Furcsa volt a hirtelen bekövetkezett hatalmas csend, ami a kastélyra ült. Egy különös zaj törte csak meg: a gyomrom hangos korgása. Testem egyértelmű parancsának engedelmeskedvén elindultam a nagyterem felé, hogy megebédeljek. Reggelire semmit sem ettem, hiszen egész délelőtt társaimat búcsúztattam. Beléptem az ajtón és tekintetem rögtön a griffendélesek asztalára tévedt. Mindössze öten ültek ott. Másodikos formák voltak, de az egyik még fiatalabbnak tűnt. A hollóhát asztalánál kilencen, a hugrabugénál tizenegyen, a mardekárénál pedig tiennégyen foglaltak helyet. Köztük Perselus. Minden vágyam volt, hogy leüljek mellé, de féltem a következményektől. Egy griffendéles tizennégy mardekáros közt? Reménytelen. Perselus magányosan eszegetett méterekre a többiektől. Elindultam saját asztalomhoz és követve példáját, hatalmas távolságra ültem háztársaimtól. A hangulatom melankólikus és elrévedő volt, éppen ezért nagyon megrémültem, amikor előttem termett a teli tányér. Ámulattal fürkésztem a terem ünnepi díszletét, s közben lassan rágcsáltam a párolt zöldségeket. Szándékosan nem néztem rá itt tartózkodásom valódi okára. De nem kötöttek már le a kedvesen csillogó karácsonyi díszek, amikor fölállt a tőlem legtávolabb eső asztaltól és árnyként kezdett közeledni felém. Összehúztam magam és megpróbáltam nyugodtan tovább enni, ám torkom összeszűkült. Megállt mellettem. Lassan fölemeltem fejemet és a szemébe néztem:

- Serfus! - gyorsan lenyeltem a beszédemet akadályozó sárgarépát és megköszörültem torkomat - Szervusz!

- Szervusz! - tekintete a többi griffendélesre tévedt, akik meredten bámultak minket. - Ezeknek meg mi bajuk?

- Szerinted? - kérdeztem, utalva az egyértelmű válaszra. Perselus összehúzta száját jelezvén lenézését társaimmal szemben, akik egyre jobban belemerültek a figyelésbe. Leraktam a villámat az asztalra, de olyan hatalmas erővel, hogy a koppanása bezengte a termet. Fölpattantam a padról és Perselusra mosolyogtam.

- Nos? Mi legyen? - kérdeztem úgy, mintha éppen a világ legboldogítóbb ötletét közöltem volna.

- Sétáljunk. - szólt ujjait összefűzve és karjait lelógatva maga előtt. Arcomról lefagyott a mosoly, és ha minden igaz, rémült kifejezés váltotta fel. „Sétálni? Kettesben Perselusszal?” Egy természetellenes vigyort erőltettem az arcomra és határozatlanul bólintottam. Ő hátat fordított nekem és elindult kifelé. Követtem. Kiérvén a teremből háta mögött fonta össze kezeit, majd rám nézett várakozva, ugyanis teljesen megzavarodva követtem Őt, mintha nem érteném, mit akar, pedig egyértelműen leszögezte: sétálni. Mellé álltam, Ő újra elindult. Lassan és méltóságteljesen lépkedett, tekintetét rajtam tartotta. Én kitartóan a padlót kémleltem és kezeimet magam mellett lógattam.

- Mi a bajod? - kérdezte nem kis felelősségre vonással a hangjában. A szemébe néztem.

- Nincs semmi bajom. De… de miért kérdezed? - próbáltam határozott lenni... nem ment.

- Pont ezért! - szólt nyomatékos hangsúlyt adva utolsó szavának. - Nem vagy órán. Én nem vonok le pontokat, ha valamit rosszul mondasz. Félsz tőlem?

- Nem! Dehogy! - hirtelen teljesen magabiztos lettem. - Nincsen semmi bajom.

- Nem kell elvárásoknak megfelelned és a menőt játszanod előttem. A barátaid elmentek. Én nem ők vagyok. - a szemében mély undor ült.

- Tudom. - feleltem halkan, de biztosan. Nem állt szándékomban kötekedni Vele. Jó oka volt rá, hogy így beszéljen a barátaimról. Igaz, kettőn áll a vásár, de nálam mindig felé billent a mérleg. Szavaitól teljesen megkönnyebbültem és elmúlt a feszélyezettségem. Komótosan sétáltunk a hatalmas folyosókon.

- Nem gond a szüleidnek, hogy itt maradtál?

- Nem, nem az. - nem akartam erről többet beszélni. Féltem, hogy lebukok.

Ahogy ballagtunk, Perselus a családi karácsonyokról érdeklődött, meg úgy egyáltalán az otthoni körülményeimről. Én meg csak meséltem és meséltem. Bejártuk majd’ az egész épületet. Ritkán találkoztunk szembe bárkivel is, de minden alkalommal furcsán néztek ránk. Nem igazán érdekelt. Szinte szárnyaltam, ahogy Perselus érdeklődött rólam. Tudtam, nem játssza meg magát, és nem udvariasságból faggat, hanem tényleg érdekli. Érdeklem Őt! Persze ez kölcsönös volt. Én is kérdezgetni kezdtem, természetesen azért finomabban, hiszen tudtam, az Ő élete koránt sem volt olyan derűs, mint az enyém. Még akkor is, ha beleszámítjuk a vérfarkasságot. Mindenre válaszolt, pedig volt, hogy szívesen visszavontam volna a számból kicsúszott szavakat.

Mire észbe kaptam már besötétedett. Mivel végig Perselust néztem, ahogy beszél, ahogy lép, ahogy a kezeit mozgatja… Szóval mindezek miatt nem figyeltem a környezet változását. Beszélgető partnerem a kinti feketeséget pásztázta.

- Mennyi lehet az idő?

- Fogalmam sincs. - feleltem őszintén. - Menjünk be a nagyterembe! Ott biztosan tudja valaki.

Látszott rajta, hogy nem lelkesíti az ötlet.

- Mindegy. - szólt lemondóan és körbenézett. A hugrabug egyik prefektusa közeledett felénk.

- Hát Ti? Kilenc óra van! Azonnal menjetek a klubhelyiségeitekbe!

Micsoda? Kilenc? Az lehetetlen. Nemrég még világos volt... Nemrég ebédeltem… Nemrég kezdtünk csak beszélgetni… Így elment az idő.

Perselus gúnyosan biccentett egyet a prefektusnak, majd mélyen a szemembe nézett és suhogó talárral elindult. Gyorsan levettem róla ámuló tekintetemet, bólintottam egyet beszélgetésünk félbeszakítójának és hálótermeink felé vettem az irányt.

Alig bírtam elaludni és reggel nagyon korán keltem. Lesétáltam a nagyterembe, ahol egy teremtett lélek sem volt. Beleásítottam az üres és hatalmas térbe, körbejártam a helyiséget és csodálattal kémleltem a pompázatos karácsonyfákat, majd a mennyezetet, ami borús eget mutatott.

- Jó reggelt!

A gyomrom megrándult. Megfordultam és belenéztem Perselus barna szemeibe. Akaratlanul is elmosolyodtam.

- Neked is jó reggelt!

- Hogyhogy ilyen korán? Még csak 6 óra van. - furcsálltam ezt a kérdést, hiszen én is föltehettem volna neki.

- Nem bírtam aludni. Gondoltam, lejövök kicsit nézelődni. És Te?

- Mindig korán kelek. Rossz alvó vagyok. - csöppet sem csodálkoztam a válaszon. - Nem ülünk le?

- De! Persze! - összeráncoltam szemöldökömet. - Hova?

- Rengeteg a hely. - felelte, mintha most járna itt először, és nem lenne tisztában azzal, hogy minden asztalhoz más ház tanulói ülnek. - Mondjuk ide!

Átvetette lábait a padon, kezeivel talárját megemelve, majd várakozva nézett rám. Megdermedve álltam ott. „Leül a griffendélesek asztalához? Perselus Piton, a Mardekár ház jeles képviselője ilyenre vetemedik?” Valószínűleg gondolataim teljesen kiültek az arcomra.

- Az asztal, csak asztal. Nem tökéletesen mindegy?

Dehogynem! Tökéletesen.

- Persze, mindegy…

Leültem mellé és rögvest felbukkantak tányérjaink. Nekilátott enni. Megbabonázva figyeltem, ahogy magához veszi a kenyeret, és beleharap. Persze én is neki kezdtem az étkezésnek, de nem egyszer az orromba próbáltam belegyömöszölni a paradicsomot. Végig Őt néztem.

Miután lenyeltem az utolsó falatot és Ő is végzett, föltettem a szokásos kérdést:

- Mi legyen?

- Most mondd meg Te! - szólt parancsolóan.

- Hm… Menjünk a könyvtárba. - az járt a fejemben, hogy mindenképpen olyan dolgot mondjak, aminek örül.

- Rendben. - vágta rá határozottan és már föl is pattant a padról, mint aki egy percet sem akar elvesztegetni. Követtem, mint mindig.

A könyvtáros nő mindenféle gátlás nélkül mérte végig furcsa párosunkat, ahogy beléptünk az óriási terembe. Perselus odasétált kedvenc részlegéhez, ahol mindig rábukkantam, kivett egy könyvet és leült. Körbenéztem azon a polcon. Minden ott volt, amit csak a fekete mágiáról tudni érdemes. Levettem egy sötét varázslókról szóló kötetet, helyet foglaltam Perselus mellett és olvasni kezdtem. Az egész napot így töltöttük, még ebédelni sem mentünk el. Kiolvastam három könyvet. Perselus kezében vagy 20 kötet fordult meg. Gondolom már mindegyiket olvasta, most csak ismét áttanulmányozta őket. Nem igazán szóltunk egymáshoz, csak néha összenéztünk, de nekem ez mindennél többet mondott.

A nap végére már tele volt a fejem a tömérdek információval és kicsit sajgott is, de nem bántam. Ez bőven megérte. Nagyon jól éreztem magam a sok érdekes könyv és Perselus társaságában. Újra ránk esteledett és a dundi könyvtáros hölgy kitessékelt minket a teremből. Perselus nehezen tűri, ha parancsolgatnak neki. Persze nem adott ennek soha hangot, de dühödt arckifejezése mindent elárult.

- Szerintem menjünk aludni, mielőtt még jön az az álszent bájgúnár! - egyértelmű volt, hogy a hugrabugos prefektusra céloz.

- Rendben. Jó éjt, Perselus! - sarkon fordultam és elindultam. Úgy döntöttem, most én zárom le a társalgást. Ahogy a folyosókon haladtam, belém nyílalt a felismerés, hogy másnap este már karácsony lesz. Megkönnyebbüléssel nyugtáztam, hogy mindenkinek vettem valami ajándékot és nincsen elintézetlen dolgom. Befeküdtem az ágyamba és lehunytam a szemem. Betűk tömkelege jelent meg előttem, aztán felbukkant Perselus arca. Előre örültem a következő napnak és annak, hogy Ő a közelemben lesz. Még nem tudtam pontosan, hogyan fog zajlani, de nem is érdekelt. Úgy éreztem, semmi nem vethet gátat felhőtlen boldogságomat.

Reggel az izgalomtól remegő lábbal ballagtam le a nagyterembe. Hatalmas levegőket vettem, hátha akkor elmúlik az üresség, amit belül éreztem. Perselus ott ült szokásos elkülönített helyén és éppen befejezte a reggelit. Nem voltam éhes, ezért nekidőltem az ajtófélfának és vártam. Megtörölte a száját, fölállt és elindult felém, de csak pár méter megtétele után vett észre. Menet közben összekulcsolta karjait mellkasa előtt és kisvártatva már ott is állt előttem a maga méltóságteljes valójában.

- Nem eszel? - kérdezte pár másodperc néma csend után.

- Nem vagyok éhes. - feleltem nyugodtan, bár lábaim még mindig remegtek.

Bólintott, hogy tudomásul vette, majd várakozva nézett rám. Az agyam lázasan dolgozni kezdett, hogy mit is mondjak neki. Majd eszembe jutott, amit arról mondott, hogy engedjem el magamat, és ne feszengjek. Megpróbáltam eleget tenni, hiszen ez nem egy nagy kérés és csak is az én javamat szolgálja. Így hát elengedtem magamat, és nyugodtan rámosolyogtam. Viccesen nézhetünk ki, amint ott álldogáltunk teljesen némán és egymásra meredtünk. Mintha csak versenyeztünk volna, hogy ki bírja ki tovább anélkül, hogy megszólalna. Ahogy ismertem kettőnket, a végtelenségig játszhattuk volna ezt, ezért vállaltam a vereséget.

- Milyenek lehetnek a tantermek teljesen üresen? - kérdeztem cinkosan. Perselus fölhúzta egyik szemöldökét és elsétált mellettem. Így utólag már nem vagyok biztos benne, de akkor az életemet tettem volna rá, hogy egy halvány mosoly suhant át az arcán. Ismét követtem, mint egy tanítvány a bölcs vezetőt. Odaértünk a sötét varázslatok kivédése terem elé.

- Miből gondolod, hogy nyitva van? - kérdezte nagy komolyan.

- Nem gondolok semmit. Nézzük meg! - és már nyúltam is a kilincs után. Az ajtó simán kinyílt és én bementem rajta, Ő követett. Furcsa volt a nagy csend és az üres tér, ahol máskor fecsegő diákok tömkelege csitult el a tanár egy szavára. Perselus odalépett a tanári asztal mögé, kihúzta magát és kezeit a bútorra helyezte. Leültem az egyik padba, összefűztem rajta ujjaimat és figyeltem.

- Nos! - szólt fennhangon és járkálni kezdett a padok közt - A mai órán a sikító szellemekről fogunk tanulni. - néha jelentőségteljesen rám villantotta szemeit, és ilyenkor megnyomta az épp kiejtett szót, majd tovább sétált, mintha körülnézne a teremben. Egyszerre megállt és felém mutatott pálcájával. - Lupin! Mit tud ezekről a lényekről?

- Ö… hát…. ö… izé… - teljes zavartságot színleltem és mocorogni kezdtem a széken. - A…. hát… talán…

- Jól van, Lupin! 500 pont a Griffendéltől! - szólt diadalittasan és a tanári asztal mögé lépett. Fölnevettem és odasétáltam hozzá.

- Gondolom, jól esett ezt kimondani! - szóltam széles mosollyal.

- Természetesen! - felelt, arcán véres komolysággal.