Hamar beköszöntött a tavasz. Én sajnáltam egy kicsit, a többiek annál kevésbé. James viszont így újra mehetett kviddicsezni, de megígérte, hogy több időt fog nekünk szentelni.

Egy szerdai napon ebédre borsófőzeléket adtak, azonban iszonyatosan elsózták a házimanók, éppen ezért annyi sütőtöklevet ittam, amennyi belém fért. Meg is lett a hatása. Alig, hogy kiléptünk a Nagyteremből, így szóltam barátaimhoz:

- Srácok! Én elmegyek a mosdóba, jó? Majd megyek utánatok!

- Most ez a divat, hogy mindig csak hárman mehetünk együtt valahova? - kérdezte viccelődve Sirius. Odavetettem egy mosolyt és rohantam, ahogy a lábam bírta. Ahogy futottam, hallottam magam mögött a barátaim távolodó hangját:

- Fuss, Remus, fuss! - kórusban üvöltöttek. Nevetés közben azért elég nehéz volt gyorsan haladnom.

Berontottam a mosdóba és kis idő múlva már meg is könnyebbültem. Úgy éreztem, szárnyakat kaptam. Elindultam a mosdókagyló felé önelégült ábrázatommal, és Perselusszal találtam szemben magamat.

- Szervusz! - üdvözöltem zavartan.

- Minek örülsz ennyire? - kérdezte közben kezét mosva. Csatlakoztam mellé.

- Sok sütőtöklevet ittam és hát… ha nem sietek ide… ki tudja?

- Értelek. És már minden rendben? - megtörölte a kezét.

- Mire gondolsz? - nem igazán értettem, mire céloz. Annyi bajom volt már, hogy nem tudtam, most melyikre kérdez rá.

- Rosszul lettél a folyosón még 1-2 hónapja.  - karjait összekulcsolta mellkasa előtt és várta a válaszomat.

- Ja, igen, emlékszem. - az agyam lázasan dolgozni kezdett azon, mit mondjak neki. Ugyanazt, mint a többieknek? Hogy csak nem ettem semmit és attól estem össze? Gondolkodás közben az alsóajkamat harapdáltam. Perselus kérdően nézett rám, várta, hogy feleljek neki. Hirtelen észrevettem, hogy valami nem stimmel. Nem tudtam eldönteni, mi az... Nem Perselus, nem is a mosdó…

- Mi van? - kérdezte és tisztán látszott rajta, hogy nem érti teljesen az arckifejezésemet.

- Olyan furcsa érzésem van. - mondtam rejtélyesen.

- Mire gondolsz?

- Nem tudom. Előbb, mintha valami más lett volna. Nem igazán tudom…

- Csend lett. - szólt teljes nyugodtsággal. Igen, ez volt az, csend lett… De hát akkor…

- Már elkezdődött az óra! - kiáltottam föl rémülten.

Perselus úgy nézett rám, mintha nem értené, mi bajom van és a világ legtermészetesebb dolga lenne az, hogy mi ott állunk a mosdóban, miközben mások már a padokban ülnek.

- Akkor nem kéne mennünk? - kérdeztem határozatlanul.

- De. - felelte közömbösen és megvonta vállait, mintha neki teljesen mindegy lenne.

Összehúztam a szemöldökömet jelezvén, nem értem a nyugodtság okát.

- Te soha nem lógtál még? - kérdésében benne volt a felajánlás.

- Nem. Miért? Lógjunk? - zavart voltam és értetlenkedő.

- Én sem csináltam még ilyet, nem is akartam, de már mindegy. Most valahogy nem vágyom Dumbledore szónoklataira. - válaszolt fecsegve.

- Akkor még jobban leszid, ha egy teljes órán nem veszel részt! - mondtam okoskodva.

- És? Legalább nem most teszi.

- Ja! Hogy az időponton van a hangsúly! - értettem meg végre.

- Igen, pontosan.

- Világos. És akkor mit csináljunk? - vetettem föl a kérdést.

Perselus elgondolkodva nézett rám, majd a padlót kezdte el fürkészni. Kis idő múlva újra találkozott a tekintetünk:

- Beszélgessünk. - bökte ki a briliáns ötletet. Azonban nekem tényleg tetszett a gondolat.

- Rendben.

Szóval nekiálltunk beszélgetni. Egy ideig a mosdónál ácsorogva tettük ezt, majd kicsit arrébb mentünk. A falnak támaszkodtunk, és úgy folytattuk. Főleg a tantárgyakról és a tanárokról volt szó. A legtöbb dologban teljesen egyet érettünk. Szívesen beszélgettem volna vele másról is, viszont nem volt merszem kezdeményezni. Jobban érdekelt volna az Ő élete, amit még egyáltalán nem ismertem. A tantárgyakról és a tanárokról én is tudtam azokat, amiket elmondtunk. Nem akartam szólni. Már annak is örültem, hogy ennyi ideig beszélgethetek Vele mindenféle zavaró körülmény nélkül.

Nagyon gyorsan elrepült az a néhány perc. Alig kaptunk észbe és máris újra hatalmas hangzavar támadt kint. Nem igazán találtam a szavakat:

- Hát… öhm… Akkor majd találkozunk.

- Igen. - nem tudtam, hogy Perselus tényleg ilyen nyugodt e vagy csak jól leplezi zavarát. Hirtelen berontott egy ötödikes hugrabuggos. Úgy megrémültem, hogy az egész testem belerándult. Perselus meg se rezzent. Zavartan ránéztem és búcsúztam:

- Akkor…üdv!

- Szervusz! - még mindig a falnak támaszkodott és nem úgy tűnt, mintha nagyon sietne. Én viszont kiviharzottam a mosdóból és elindultam az átváltoztatástan terem felé. Barátaim már ott voltak:

- Remus! Te meg, hova a csudába tűntél? - kérdezte szemrehányóan Sirius, amikor megpillantott az ajtóban. - Ennyi sütőtöklevet azért csak nem ihattál!?

- Beszorultam a WC-be. - jobb kifogás nem jutott eszembe. Jamesék hangosan fölnevettek és ezzel le is tudták a témát. Persze megkaptam az igazolatlan órámat, ám ez nem különösebben aggasztott.

Áprilisban az egyik hétvégén lementünk Roxmortsba. Már voltunk ott azelőtt is, ám ez a kiruccanás kivételes volt. Ugyan ezt akkor én még nem tudtam, amikor megérkeztünk a faluba. Barátaimmal és Lily-vel beültünk a Három seprűbe. Éppen a Hugrabug-Mardekár kviddics mérkőzést elemeztük, ami előző nap zajlott le, mikor csapatunk egyetlen hölgy tagja így kiáltott:

- Miranda! - az ajtó felé integetett, ahol egy hosszú barna hajú, tengerkék szemű, teltkarcsú lány állt. Odamosolygott és elkezdett asztalunk felé közeledni. Lily fölállt és bemutatta nekünk. - Srácok! Ő Miranda Smith. A Hollóhátba jár. - Mindannyian köszöntünk neki.- Ő meg itt James, a barátom és Ők pedig a haverjai, Peter, Sirius és Remus. - egy bólintással üdvözölt minket. Én fölpattantam a helyemről és a szomszéd asztaltól elhoztam egy széket. Magam mellé tettem és hellyel kínáltam Mirandát.

- Ó! Köszönöm szépen! - hálálkodott mosolyogva. Nem tudtam betelni a szemei látványától. Úgy ragyogtak, mint a csillagok.

A meccs elemzése folytatódott tovább. Kis idő múlva úgy döntöttünk, sétálunk egyet és elnézünk néhány üzletbe. A csapat három részre tagolódott: James és Lily kézen fogva ballagtak, Peter és Sirius nevetgélve követték őket, Miranda és én leghátul beszélgettünk. Az egész kiruccanás alatt ez volt a felállás. Gyorsan eltelt az idő. Egyszerre észbe kaptunk, hogy gyülekező van, és indulni kell vissza Roxfortba. Persze ez után a nap után egyfolytában azt hallgattam a barátaimtól, hogy:

- És? Mi lesz majd a neve? Miranda Lupin, vagy meg akarja tartani a leánykori nevét? Esetleg Miranda Lupin-Smith lesz? - Siriusnak a végére már teljesen elmebeteg névpárosításai akadtak. Nem tudtam igazán védekezni, ugyanis akárhányszor kiejtették a lány nevét, az arcom egy mikulásvirág színét öltötte magára.

Pár nap múlva James eszeveszetten rohant felém a folyosón, majd zihálva állt elém:

- Tudod…. mit…. hallottam? - minden egyes szó közt nagy levegőt vett.

- Mit?

- Miranda Smith …

- Mrs. Lupinra gondolsz? - fojtotta belé a szót Sirius.

- Had’ mondja már el! - türelmetlenkedtem.

- … aszonta Lily-nek, hogy nagyon tetszel neki és még soha nem találkozott ilyen kedves sráccal.

Ennek hallatára Peter és Sirius nekiálltak színészkedni és előadták Miranda és az én majdani párbeszédemet:

- Oh, Remus, drágám! Úgy tetszel nekem! Olyan kedves és udvarias vagy! - Peter fülsüketítően vékony hangon beszélt.

- Be kell vallanom, édesem, Te is nagyon tetszel nekem! Hozzám jössz feleségül? - Sirius letérdelt Peter előtt, aki lányos zavartságot színlelt.

- Jó, nagyon mókásak vagytok, jót nevettünk, de most már elég! - vetettem véget a remek előadásnak. Barátaim nevetni kezdtek, majd jöttek az elkerülhetetlen jó tanácsok:

- Ez tök jó! Menj oda hozzá és mondd meg, hogy azt hallottad, tetszel neki és Te is hasonlóan érzel. - váltott át Sirius romantikusra.

- Miből gondolod, hogy bejön nekem? - kérdeztem átlátszóan.

- Jajj, ne hülyéskedj már, Remus! Ezt még a vak is látja! - mondta Peter határozottan. Teljesen igaza volt. Sóhajtottam egy nagyot és tanácstalanul körbenéztem:

- Én nem merek csak így odamenni. - nagyon zavarban voltam. Még soha nem álltam ilyen közel ahhoz, hogy járjak valakivel, talán éppen ezért nem akartam elszúrni. Voltak lányok, akik tetszettek és ugyan még csak 13 éves voltam, viszont már nagyon vágytam rá, hogy valakit a kedvesemnek szólíthassak. Mindig csak ámulattal figyeltem a körülöttem egymásra találó párokat és nem igazán értettem, hogyan alakulnak ki ezek a kapcsolatok. Csak reméltem, hogy egyszer ilyen biztos lehetek a dolgomban, mint akkor, mégis féltem.

- Figyelj! 100%, hogy nem fog visszautasítani! Még rizikó sincs a dologba. - nyugtatgatott James.

Újra sóhajtottam és a szemeim ide-oda mozogtak a semmit kémlelve.

- Nem veszíthetsz, magányos farkas! - csipkelődött Sirius. Gondterhelten a szemébe néztem.

- Oké. Még ma odamegyek hozzá… - ezen kijelentésemre barátaim ujjongani kezdtek, és a vállamat veregették.

Egész nap a tarkómat simogattam. Ha zavarban vagyok, mindig ezt csinálom. Mindenkinek van egy beidegződött tevékenysége, ha ideges. Nekem ez az. És nem tettem másként akkor sem, amikor az utolsó órám után megláttam Mirandát a folyosón. Határozott léptekkel elindultam felé, faképnél hagyva barátaimat. Megszólítottam:

- Miranda!? - mikor a szemembe nézett és rám mosolygott, rögtön a nyakamhoz kaptam a jobb kezemet. - Öhm… szóval… Mit csinálsz most? Úgy értem… Ráérsz egy kicsit? - a körülötte álló hollóhátas lányok mind kuncogni kezdtek, ami egyáltalán nem tett kevésbé idegessé. Miranda elpirulva mosolygott rám, ám korántsem volt olyan zavart, mint én. Kis idő múlva felelt:

- Persze, Remus!

Nagyon megkönnyebbültem.

- Kimegyünk sétálni a parkba?

- Igen, ez nagyon jó ötlet. - hangja szívélyes és bársonyos volt.

A szívem hevesen kalapált. Ahogy kifele tartottunk, mesélni kezdett az iménti órájáról. Egyszerű dolgokat mondott, azonban úgy tudta cifrázni, hogy ittam minden egyes szavát, és közben szórakozottan néztem Őt. A barna haját, mely ha a fény jó szögben éri, vöröses színt öltött, a szemét, ami a nyugodt és háborítatlan tengert jutatta eszembe, ahol a családommal annyi időt töltöttünk. Soha nem vonzott azelőtt még ennyire egy lány sem…

Kiértünk a parkba. Odaálltunk a tó partjára és én nekikezdtem a mondandómnak:

- Szóval… öm… - amíg sétáltunk, a kezeimet a hátam mögött fogtam össze, de most újra a tarkómat kezdtem tapogatni, és úgy láttam, ez nagyon szórakoztatja Mirandát. Élvezte a helyzetet, látta, mennyire zavarban vagyok. - James mondott valamit… Azt mondta, hogy… öm… Tetszem Neked… - végre kimondtam, és nagyon megkönnyebbültem. A lány pajkosan vigyorgott rám és lágyan így szólt:

- Ez így van. - már előre örült annak, amit erre reagáltam.

- Hát… Te is tetszel nekem. - zavart voltam, de egyre felszabadultabb. Miranda jobban mosolygott, mint eddig bármikor, amikor láttam. Lehunyta a szemét, mélyet lélegzett és arcát elkezdte felém közelíteni. Tudtam, hogy mi következik, azonban egyáltalán nem bántam… Sőt! Örültem, hogy ilyen egyértelmű jelzést kapok arra vonatkozólag, hogy szeretné, hogy megcsókoljam. Gondolom, neki nem ez lett volna az első alkalom… Én is előrébb toltam tehát a fejemet és már csuktam volna be a szemem, amikor egy fekete alakot pillantottam meg Miranda mögött. Megdermedtem… Perselus sétált felénk. A lány észrevette, hogy már rég találkoznia kellett volna az ajkainknak. Kinyitotta a szemét és zavartan pislogott rám, majd megszólalt:

- Mi a baj? - a hangja inkább rémült volt, mint dühös. Ekkor Perselus elment mellettünk, lobogó talárja súrolta a kezemet. Utána néztem, majd vissza Mirandára, aki immár semmit nem értett. Nem volt egyedül ezzel. Bűnbánóan kémleltem égszínkék szemeit, majd hátra léptem egyet és így szóltam:

- Bocsáss meg, én nem is tudom… Nem megy… Nem tudnám megmagyarázni… - nem lepődtem volna meg, ha ezek után képen törölt volna, ám nem ez történt. Kissé csalódottan, de megértően rám mosolygott és bal kezével megsimogatta az arcomat:

- Semmi baj, Remus. Előfordul az ilyesmi. Most viszont mennem kell, majd találkozunk. Szia! -fejezte be a beszélgetést és egy puszit nyomott az arcomra. Rám mosolygott és a kastély felé vette az irányt. Nagy kő esett le a szívemről, hogy ilyen könnyedén vette. Jó darabig álltam még ott a tó partján. Furcsa érzések kavarogtak bennem… Szomorú voltam, amiért nem sikerült, viszont boldog, amiért nem haragudott meg rám. Ám egy indulat is vegyült a két érzelemmel… Dühöt éreztem Perselus iránt. Ugyan semmi rosszat nem tett, legalábbis nem tudatosan, mégis mérges voltam, de pontosan azt sem tudtam, miért.

A tanév hátralévő részében nem szóltam Perselushoz, aki nem is nagyon értette, mi ez a hirtelen változás. Nem mondta, hogy zavarná, azonban éreztem rajta. A bájitaltan órák kínos csendben teltek. Csak annyit beszéltünk, amennyit muszáj volt.

Barátaimnak ugyan elmeséltem, mi történt a parkban, viszont azt kihagytam belőle, hogy pontosan miért fagytam le. Csak remélni mertem, hogy Miranda nem mondja el nekik, hogy egy fekete hajú mardekáros fiú terelte el a figyelmemet. Nem is tette. Lily volt az egyetlen, akinek mesélt arról a délutánról. Ezt Mirandától tudom. Varázslatos volt az a lány! Bár nagy csalódást okoztam neki, ám Ő ahelyett, hogy neheztelt volna rám, és került volna, egyre többet beszélt velem. Nem is kellett mondanom, hogy nem akarom feszegetni a járás témát, Ő a szavaim baráti hangsúlyából megértette, hogy már valahogy máshogy érzek. Magam sem tudtam igazán, mit gondolok. Ugyanúgy tetszett Miranda, mint amikor először megláttam, de valami visszatartott attól, hogy összejöjjek Vele… vagy inkább valaki…