Újra elkezdődött a tanítás. Még tavaly fölvettem a legendás lények gondozását és a mugliismeretet, ahogy barátaim is ezeket választották plusz tárgyaknak. Belevetettük magunkat a tanulásba, természetesen ez csak a kezdeti lelkesedés volt, amikor az ember még minden órára körülményesen készül. És az idő elteltével - esetünkben ez egy hét volt - egyre jobban hanyagoltuk a leckeírást délutánonként és inkább mással töltöttök az időt. A parkban flangáláshoz már hűvös volt, ezért beltéri szórakozási lehetőségek után néztünk. A legtöbbet azon nevettünk, ahogy Sirius és Anthony mindenféle csínyt követett el. Akárhányszor lementünk Roxmorts faluba, mindig beszereztek valami új furmányos csecsebecsét Zonkó Csodabazárjából. A legtöbbször James is részt vett az ilyen mókákban, de inkább szellemi közreműködőként. Peter és én voltunk a fedezők és a lelkes közönséget is mi alkottuk. Néha csatlakozott hozzánk Miranda, Lily és Rita. Amíg mi hangosan röhögtünk, ők halkan kuncogtak. Tehát remekül megosztottuk a feladatokat. Persze a tréfa már nem volt olyan vicces, amikor Perselusszal szórakoztak. A második héten Siriusék éppen egy újabb csínyen törték a fejüket, mikor is mardekáros barátom felénk kanyarodott a folyosón. Jamesék rögtön kiszúrták ezt, és lelkesen mutogatni kezdték Anthony-nak, hogy Ő az a srác, akiről meséltek, és akit olyan jól lehet szívatni. Már előre aggódtam, mit akarnak tenni Vele. Azonnal összedugták a fejüket. Mindegyikük sorban húzta elő zsebeiből a különösebbnél különösebb holmikat és egyáltalán nem nyugodtam meg, mikor Sirius lelkesen felkiáltott:

- Ez az! - tartott valamit a markában, ám nem láttam, mi az. Fogalmam sem volt, mit tehetnék. Csak álljak ott tétlenül mellettük? Közelebb léptem, viszont mielőtt bármit is szólhattam volna…

- Már denevéreket is beengednek ebbe a suliba?! - James szólította meg Perselust, aki megállt, fejét barátaim felé fordította és olyan arcot vágott, mintha egy beszélő férget látna. Sirius nem tétovázott. Felemelte karját, szétnyitotta markát és annak tartalmát áldozata arcába szórta. Perselus prüszkölni és hunyorogni kezdett, majd dühödten barátom szemébe nézett és megszólalt:

- Mi a rohadt… - nem folytatta mondandóját. Hangja olyan vékonnyá változott, mintha csak egy egér cincogott volna. Kezét szája elé kapta. A körülöttünk állók mind harsányan felnevettek. Perselus fogta magát és Anthony-t majdnem föllökve faképnél hagyta a társaságot. Jamesék nem bírták abbahagyni a röhögést. Én meg csak álltam ott tátott szájjal és azt a sarkot néztem, ahol a megalázott befordult. Csak néhány perc múlva tudtam megszólalni:

- Mi volt ez srácok? - néztem érdeklődve Anthony-ra.

- Vinnyogó por Zonkó bazárjából. Nagyon nagy találmány! - lelkendezett, azonban én koránt sem voltam annyira feldobva. - De pár perc múlva elmúlik a hatása…. Sajnos… - ekkor oldalba bökte Siriust és rákacsintott, mire az fölemelte a kezét, amibe Anthony belecsapott. Valahogy nem tudtam Velük örülni. Nem szóltam egy szót sem és úgy hagytam ott őket. Jól tudtam, hogy Perselus talán már hét határon túl jár, azonban eltökélt szándékom volt, hogy megkeressem. Végigjártam az egész Roxfortot, de Ő sehol. Arra gondoltam, biztosan a klubhelységébe ment. Miközben elmélkedtem, kinéztem az ablakon és ott volt. Kint állt a parkban teljesen egyedül. Rohanni kezdtem, ahogy csak bírtam. Ahhoz képest, hogy nemrég lett vége a nyárnak, nagyon hideg volt az idő. Amikor kiléptem a kapun, megcsapott a jeges levegő, de nem törődtem vele. Határozottan tartottam Perselus felé, aki a Tiltott rengeteg fáit kémlelte. Odaléptem mellé. Felém fordult és undorodva megszólalt:

- Nagyon elegem van a szánalmas barátaidból. - nem tudtam megcáfolni a Siriusékra aggatott jelzőt, ám jelen helyzetben nem is akartam.

- Megértelek. - lesütöttem a szemem - És bocsáss meg, hogy nem léptem közbe... - motyogtam a lábamnak.

- Nem tehetsz róla, és különben sem a Te feladatod, hogy megvédj. Megkeserülik még ezt… - szemében bosszúvágy csillant. Megpróbáltam magamat a helyébe képzelni: Adott vagyok én, akinek nincsenek barátai, és akkor még jön néhány beképzelt hülyegyerek, akik naponta azon törik magukat, hogy megalázzanak és el is érik a céljukat. Sajnálkozva néztem Perselusra.

- Ne törődj Velük! Néha nagyon hülyék. Ne érdekeljen a véleményük, hiszen… kik ők Neked?

- Nagyon nem érdekel, mit gondolnak, de szálljanak le rólam végre. - ingerültség csendült -immáron ismét- bársonyos bariton hangjában.

- Figyelj! Szerintem be kéne mennünk. Elég hűvös van itt kint. - kezeimmel karjaimat dörzsölgettem és a kastély felé biccentettem. Perselus az ódon épületre tekintett, majd bólintott egyet és elindult. Követtem Őt. Végig a háta mögött mentem és megbabonázva néztem lobogó talárját, amelyet úgy hordott, mintha csak abban született volna. Beérvén a kastélyba a kellemes meleg átjárta a testemet. Perselus a szemembe nézett, majd a folyosó vége felé fordította fejét, majd pár másodperc múlva elindult és eltűnt a diákok tömegében. Szórakozottan néztem utána, aztán felocsúdtam, hogy a barátaim már biztosan keresnek. Így hát felkutattam Őket. Persze kérdezték, hova tűntem, én csak annyit feleltem:

- Valahova. - meg is lepődtek nem éppen kedves válaszomon, de nem érdeklődtek tovább.

Másnap délután barátaim körém álltak a klubhelységben és mosolyogva néztek engem, aki éppen a sötét varázslatok kivédése könyvemet bújtam egy karosszékben ülve. Fölnéztem rájuk és kérdően felvontam szemöldökömet.

- Bejelenteni valónk van. - Peter dülöngélt beszéd közben. Látszott rajta, hogy nagyon izgatott.

- Hallgatlak Titeket. - könyvemet leraktam az asztalra, kezemet összekulcsoltam és figyeltem.

- Készen vagyunk. - jelentette ki James.- Kezdődhet a kaland.

Alig hittem a fülemnek. Pontosan tudtam, miről beszélnek… Animágusok lettek… Mármint „csak” James és Sirius. Peternek még tanulnia kellet, azonban így sem bírtam megszólalni az örömtől…

A következő holdtöltekor tehát hárman kerekedtünk föl este. Persze nem akartunk kockáztatni, hiszen nem egyszer volt már rá példa, hogy összeakadtam az egyik tanárral, ahogy a park felé tartottam. Viszont volt nekünk egy titkos fegyverünk: James láthatatlanná tévő köpenye. Barátaim jól összehúzták magukat, hogy beférjenek alá. Ahogy a fúriafűz felé haladtam, már hallottam követőim ámuló moraját a hátam mögött. Akaratlanul is kihúztam magamat, mert most én álltam a középpontban és én voltam az, aki jól ismertem ezt a terepet. Fölkaptam egy ágat a földről és megnyomtam vele a fa azon göcsörtjét, amivel ki lehetett nyitni az alagút bejáratát, és egyben csillapítani lehetett a harcias növény küzdeni akarását. Egyenként lemásztunk a sötét odúba és elindultunk. A Szellemszállásra érve barátaim nem jutottak szóhoz a csodálattól. Széttártam karjaimat és megpördültem tengelyem körül.

- Íme! - mondtam büszkén. Siriusék úgy néztek körbe, mintha egy csodás palotában járnának, pedig ez a roskadozó viskó nem volt éppen szépnek mondható. Ráadásul átalakulásaim alkalmával sokszor hozzájárultam annak tépett külsejéhez. Épphogy elkezdték volna élvezni a vadregényes épület varázsát, mikor is kínszenvedésem kezdetét vette. Amint barátaim feleszméltek, hogy mi történik, átváltoztak két különböző állattá: James szarvassá, Sirius pedig fekete kutyává. Mikor véget ért a szörnyű tortúra, agyamat elborította a szokásos homály. Körbenéztem, majd vicsorogni kezdtem a két betolakodóra. A többire nem igazán emlékszem, ám valószínű, hogy hamar megnyugodtam. Ugyanis a vérfarkasok nincsenek teljesen tudatuknál az átalakulások alkalmával. Ha nyugodtak, akkor kb. annyit érzékelnek a világból, mintha részegek lennének. Ha viszont felbőszítik őket, úgy eluralkodnak rajtuk az ösztönök, hogy teljesen elvesztik az eszüket és nem fognak föl igazán semmit a körülöttük zajló eseményekből.

Tehát kis idő múlva már békésen ballagtunk egy közeli erdőben… Az első ilyen kirándulásunkból csak halvány emlékfoszlányok maradtak meg, viszont az idő elteltével egyre jobban tudatomnál voltam vérfarkas képében is.

Másnap alig győzték mesélni Peternek és nekem, hogy hogyan zajlott egészen pontosan az este. Néha úgy kellett rájuk ripakodnom, hogy talán egy kicsit halkabban kéne beszélniük erről.

Szóval minden sínen volt… Majdnem minden… Perselusszal változatlanul szórakoztak, és én nem tudtam, hogyan vethetnék véget ennek.

Már ősz közepe fele jártunk, mikor eszembe jutott egy remek ötlet, ami ugyan a srácokat nem tántorította attól, hogy tovább szekálják mardekáros „pajtásukat”, ám úgy gondoltam, örömet szerezhetek vele Perselusnak. Csak még azt nem tudtam, hogyan fogom megvalósítani. Azonban  ez egyenlőre nem igazán aggasztott. Amióta nem volt közös bájitalóránk a mardekárosokkal, egyre kevesebbet találkoztam Perselusszal, viszont most elhatároztam, hogy megkeresem. Délután bejártam az egész épületet. Nem tudtam felérni ésszel, hogyan lehet így eltűnni. Az utolsó hely, amit megnéztem, a könyvtár volt. Ott találtam rá. Az egyik asztalnál ült és egy nagy könyvet lapozgatott. Teljesen belemerült az olvasásba. Csak remélni mertem, hogy nem lesz rám dühös, ha kizökkentem.

- Szia Perselus!

Fölnézett rám és bólintott egyet. Egy darabig csak bámult rám, kezét a lapokon nyugtatta. Rájöttem, arra vár, hogy mit szeretnék. Látta rajtam, hogy ez nem egy futó köszönés volt.

- Öhm… Leülhetek melléd?

Bólintott és kihúzta a maga mellett lévő széket. Helyet foglaltam. Rápillantott a könyvre, majd újra a szemembe nézett. Tekintetem a kacifántos betűkre tévedt.

- Mit olvasol?

Jobb kezére rácsukta a könyvet, hogy tudja, melyik oldalon tartott és megmutatta a címlapot. „Vincent Vurpecula: A fekete mágia fejlődése és jelenkora” Miután ezt elolvastam, Perselusra néztem:

- Érdekelnek a sötét varázslatok? - hangomban semmi rosszindulat nem volt. Egyszerűen csak érdeklődtem.

- Mint minden rendes mardekárost. - felelt cinikusan, majd újra kinyitotta a könyvet. Elhatároztam, most már rátérek a tárgya. Megköszörültem a torkomat.

- Perselus?! - érdeklődve nézett rám - Te le szoktál menni Roxmortsba?

- Nem sűrűn. - felelt egykedvűen - Voltam már ott, de nem sokszor. Maximum háromszor.

- És most hétvégén lejössz? - nagyon drukkoltam, hogy pozitív legyen a válasza.

- Nem terveztem. - ezzel a felelettel tökéletesen meg voltam elégedve. Nem volt valami lelkes reakció, viszont teljesen negatív sem.

- Csak mert arra gondoltam, hogy… szóval… Szívesen tartanék Veled… - végre kinyögtem.

- Ezt hogy érted? - húzta föl szemöldökét Perselus. Nem igazán tudtam eldönteni, mit nem ért ebből.

- Amikor lemegyünk Roxmortsba… szívesen csatangolnék Veled a faluban. Körbenéznénk, innánk valamit a Három seprűben… Ennyi… - eléggé zavarban voltam. Perselus még mindig nem igazán tudta, mire vélje ezt. Egy darabig az arcomat fürkészte, majd kibökte, mi nem világos számára:

- Nem a barátaiddal szoktál ilyenkor lenni?

- De, igen… És akkor már mindig velük kell lennem? - még én magam is meglepődtem a szemrehányó hangnememen. - Khm… Én egyébként Téged is a barátomnak tartalak, még ha sokszor nem is viselkedek ehhez méltóan. - ezeket a szavakat már lesütött szemmel motyogtam. Majd kis idő múlva félve Perselusra néztem. Arcvonásai megenyhültek. Kinyitotta a száját, azonban egyelőre nem szólalt meg, csak nézett engem. Kezemet villámgyorsan a tarkómhoz kaptam. Amikor tekintetét csakis rám szegezte, és jól tudtam, abban a pillanatban én vagyok az egyetlen, akivel törődik, ereimben megfagyott a vér és szívem lázasan lüktetni kezdett. Végül száján néhány szó préselődött ki:

- Szívesen megyek Veled Roxmortsba. - gyomrom ekkor teljesen összeszűkült. Szám széles mosolyra húzódott. Kezemet reflexszerűen Perselus vállára tettem. Belém nyílalt, hogy ezt talán nem kéne, nem adta semmi jelét annak, hogy gondja lenne a mozdulattal.