Nyáron James nagyon sok levelet küldött nekem. Most már nem volt lehetőségük összejönni és gyakorolni, ezért egyedül, magukban próbálkoztak. Peter olyannyira igyekezett, hogy füle állati füllé változott és nem tudta visszavarázsolni. A szüleinek természetesen nem mert szólni. Sirius átugrott hozzá titokban és segített rajta. Megígértette vele, hogy nem fog tovább próbálkozni egyedül a nyáron, majd közösen.

Ezeket a történeteket hallva mindig megfogalmazódott bennem egy gondolat, mely szerint nem érek én ennyit. Le is írtam ezt Jamesnek, aki azt válaszolta: „Még százszor ennyit is megérsz!” Sokszor voltam dühös a barátaimra,  ám az ember hogyan lenne képes nem szeretni 3 ilyen srácot, akik ennyit fáradoznak érte, és akikkel olyan jól tudja érezni magát?!

Még annyi időm se volt, hogy kimondjam, ”Gringotts” és máris újra a Roxfortban találtam magam.

Akárhogy is figyeltem a vacsoránál, sehol nem láttam Perselust. Siriushoz fordultam:

- Figyelj! Láttad Pitont?

- Ja, sajnos még vacsora előtt valamikor. - dünnyögte teli szájjal. - Mér? Te?

- Nem, nem… Én nem. - válaszoltam zavartan.

- Szerencsés ember! - reagált Sirius gúnyosan. - Talán félsz, hogy nem lesz üst-társad bájitaltanon?

- Csak úgy kérdeztem. - feleltem a lehető legátlátszóbb válasszal.

Másnap a folyóson ballagtunk átváltoztatástanra.

- Ha a prof megtudná, milyen jól haladunk az animágiával… - szólt álmodozva Sirius.

- De reméljük, nem tudja meg! - bökte ki a választ helyettem James.

Annyira belemerültem a gondolataimba, elképzelvén a tanár arcát, amint megjelenünk előtte állatalakban, hogy nem is figyeltem magam elé és neki ütköztem egy szembe jövőnek. Mielőtt fölmérhettem volna a helyzetet, már halottam is Sirius ingerült hangját:

- Mi a francért nem tudsz jobban figyelni, Drakula?

A szemem addig csukva volt és a fejemet tapogattam, ugyanis sikerült rendesen összekoccannom - immáron világossá vált - Perselussal. Igen, Ő állt előttem és szintén az üstökét markolászta, majd föltört belőle a heves indulat:

- Fogd be a pofádat, Black! Nem hallottam, hogy a barátod a segítségedet kérte volna!

Még mindig a feje búbját tapogatta. Sirius már nyitotta volna a száját a válaszra, ám én megelőztem:

- Bocs, nem néztem magam elé. Sirius! Én is annyira vagyok hibás, mint Ő. Ne húzd fel magad!

Perselus és Sirius váltottak egy szúrós pillantást, majd mindannyian tovább álltunk.

- Miért véded? - támadtak le a barátaim egy emberként.

- Mert én is hibás voltam. Itt senkinek nem volt joga dühösnek lenni a másikra, főleg nem Neked! - fordultam oda ellenségeskedő pajtásomhoz. Erre Ő egy lenéző pillantást vetett rám, amely kb. annyit jelentett, hogy „Az ilyen alkalmakon kapni kell, amikor végre bele lehet kötni abba a denevéremberbe!”.

Viszont végre láthattam Perselust és ugyan ez nem volt legfényesebb találkozásink egyike, de ez a tényeken mit sem változtatott.

Egész héten azon drukkoltam, hogy Mortis professzor ne változtassa meg az ülésrendet, és imáim meghallgattattak. Szokásos hely és szokásos társaság.

- Fáj még a fejed? Mert nekem igen. Nagyon béna voltam. Még egyszer bocsánat! - kezdtem bele a beszélgetésbe.

- Nem, én már jól vagyok. Egyébként semmi gond! Én se figyeltem eléggé az útra. Máshol jártak a gondolataim. - felelt és közben moszatokat dobált a főzetünkbe. Szívesen megkérdeztem volna, hol járt az agya, de nem mertem megtenni. - Sötét barátod nincsen egy kicsit elszállva magától? - látszott Perseluson, hogy ez a „sötét” szó nem Sirius haja színét és nem is a nevét jellemezte.

- Vannak hülye dolgai, viszont alapjában véve jó lelkű srác. Szerintem még kedvelnéd is, ha jobban megismernéd.

Perselus arcára ennek hallatán olyan fintor ült, mintha egy trágyagránátot robbantottak volna föl az orra előtt:

- Kétlem.

James egyre kevesebb időt töltött velünk. Elkezdődtek a kviddics edzései. Remek fogó volt! Ennek folytán késő délután szinte soha nem láttuk és volt még valami, ami sokat elvett az együtt töltött időnkből… helyesebben valaki… Lily Evans. Ez a vöröses hajú, zöld szemű lány az osztálytársunk volt és mindenki nagyon szerette. Kedves volt és rendkívül okos is. Az év eleje óta figyeltük barátaimmal, hogy a lányok olyan furcsák lettek. Feltételeztük pl. azt, hogy valamiféle járvány söpört végig rajtuk, ami főleg a szemet támadja meg, ugyanis állandóan kacsingattak ránk. Mi meg persze nem igazán értettük, miért. Aztán eljutott a tudatunkig: nekiálltak kamaszodni. Lily is napról napra nőtt és egyre szebb lett, de Ő nem vette föl a többiek különös szokásait. És ettől lett a legvonzóbb, hogy nem akart minden áron az lenni. Tehát James és az Evens lány egyre több időt volt együtt és ugyan mi sokszor hiányoltuk barátunkat, ám Lily-től nem sajnáltuk.

Be kell, hogy valljam, nekem is tetszett a természetessége, meg úgy egyáltalán… ahogy mindenki másnak is. Azonban Ő Jamest választotta, nem volt mit tenni, nem is baj…

Tehát általában hárman róttuk a folyosókat, és ha véletlenül összeakadtunk Perselusszal, én rögtön elkezdtem valami olyan dologról beszélni, ami rám vonja Sirius figyelmét. Ilyen volt pl. a kviddics vagy a vélák. Imádta ezeket a lényeket! Egy időben szinte a mániájává váltak és az összes könyvet elolvasta róluk. Nyáron találkozott eggyel, és azóta sem hagyták nyugodni ezek a gyönyörű teremtmények.

November közepe fele járhattunk. Éppen ezekről a lényekről tartott Peternek és nekem kiselőadást a folyosón, mikor én hirtelen rosszul lettem. A kastély falai táncolni kezdtek és Sirius hangja is egyre inkább olyanná vált, mintha egész távolról beszélne hozzám. Elvesztettem az egyensúlyomat, összeestem és elsötétült a világ. Mikor fölébredtem, mindenki körülöttem állt. Azt hittem már a gyengélkedőn vagyok. Tévedtem.  Még mindig a földön feküdtem. Sirius elkezdett integetni az orrom előtt:

- Hé! Öregem! Egyben vagy?

Elég lassan fogtam föl, mit kérdez, de amint elért az agyamig, válaszoltam:

- Aha, aszem… Jól vagyok.

Peter odanyújtotta a kezét és fölsegített. Még mindig kicsit imbolyogtam, viszont más bajom nem volt. Barátaim azért fölkaroltak és úgy támogattak át az összegyűlt tömegen, közben mindenkit biztosítottak róla, hogy semmi bajom, csak nem ettem ma még semmit, ettől lettem rosszul. Elég kellemetlenül éreztem magam, immáron nem csak fizikailag. Addig a padlót kémleltem, figyelve minden egyes léptemre, azonban egyszerre fölnéztem és megláttam Perselust a folyosó végén a fal mellett. A szemében aggodalom csillant. Én bíztatólag rámosolyogtam, jelezvén: nincsen semmi bajom. Persze ez így elég hihetetlen tűnt, miközben ketten támogattak. Szerencsére Sirius teljes mértékben velem volt elfoglalva, észre sem vette - véleménye szerint - ádáz ellenségét.

Pár perc múlva már ott ültünk a Griffendél toronyban és csokit ettünk. Peter odahajolt hozzám:

- Ez az átalakulástól volt, mi? - hangja halk volt és aggódó.

- Igen…. - mondtam és egy nagyot sóhajtottam.

Ugyan azok a bizonyos holdtölték mindig keservesek voltak, viszont legalább kevés ideig tartottak. Az utóhatásuk (gyengeség, sápadtság, fáradékonyság, szédülés stb.) nem volt olyan iszonyatos, azonban sokkal tovább tartott és ettől elviselhetetlenebb lett. Néha elhomályosult előttem a világ és így kiestek fél órák az életemből. Volt, hogy le is vontak pontokat a Griffendéltől a tanárok, mert rákérdeztek valamire, amit talán 5 perce mondtak, én persze nem tudtam a választ. Ezek a dolgok jobban megkeserítették az életemet, mint a havi egyszeri szenvedések. Nehezebben viseltem, ha nem csak magamnak ártottam, hanem a társaimnak is.

Hazamentem karácsonyra, ahogy addig mindig. Akármilyen jól éreztem magamat a Roxfortban, az ilyen rosszullétek alkalmával folyton édesanyám után vágyakoztam. Hogy megfogja a kezemet, megsimogassa a homlokomat, és mellettem legyen. Mikor hazamentem, természetesen bepótoltam mindent beszélgetés és ölelgetés terén a szüleimen. Mindig nagyon közel álltam hozzájuk és soha nem éreztem őket „ciki”-nek, mint ahogy azt sokan mások teszik.

Visszamentem az iskolába és James újra Velünk volt, - mármint akkor, amikor nem Lily-vel rófrált éppen valahol - ugyanis a kviddics edzései elmaradtak az időre való tekintettel. Iszonyatos hóviharok voltak, de én imádtam nézni ezt az ádáz csatát, ami a hópelyhek között zajlott. Ültem a klubhelységben a kandalló mellett, forró kakaót kortyoltam és bámultam kifele az ablakon. Az ilyen alkalmakkor mindig megfogalmazódott bennem egy mondat, amit az ember sokszor érezhet,  ám amikor már ki is mondja magában, az a legerősebb fokozat. Ez pedig így hangzik: ”Ilyenkor érzem azt igazán, hogy érdemes élni!”