Siriusszal csak akkor békültünk ki teljesen, mikor visszatértünk a Roxfortba a téli szünetről. Lassan rendeződtek a dolgok, már ami a kettőnk viszonyát illeti,  azonban változatlanul szekálták egymást Perselusszal és néha James és Peter is beszállt ebbe.

Már nagyban dúlt a tavasz, mikor is az egyik bájitaltanon a mögöttem ülő Jake valami furcsa növényt nyomott a kezembe és hozzátette suttogva:

- Onnan hátulról küldik azzal az üzenettel, hogy ezt add a bőregér kezébe, aztán tegyél úgy, mintha Ő szúrta volna el a főzetet.

Barátaim az hátsóbb sorokból kacsingattak rám. Kétségbeesve meredtem a kezemben lévő barnás árnyalatú gazra. „Nem! Én nem szállok be a hülye játékaikba!” Nem tudtam, mi tévő legyek. Nagyon megijedtem, amikor Perselus hirtelen megszólított:

- Hova tetted a bezoárt?

- Itt van. - megmarkoltam a kért növényt és odaadtam. Észre vettem, hogy figyelme kezemen és annak tartalmán időzik.

- Mi az? - kérdezte a gazt kémlelve, majd a szemembe nézett. Fájdalmas arccal meredtem rá. Borzalmasan elcsüggedtem és hirtelen egy kis dühöt is éreztem a barátaim iránt, akik ilyen helyzetbe hoztak. Nem bírtan hazudni:

- Jamesék küldték előre. Nem tudom mi ez. Azt mondták, adjam Neked és csináljak úgy, mintha Te rontottad volna el a bájitalt. Viszont ezt én nem tudom megtenni… és ezért utálni fognak… - az utolsó szavakat már lesütött szemmel ejtettem ki. Kicsit megkönnyebbültem, de félve vártam, mi következik. És ami történt, azt a mai napig nem felejtem el. Perselus kikapta a kezemből azt a furcsa növényt és belehintette a főzetbe, ami ettől rémesen sötét színt öltött és vészjóslóan bugyogni kezdett. A tanárnő rögtön felfigyelt rá:

- Lupin! Piton! Mit művelnek? A főzet akkor reagál így, ha illetéktelen anyag kerül bele. Mi volt az?

- Volt itt egy elég furcsa növény, professzor, és én azt beleraktam. De nem tudom pontosan, mi lehetett. - szólt Perselus teljesen ártatlan arccal.

- És maga csak úgy belerak mindent, amit talál? - Mortis professzor ekkor már üvöltött. Perselus megbánóan lesütötte a szemét. A tanárnő a terem végében lévő polchoz rohant és levett onnan egy narancssárga folyadékot, a főzetbe töltötte, amitől az egészséges zöld színt öltött. - Csalódtam magában, Piton! 30 pont a Mardekártól! Ilyen felelőtlenséget!? Még egy ilyen kis hiba és megöl mindnyájunkat! Soha többé ne merészeljen ilyet tenni! Megértett?

Behunytam a szemem és azt kívántam, bárcsak meg se születtem volna. Ez miattam van. Csak én tehetek róla. Perselusra néztem, aki még mindig megbánóan meredt az asztalra. Szörnyen éreztem magam. Véget ért az óra. Perselus rám nézett, ám a tekintete nem árult el semmit. Hiába próbáltam kifürkészni, mire gondolhat, nem sikerült. Magához vette a holmiját és kiment a teremből. A barátaim odagyűltek körém és megveregették a vállamat. Én kihúztam magamat az elismerő érintések gyűrűjéből és dühösen kiviharzottam az ajtón, Ők meg csak álltak ott értetlenül. Ingerülten odavetettem a jelszót a portrénak, beestem a Griffendél klubhelységébe és lerogytam egy fotelba. Egymást kergették a gondolataim… Perselus vállalta a szidást és a pontlevonást csak azért, hogy nekem jó legyen. Hogy ne kelljen Őt átvernem és megrágalmaznom, és hogy a Siriusék ne legyenek dühösek rám. Pedig mit tettem én valaha is érte? Szóltam egy szót is, amikor a barátaim bántották? Nem! Ő meg?! Imádja a bájitaltant és képes magára haragítani a tanárt és elhitetni vele, hogy nem is ért igazán a főzetekhez. És mindezt csak azért, hogy én bevágódjak a lökött haverjaimnál! És nem is érte el a célját, mert a barátaim most együtt értetlenkednek valahol, hogy mi lelhetett engem. Egy csődtömeg vagy, Remus!… - azt hiszem ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt elnyomott volna az álom. A holdtölték után mindig kimerült voltam és ez a sok izgalom nem igazán segített a fáradtságomon.

Persze Siriusék aztán kérdeztek, mi lelt engem akkor, de nem feleltem. Ők észrevették a helyzet komolyságát, és ugyan nem értették a dolgot, nem faggattak többet.

A bájitaltan órákon hallgattam. Úgy éreztem, nem érdemlem meg, hogy Perselus akár csak egy szót vesztegessen rám. És nem is beszélt. Csak jelezte kívánságait szégyenletes segédje felé. Nem volt rám mérges, csak én voltam saját magamra. Néha láttam rajta, hogy hozzám szólt volna, azonban észrevette rajtam, hogy részemről ez nincs így. Nem mintha nem beszélgettem volna át vele az egész napot szívesen, viszont sajnáltam volna Perselus idejét egy ilyen senkire fecsérelni.

Újra eljött a szünet ideje. Mindenki lázasan pakolt a hálótermében. Sirius a ládájába való ruhadobálás közben beszámolt nekünk róla, hogy számításai szerint negyedikre fogják teljesen elsajátítani az animágia tudományát. Elég messzinek tűnt ez az időpont, de gondoltam, csak kibírom valahogy, ha már eddig sikerült.

Előre mentem, mert én csomagoltam össze a leggyorsabban. Tervbe vettem, hogy még lenézek a parkba. Perselus is ott volt. Észre vett és odajött hozzám.

- Hova mentek a szüleiddel a nyáron? - kérdezte úgy, mintha mi se történt volna.

- Még nem tudjuk pontosan. - mondtam zavarodottan. Nem mertem a szemébe nézni.

- Mit szóltak a barátaid a jól sikerült kis tréfájukhoz? - a hangjában semmi ingerültség nem volt. Cinikusság viszont annál inkább. Viszont a barátaimnak szólt ez, nem nekem.

- Tetszett nekik. Nekem már kevésbé… Miért csináltad ezt? - bukott ki belőlem a kérdés.

- Biztos vagyok benne, hogy kiállsz mellettem olyankor, amikor nem vagyok ott és lefogadom, hogy ettől nem lettél sokkal népszerűbb a barátaid körében. Most mennem kell! Jó nyarat! - zárta le röviden a beszélgetést.

- Neked is! - a kastély felé vette az irányt. Mosolyogva néztem utána. Nem tudtam csalódni benne. És már akkor hiányzott nekem, amikor eltűnt a szemem elől. Nem reméltem volna, hogy még szünet előtt sikerül beszélnünk. Így már tisztább szívvel vághattam neki a vakációnak.