Eljött a hétvége és mindenki a folyosókon tolongott, hogy elsőként érjen Roxmortsba. Még indulás előtt savanyú képpel odaálltam barátaim elé és közöltem, hogy nagyon rosszul vagyok, ezért ezt a kirándulást most kihagynám. Eléggé lelombozta Őket a hír, de elfogadták a döntésemet. Összeszorult a szívem, hogy hazudnom kell nekik, viszont tartoztam ennyivel Perselusnak, aki amikor már a legtöbben kisétáltak az ajtón odalépett hozzám.

- Nos? Megyünk? - kezeit a háta mögött tartotta és jelentőségteljesen kémlelt engem.

- Persze. Indulhatunk!

A faluba érve Perselus lelkesen nyugtázta, hogy az idő egyszerűen pocsék és azon kezdett filozofálni, hogy minek is kellett neki idejönnie. Csak mosolyogni tudtam rajta, de ezt Ő szerencsére nem vette észre. Túlságosan el volt foglalva a duzzogással és a cinikus megjegyzésekkel. Ahogy ballagtunk a szűk kis utcákon, és a kirakatokat pásztáztuk, én céltudatosan Zonkó Csodabazárja felé tartottam. Meglepődve vettem észre, hogy Perselus egy hirtelen kanyart vesz. Megálltam és összevissza kapkodtam a fejem. Először a pár méterre lévő bazár felé kacsingattam, majd az ajtót bámultam, ahova barátom olyan határozottan bement. Fejemet fölemeltem és elolvastam a bejárat felett álló betűket: Roxmorts Könyvpalota. Szájtátva bambultam befele. Egy könyvesbolt? Az ember nem olvasgatni jön le ide a faluba… Mit volt mit tenni? Követtem Perselust. Ahogy beléptem az üzletbe melegség öntött el és nem csak a tényleges hőmérsékletváltozás miatt. Minden polc roskadozott a vadonatúj könyvektől. Mindig is szerettem a hasonló helyeket: Tele a helység kötetekkel, amelyek mind egy külön kis világot rejtenek. És ráadásul a Roxfort könyvtárában csak régi vagy agyonolvasott irományokat talál az ember.

Perselus mellé léptem, aki éppen egy vámpírokról szóló könyv képes illusztrációit nézegette.

- Nem jártam még itt! - beszéd közben fejemet felszegve nézelődtem, majd észrevettem, hogy barátom nem reagál semmit. Várakozva ránéztem. Úgy tekintett vissza rám, mint akit egy idegen szólított meg.

- Mit csináltál Te, amikor itt voltál? - látszott rajta, hogy szinte megbotránkoztattam kijelentésemmel. Teljesen zavarba jöttem.

- Hát… mentünk a Csodabazárba, meg a Három seprűbe, meg a Mézesfalásba, meg ilyenek…

- Hah, gondolhattam volna! - nevetett fel cinikusan. Szégyelltem magamat, mert rádöbbentem, igaza van. Lefogadom, az alatt a 3 alkalom alatt Ő többet látott a faluból, mint én az összes kiruccanásomkor. Igaza volt. Nem szabad leragadni csak így valahol, mindent meg kell nézni.

Perselus látta rajtam, hogy a reakciójától egy kicsit elkámpicsorodtam, úgyhogy elhatározta, eltereli a figyelmemet.

- Érdekes lények ezek a vámpírok. Nem is baj, hogy az értelmi fogyatékos barátod annak nevez. Ez dicsőség! - nem bírtam nem elmosolyodni ezeken a szavakon és tényleg jobban lettem. Láttam, hogy Perselus nagyon belemélyedt az olvasgatásba, ezért elkezdtem tüzetesebben átvizsgálni a polcok tartalmát. Egy sorral arrébb hevertek a mugli írok művei. A verseskötetek felé vettem az irányt és hirtelen beugrott valami. Olvastam valahol, hogy ha az ember a kezébe vesz egy megfelelő irományt, majd erősen koncentrál valamire, amire választ szeretne kapni, majd hirtelen kinyitja a könyvet, akkor a szeme előtt lesz a megoldás. Úgy döntöttem, kipróbálom. Találomra levettem az egyik kötetet a polcról és erősen Perselusra gondoltam. Meg akartam tudni, mi ez az egész. Mi vonz hozzá ennyire, hogy még a barátaimnak is hazudok érte. Mikor már úgy éreztem, eljött az idő, kinyitottam a kis könyvecskét és olvasni kezdtem magamban az előttem álló sorokat:

„Az vagy nekem, mi testnek a kenyér

s tavaszi zápor fűszere a földnek;

lelkem miattad örök harcban él,

mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg.”

Szemeim elkerekedtek és szám résnyire kinyílt. Szívem lázasan dobogni kezdett és a gyomrom görcsbe rándult. Tovább olvastam:

„Csupa fény és boldogság büszke elmém,

majd fél: az Idő ellop, eltemet;

csak az enyém légy - néha azt szeretném,

majd hogy a világ lássa kincsemet;

arcod varázsa csordultig betölt,

s egy pillantásodért is sorvadok;

nincs más, nem is akarok más gyönyört,

csak amit tőled kaptam és még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon:

részeg vagyok és mindig szomjazom.”

Fejemet fölemeltem a könyvből és észrevettem, hogy zihálok. Csak bámultam magam elé és a világ megszűnt körülöttem. Gondolataim egymást kergették, de olyan őrülten, hogy sem szavakká, sem mondatokká nem álltak össze. Csak felvillanó képek voltak és mindegyik Perselust ábrázolta. Nem igazán mertem elhinni az egészet… Úgy gondoltam, biztosra kell mennem. Mielőtt levettem volna egy újabb könyvet, megnéztem ennek borítóját „Shakespeare: Szonettek” Ezt látván cinikusan fölnevettem. „Ebből nem nehéz egy ilyen versre rábökni!” Gondoltam magamban, persze én sem hittem el igazán, hiszen magát a kis kötetet is véletlenszerűen választottam ki. Tehát egy újabb könyv után nyúltam, de most egy nagyobb és vastagabb példányt szemeltem ki. Ezúttal direkt megnéztem, milyen alkotásról van szó „Európai muglik költeményei” Úgy véltem, ez megfelel a célnak, hiszen ebben nyilván vegyesen van mindenféle alkotás. Megint erősen koncentráltam, ám már koránt sem voltam olyan nyugodt, mint az első alkalommal. Kinyitottam a könyvet, majd újra olvasni kezdtem:

"Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak."

Egy József Attila nevű varázstalan férfi írta a sorokat… Őrült tekintettel bámultam a lapot… Tudtam, ez már nem egyszerű véletlen… Akármilyen lehetetlennek is tűnik… igaz…

- „Szörnyü szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló…” - Perselus állt mellettem, addig észre sem vettem. Egy könyvet tartott a kezében, abból olvasott föl hangosan. - Nem is rosszak ezek a mugli költők. - megrökönyödve álltam mellette és csak néztem őt. Ahogy csodálattal fürkészi a fekete betűket, ahogy a kezével úgy tartja azt a mihaszna könyvet, mintha egy törékeny kristály volna. - „Míg a lámpa rája omló fényén roppant árnya száll, s lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll, fel nem röppen, - soha már!” - olvasta tovább bársonyos hangján. És ekkor megértettem, azonban az eszem még mindig nem bírta teljesen felfogni…

Ajkaim hangtalan szavakat formáltak:

- Szerelmes vagyok belé… - Perselus észrevette, hogy mozog a szám.

- Tessék?

Borzalmas zavarba jöttem, és dadogni kezdtem.

- Se… se… semmi… - becsuktam a még mindig görcsösen kezemben tartott verses könyvet. Idegesen visszaraktam a polcra és otthagytam Perselust. Pár sorral arrébb mentem. Hátamat egy polcnak támasztottam. Fejemet hátraszegtem, szememet becsuktam és egy hatalmasat nyeltem. Vagy egy percig nem mozdultam.

- Minden rendben? - szemeim kipattantak, fejemet a hang irányába fordítottam. Perselus nézett rám aggódva pár lépés távolságból. Zavartan bólintottam, majd szóra nyitottam a számat:

- Nem iszunk valamit a Három seprűben? - ez volt az első dolog, ami hirtelen eszembe jutott.

Lelkem összekuszálója határozottan bólintott és egy „Miért ne?”-t rebegett.

Ahogy egymás mellett sétáltunk az utcán még mindig nem voltam teljesen magamnál. Minden olyan álomszerűnek tűnt. Néha előfordul az emberrel, hogy úgy belemerül a gondolataiba, hogy kiesik az idő, és hirtelen találja ott magát valahol. Egy ismerős helyen megálltam és borzalmasan meglepődtem, amikor konstatáltam, hogy Perselus nincs mellettem. „Akkor ezért álltam meg?” Hátra fordultam és ott várt rám, ugyanis én eszetlen szépen elballagtam a Három seprű mellett. Teljesen elvörösödtem és lassan elindultam felé. Kinyitotta a kocsma ajtaját és engem előre engedett. Sokan voltak bent. Alaposan körülnéztem, hogy barátaim nincsenek-e ott. És ekkor döbbentem rá, hogy eddig milyen óvatlan voltam. Találtunk egy üres asztalt és helyet is foglaltunk. Hamarosan megérkezett Madam Rosmerta, aki széles vigyorral köszöntött engem.

- Szia Remus! - majd tekintete Perselusra siklott és arcára némi megrökönyödés ült ki, hogy az Ő társaságában lát engem. Neki is biccentett azért egyet üdvözlésül. - Mit kértek?

- Én egy vajsört. - feleltem határozottan.

- Én is. - szólt zavartságom okozója a tőle megszokott kimértséggel.

- Tehát akkor kettő vajsört. - erősítettem meg a rendelést. Elképzeltem magunkat kívülről, és mosolyogva nyugtáztam, hogy elég furcsa kis páros vagyunk.

Perselus egyszer csak felsóhajtott és teljes nyugodtsággal így szólt:

- Nem kéne a mosdóba menned? - szemeim elkerekedtek. Nagyon furcsálltam a kérdést. Perselus látván megrökönyödésemet az ajtó felé sandított, ahol éppen akkor lépett be Sirius, Peter, James, Lily, Anthony és Rita. Megállt a szívem, viszont legalább már értettem a célzást: bújjak el. Felálltam az asztaltól és a mosdó felé vettem az irányt. Hirtelen rájöttem, hogyha egyedül hagyom elmém megbolygatóját, akkor barátaim biztosan rászállnak. Visszanéztem rá, Ő meg egy ideges biccentéssel jelezte, hogy toljam be végre a fenekemet abba a rohadt mosdóba. Éppen csak beléptem az ajtón és hallgatózni kezdtem. Nem sokra mentem vele. Tudtam, hogy kockázatos, de fejemet félig kidugtam az ajtón, hogy éppen csak lássak valamit. Nem is csalódtam Siriusban. Rögtön lecsapott Perselusra.

- Hát Te? Minek foglalsz el egy egész asztalt egyedül, he? Látod, hogy tömeg van. Ez nagy pofátlanság.

Magányosan üldögélő kiszemeltjük mély undorral a kekeckedőre nézett és rögvest reagált is:

- Szerintem Neked pont nem kéne arról prédikálni, mi pofátlanság és mi nem az. - Perselus úgy nézett kis társaságomra, mintha mindegyikőjüket csak szánni lehetne. Ekkor érkezett meg Madam Rosmerta a 2 vajsörrel. Persze Anthony rögvest kapott az alkalmon.

- Ilyen szomjas vagy, vagy szimplán csak skizofrén? - a többiek mind kuncogni kezdtek. A nőiesen telt kocsmáros asszony furcsán méregette megüresedett székemet, ám helyén volt az esze. Szóra nyitotta a száját, de rájött, semmi köze az ügyhöz, úgyhogy lerakta az asztalra a két korsót és továbbállt. Perselus mély szánalommal kémlelte Anthonyt, majd kimérten válaszolt:

- Én megértem, törpe, ha irigykedsz, hogy van, aki ennyit iszik, és nem folyik rögtön ki belőle minden, mert esetleg van benne annyi hely, hogy végigjárja benne a folyadék a természetes utat.

Anthony ekkor már nem nevetett, szája most a másik irányba görbült. Ez a derékig érő hajú srác semmit nem gyűlölt annál jobban, ha a testmagasságán ércelődtek. Arca dühös vicsorgásra torzult és már éppen rávetette volna magát a teljesen nyugodtan és méltóságteljesen üldögélőre, amikor Rita megfogta a karját és halkan odaszólt neki:

- Hagyd, Anthony! Nem éri meg. Inkább keressünk egy szabad asztalt! - a sértett keze még mindig ökölbe volt szorítva, azonban egy gyilkos pillantás után, melyet Perselusra vetett, megfordult és elindult. A többiek követték. Magányos barátom belekortyolt a vajsörébe, majd a mosdó felé tekintett és megrökönyödve nézte kikandikáló fejemet. Fölállt a helyéről, majd levette kabátját, hogy azzal jelezze, a hely foglalt. Felém közeledett. Én gyorsan becsuktam az ajtót és háttal a mosdó falának támaszkodtam. Hallottam kintről Sirius kiáltásait: „Siess, bőregér, nehogy baj legyen!” Néhány pillanat múlva benyitott Perselus és rám nézett szokásosan komoly tekintetével. Én meg csak álltam ott és nem tudtam megszólalni. Majdnem szívrohamot kaptam, amikor egy köpcös férfi lépett be, majd kisvártatva eltűnt az egyik fülkében. Újra Perselusra néztem tanácstalanul. Ő törte meg a kínos csendet:

- Elég paraszt haverjaid vannak, nem is igazán értelek.

- Néha én sem magamat. - ez a válasz jutott eszembe hirtelen. Olyan állapotban voltam, hogy nehezemre esett rendesen végiggondolni a szavaimat. Zavartan rámosolyogtam Perselusra, amit Ő nem is igazán tudott mire vélni.

- Most mi legyen? - karjait összekulcsolta mellkasa előtt. Valahonnan ismerős volt a helyzet és ezért egyre jobban mosolyogtam.

- Esetleg lógjunk? - kérdeztem vissza viccelődve. És ami ezután következett, azon nagyon meglepődtem: Perselus is elmosolyodott… Persze nem nagyon, csak éppen hogy, azonban ez nekem tökéletesen elég volt.

- Meddig szoktak itt lenni?

Hirtelen nem tudtam, mire gondol, aztán rájöttem, hogy Jamesékről beszél.

- Ja! Hát, úgy fél órát…

- Remek! - jegyezte meg cinikusan, majd folytatta a duzzogást - Lejövök Roxmortsba és egy WC-ben mulatom az időt.

Nem bírtam tovább és elnevettem magam. Ő meg csak nézet engem, de nem volt mérges. Inkább megértően fürkészett, majd tett egy lépést hátra és kikandikált az ajtón. Ezután újra rám nézett és így szólt:

- Van egy ötletem. - alig vártam, hogy megossza velem. Kérdően néztem rá. - Lefoglalom a csökött barátaidat, Te meg addig kisurransz.

Kissé aggódva pislogtam rá:

- Ez biztosan jó ötlet? - gyűlöltem, ha piszkálták Őt.

- Igen. Miért? Tudsz jobbat?

- Nem… - összeszedtem minden erőmet, vettem egy nagy levegőt - Vágjunk bele!

Perselus határozottan kinyitotta az ajtót és elindult, én meg ismét kilestem. Fedezőm odaállt a célszemélyek asztalához és már láttam is a táncra hívó arcokat a srácok és az aggódó tekinteteket a lányok részéről. Gyorsan kiléptem a mosdóból, odafutottam az asztalunkhoz és megfogtam a 2 vajsört. Nem akartam elpazarolni a finom italt. Magamhoz vettem Perselus kabátját is, majd sietve odasúgtam Madam Rosmertának, hogy kölcsönveszem a korsóit, Ő erre csak biccentett egyet. Kis társaságom felé sandítottam, majd látván, mennyire lefoglalja Őket ez a zseniális Perselus, sebesen kirohantam a kocsmából. Néhány percig kint álldogáltam és a közeli kirakatokat nézegettem. Egyszer csak valaki kivette a kezemből a fekete kabátot. Szerencsére a tulajdonosa volt az.

- Nos? Nagyon elbántak Veled? - kérdeztem félve.

- Dehogy! Lealáztam Őket. - örültem a válasznak. Érdekes volt, hogy a barátaim ellen drukkoltam, azonban ezt adta a helyzet. Látszott, hogy Perselus nagyon büszke magára, bár ez nem volt újdonság. Akármi történt vele, Ő felszegett fejjel szembe nézett vele. Ezt mindig is csodáltam benne… Persze nem csak ezt… Mindent. Az egész személyét és mindenét…

Hamar észrevette, hogy a két korsó a kezemben van. Rögtön magához vette a sajátját, amelyikből már hiányzott egy kevés vajsör. Lassan andalogtunk a kirakatok előtt és kortyolgattuk a meleg italt.

Nem sokkal később megkezdődött a gyülekező. Tudtam, hogy Siriusék mindig az utolsók közt verődnek a tömeghez, ezért Perselusszal hamar odamentünk és kisvártatva már szálltunk is be a hintókba, amik a kastélyig szállítottak minket. Egész úton kifele néztem az ablakon, ölemben nyugtattam a korsómat, és ábrándoztam. Perselus karja néha-néha az enyémhez ért, ahogy a fiáker rázkódott. Ilyenkor a tájra mosolyogtam. Nemsokára Roxfortba értünk. Megálltunk a folyosón és búcsúzkodni kezdtünk.

- Hát, akkor szervusz… - mondtam zavartan.

- Szervusz és köszönöm, hogy elhívtál. - Perselus ezután hirtelen megfordult és suhogó talárral elindult klubhelysége felé. Én meg csak álltam a korsóval a kezemben és szórakozottan néztem Őt, amíg csak lehetett. Sóhajtottam egy nagyot, majd mosolyogni kezdtem, az imént elhangzott hálás szavakra és azok kiejtőjére gondolva. Újra az elmémbe furakodott a gondolat: Szerelmes vagyok belé. Beleszerettem egy mardekáros srácba… Az volt a legkülönösebb az egészben, hogy teljesen természetesnek éreztem.