon közel volt az enyémhez. Egy apró csókot nyomtam rá, amire Ő olyan mozdulatot tett, mintha légy szállt volna az orrára. Felegyenesedtem, leültem a kanapéra, levettem a cipőmet, elhelyeztem a párnámat, ráhajtottam fejemet és magamra húztam paplanomat. Fölnéztem és jó néhány percen keresztül a nyugodtan alvó Perselust figyeltem. Ahogy föl-le mozog a mellkasa, ahogy szépen, lassan veszi a levegőt, ahogy néha összeráncolja homlokát, ahogy résnyire nyitva van a szája… Mikor már teljesen elgémberedtem, helyezkedtem egy darabig, majd mintha szemhéjaimra apró súlyokat tettek volna, mély álomba merültem.

Reggel sokáig egyik oldalamról a másikra fordultam és csukva tartottam a szemeimet, majd mikor rájöttem, hogy hol is vagyok és kivel, azok azonnal kipattantak. Egy tündöklő karácsonyfa tárult elém, az alja tele ajándékokkal. Az ablak felé néztem, kint még sötét volt. Tekintetem Perselusra vándorolt, aki összeszűkült szemmel, nyakig betakarózva és kicsit bozontos hajjal kémlelte a fát. Észrevette, hogy mozgolódok, ezért rám nézett.

- Jó reggelt! - szólt szinte alig kinyitva száját. Hangja lágy és nyugtató volt.

- Neked is, Perselus! - viszonoztam az üdvözlést mosolyogva, majd fölültem és megpróbáltam lelapítani szétálló hajamat. Nem jártam sikerrel, ezért le is mondtam róla. Odasétáltam a fához és letérdeltem mellé, majd fölnéztem Perselusra. - Boldog Karácsonyt!

- Neked is Boldog Karácsonyt! - szólt kimérten, majd a csomagokra nézett.

- Nos? Kibontjuk Őket? - kérdeztem izgatottan.

- Az enyéim a Mardekár klubhelyiségében lennének, ha egyáltalán kapnék ajándékot bárkitől is. De Te bontsd nyugodtan! - felelte egykedvűen. Egy sajnálkozó pillantást vetettem rá, majd visszakaptam a tekintetem a csomagokra. Széles mosollyal üdvözöltem az egyik példányt és arcomra huncut mosoly ült ki, melyet megpróbáltam leplezni, ennek érdekében nagy komolyan köhintetem egyet. Megragadtam a legközelebbi ajándékot és hangosan olvasni kezdtem a mellékelt kis lapot:

- Kedves Remus! Nagyon Boldog Karácsonyt Kívánok! Anya

Türelmetlenül téptem fel a papírt. Egy drapp, kötött garbó pulóver volt benne. Rögtön magamra kaptam és Perselus felé fordultam.

- Jól áll. - felelt néma kérdésemre.

Nem bírtam nem elmosolyodni, amikor néha rápillantottam, ahogy ott ült begubódzva az este rátett takaróba. Gyönyörű volt…

Miután kibontottam még néhány csomagot, amelyek csokoládét és pennákat rejtettek Petertől és egy könyvet Siriustól, a néhány perce kiszemelt ajándékra vetettem magam, ami zöld papírba volt burkolva és ezüst szalaggal volt átkötve. Felolvastam a kis pergament:

- Kedves Perselus! - szemem sarkából láttam, hogy egy hirtelen mozdulatot tesz - Nagyon Kellemes Karácsonyi Ünnepeket Kívánok! Üdvözlettel, Albus Dumbledore

Fölálltam és odavittem hozzá. Kiszabadította kezét a fehér paplan alól és átvette az ajándékot. Leültem mellé a kanapéra és érdeklődve figyeltem. Mesteri kézmozdulatokkal bontotta föl, majd kivette belőle tartalmát. Az első tárgy egy fekete, ujjatlan kesztyű volt. A második egy könyv.

- Antoan Dolor: Az északi erdő. - olvasta föl a címet - Láttam a Könyvpalotában, de a könyvtárban nem volt meg. Mondtam is Dumbledore-nak, hogy egy ilyen művet vétek kihagyni. Belelapoztam csak, de nagyon megfogott. Most végre elolvashatom.

- Ilyen jóban vagy Dumbledore-ral? - kérdeztem érdeklődve.

- Sokat beszélünk. - felelte bőbeszédűen.

- Ez kedves Tőle. - mondtam a könyvre és a kesztyűre mutatva. - És mindkettő nagyon illik hozzád. Eltalálta.

- Igen. - szólt egyetértően, még mindig ajándékait vizsgálgatva.

Visszatérdeltem a fa mellé és megint nekiálltam kutatni. Jamestől kaptam egy érdekes dobozt, amit ha kinyitottam, zenélni kezdett. Az aljában egy lap volt, rajta karácsonyi dalcímek, és ha belesuttogtam az egyiket, azt játszotta. Kiraktam az asztalra és hagytam, had’ menjen. Vetettem azért egy futópillantást Perselusra, de úgy láttam, egyáltalán nem zavarja. Kezembe akadt egy kisebb fekete csomag. Nem volt ráírva semmi.

- Bontsd ki! - utasított Perselus. Így is tettem. Egy penna volt benne, meg egy üveg tinta. - Csak papíron fog, így nem maszatolod össze vele a kezedet és mást sem.

Hálásan meredtem immár csak félig beburkolódzott ajándékozómra.

- Köszönöm! - szóltam szelíden és leraktam magam mellé az igen hasznos szerzeményeket, majd benyúltam a fa alá és kihúztam alóla egy hatalmas csomagot. Fölálltam és odavittem Perselusnak, aki meglepetten átvette azt, és fennhangon olvasni kezdte a mellékelt kártyát:

- Kedves Perselus! Nagyon Boldog Karácsonyt Kívánok! Szeretettel: Remus - érdeklődve nézett föl rám, mint aki azt hiszi, hogy véletlenül írtam oda a nevét a lapra. Leguggoltam mellé, a karfájára támaszkodtam és vártam. Tétován nekiállt a kicsomagolásnak, majd szemei elkerekedtek és úgy kémlelte ajándékát, mintha a világ legnagyobb kincsét tartaná a kezében:

- A fekete mágia nagykönyve… - olvasta még mindig ámultan méregetve a könyvet. - Ez fantasztikus, Remus! Ez a legjobb könyv, amit ebben a témában olvastam. De félbe kellett hagynom, mert valami vadbarom megrongálta a könyvtárban és kidobták, aztán nem vettek újat helyette. Nekem meg nem volt időm kiolvasni.

Lenézett rám, óvatosan maga mellé helyezte a könyvet a padlóra, majd megfogta az arcomat, lehajolt hozzám és szenvedélyesen megcsókolt. A vállába kapaszkodtam, hogy ne dőljek el. Újra elfogott az a kellemes, mindent átjáró borzongás, ami előző este. Lassan elengedett és egyik kezével elsimította az arcomba csúszott tincset. Centikről néztünk egymás szemébe. Megfogtam a fejét két kezemmel, fölegyenesedtem, majd lehajoltam hozzá és egy csókot nyomtam a homlokára. Ő eközben lehunyta a szemét, majd fölállt és magához ölelt, közben a paplan a földre csúszott. Szorosan egymáshoz simultunk, fejünk a másik vállán pihent.

- Köszönöm! - suttogta Perselus és megragadta a tarkómat, majd simogatni kezdte.

- Én is. - feleltem a fára mosolyogva.

Gyengéden eltolt magától.

- Lassan fölkel a többi griffendéles. Jobb, ha megyek.

Borzalmasan sajnáltam, hogy megint igaza van.

- Rendben. - feleltem halványan mosolyogva. Egy apró csókot adott, majd összeszedte holmiját. Mikor mindene megvolt, beleértve kabátját is, vetett rám egy utolsó pillantást, én rámosolyogtam, Ő pedig kilépett a helyiségből. Hatalmasat sóhajtottam és lehuppantam a kanapéra, majd ránevettem a földön heverő takaróra. Alig mertem elhinni az egészet, de most már teljesen biztos voltam mindkettőnkben. Szívből jövő mosollyal néztem a kedvesen fénylő karácsonyfát és magamban megállapítottam, hogy még rejt pár ajándékot az alja. Mielőtt azonban újra felfedezőútra indultam volna, vettem egy hatalmas levegőt és felidéztem magamban a Perselusszal töltött csodálatos órákat.