Persze óra után rögtön megkaptam a magamét a barátaimtól.

- Nos? Milyen Drakula gróf mellett ülni? - érdeklődött Sirius. Nem válaszoltam.

- Miért mondtad, hogy nem akarsz elülni mellőle? - kérdezte értetlenkedve Peter.

- Mondjuk tök mindegy! Úgyis mindenképpen egy mardekáros mellé ültették volna. De én sem értem, miért tiltakoztál ennyire. - fejtette ki álláspontját James.

- Én el tudnám foglalni magamat bájital órákon, ha a mellé a denevérember mellé ültettek volna. Szekálhatnám egész idő alatt! - ekkor egy dühös pillantást vetettem Siriusra - Mi van?

- Hagyd! Tudod, hogy bele van zúgva a mardekárosokba! - mondta fecsegve James.

- Ez nem igaz! Én csak azt mondom, hogy nem tartom őket se rosszabbnak, se jobbnak a többi háznál. Amit Ti csináltok az negatív diszkrimináció.

- De hát mi nem szoktunk tüntetni… - szólalt meg a társaság esze Peter személyében. Úgy néztünk rá, mintha legalábbis elmebeteg lenne. - Mi a baj?

- Te sügér! Az demonstráció! - magyarázta Sirius nem titkolt lenézéssel a hangjában.

- Jól van, na… Miért kéne mindent tudnom?

- Nem kell mindent tudnod, viszont akkor legalább ne beszélj hülyeségeket. Én sem nagyon értem, mit mondott Remus, de legalább nem szólok be ilyeneket. - fejezte be a leszidást Sirius, majd kérdően meredt rám - Nos? Miről is beszélsz?

- Negatív megkülönböztetés.

- Basszus! Mágiatöri! - ordított fel James és rohanni kezdett. Mindannyian a fejünkhöz kaptunk és követtük a példáját.

Ettől a naptól kezdve még eggyel több okom volt rá, hogy várjam a pénteket. Nem elég, hogy utolsó nap a héten, ráadásul két teljes órát tölthetek el Perselus mellett. Soha nem tettem föl magamnak a kérdést, miért akarok ennyire a közelében lenni. Egyszerűen csak jó érzés volt és kész. Ezzel le is tudtam az érveket.

Következő pénteken Mortis professzor így kezdte az órát:

- Nos, mostantól két tanuló kap egy üstöt. Az első sorban ülők párjai a második sorban ülők és így tovább. - gyorsan kiszámoltam, hogy én a negyedik sorban ülök és az én üstbérlő társam Perselus lesz. Ő is hamar felmérte a helyzetet és így szólt:

- Milyen vagy bájitaltanból?

- Hát, tavaly ötös voltam. - mondtam büszkén.

- Az egy dolog. Attól még lehetsz belőle borzalmas is, ahogy néhány tanár osztályoz.

- Akkor azt mondom, hogy szerintem egész jól megy. Majd meglátod. - már nem voltam olyan büszke magamra. - És Te?

- Megérdemeltem az ötöst. - és minden mondata ilyen volt. Rövid és velős. Meg persze igaz…

Nagyon boldog voltam, hogy legálisan beszélgethetek Perselusszal. A barátaim sem hányhatják a szememre. Remekül összedolgoztunk. Én fölvagdostam és kimértem a bájitalhoz valókat, Ő meg beletette a főzetbe. Minden munkánk tökéletes lett és sorban gyűjtöttük a pontokat a házainknak. Persze így ugyanannyi ment a Griffendélnek, mint a Mardekárnak! De hát ki bánta ezt?

- Sirius! Ez közös munka, ezért a pontok is egyenlő arányban vannak szétosztva.

- Közös munka, mi? Ki hiszi ezt el? - sok szócsatát vívtam a barátommal a mardekárosok miatt a szünetekben, azonban egyszer sem éreztem úgy, hogy ez hiábavaló, vagy fölösleges lenne. Persze a véleménye egyikünknek se változott, de legalább kiadtuk magunkból.

Teltek a hetek és Perselusszal nagyon jóban lettünk. Nem mondhatnám, hogy végigbeszéltük az órákat. Volt úgy, hogy csak éppen annyit beszéltünk, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy jól együtt tudjunk működni. És egy idő után már szavakra sem volt szükség. Egy apró kéz- vagy arcmozdulatból megértettük egymást. Egyik alkalommal elég hamar végeztünk a bájitalunkkal és még hátra volt jó néhány perc a szünetig.

- Ezzel megvolnánk. - nyugtáztam elégedetten - Neked melyik a kedvenc tantárgyad? - hirtelen nem jutott jobb kérdés az eszembe. Annyi minden érdekelt vele kapcsolatban, de amikor odakerült volna a sor, hogy föltegyem a kérdéseimet, mindig elfelejtettem azokat.

- Ez. - válaszolta hosszú körmondatban.

- És miért?

- Szereted az anyádat? - ezen a kérdésen nagyon meglepődtem.

- Hát, persze… - feleltem értetlenkedve.

- És miért?

Na, tessék. Már megint komplett hülyét csináltam magamból. Gratulálok, Remus! Ez remek.

- Én csak szerettem volna beszélgetni valamiről.

- Nem kötelező, ha nem akarod. - vetette oda és közben a maradék növényeket tépkedte szét még apróbb darabokra.

- Én szeretnék Veled beszélgetni.

- Mégis miért? - olyan megrökönyödve nézett rám, mintha egy elfajzott bűnöző lennék.

- Szereted a bájitaltant?

Az arcán az értetlenség futott át kérdésem hallatán és úgy kémlelt engem, mintha nem tartana teljesen épelméjűnek:

- Igen. - felelte úgy, mintha másodszorra ismételné és végül is tényleg erről volt szó.

- És mégis miért?

A szemében elismerés csillant és én ismét nagyon büszke voltam magamra.

- Jó, akkor beszélgessünk. - ez a kijelenés azt is magában foglalta, hogy „Jó, most már kiérdemelted, hogy szóba álljak Veled!”.

- Szóval… Van testvéred?

- Nincsen. - még ezeket az egyszavas válaszokat is imádtam, persze jobban örültem volna, ha nem úgy kell kihúznom belőle mindent. De hát ettől Ő Perselus.

- Nekem sincsen. Akkor csak a szüleiddel laksz?

- Nem, nincsenek szüleim. - ezt olyan nyugodtan mondta, hogy megfagyott bennem a vér, és amiket ezután hallottam, azoktól sem lettem kevésbé feldúlt - Az apám megölte az anyámat, aki megcsalta Őt, aztán az apámat elfogták a Minisztérium emberei a gyilkosságért. Meg egyébként is fekete mágus volt. A dementor csókjára lett ítélve. - fejtette ki árvaságának okát fecsegve. Most erre mit lehet mondani? Jobbnak láttam, ha hallgatok és hagyom, hogy most Ő irányítson. Jól tettem - És Te? Neked élnek a szüleid?

- Igen, én Velük lakom London környékén. Te akkor most hol élsz? - kérdeztem együtt érzően.

- Egy intézetben. De ott csak a nyarat töltöm.

Ekkor véget ért az óra. Elköszöntem Perselustól és csatlakoztam a griffendéles brigádhoz. Sirius persze rögtön elkezdte bámulni a nyakamat harapásnyom után kutatva, ám nem járt sikerrel. Az ilyen alkalmakkor sokszor szívesen bemostam volna neki egyet. Azonban nem volt mit tenni. Ha látja rajtam, hogy idegesít, gyakrabban csinálta volna.

A barátaim lassan, de biztosan haladtak az átváltozás tudományának elsajátításával. Kitartóan gyakoroltak. Peternek ment a legnehezebben a dolog. Éppen erről beszélgettünk a folyosón egy hideg decemberi reggelen, amikor is észrevettem, hogy Perselus közeledik felénk. Sajnos nem csak nekem tűnt föl:

- Á! Mindenki fusson, amerre lát! Támadnak a vámpírok! - Sirius olyan hangosan mondta ezt, hogy az egész folyosó megtelt nyakát nyújtogató gyerekkel. Mindenki megpróbálta beazonosítani a beszélőt és beszédének tárgyát. - Jaj! Nincs valakinél egy fokhagyma? - páran hangosan fölnevettek. Perselus mozdulatlanul állt néhány lépésre tőlünk és lenézően pásztázta Siriust, majd megszólalt:

- Black! A szüleid nem testvérek egészen véletlenül? - mondta a tőle megszokott tagoltsággal.

- Mi bajod? - Sirius némiképpen megrökönyödött. Perselus még szóban soha nem vágott vissza neki.

- Vagy az anyád egyszerűen csak túl sok időt tölt a kertben, Black?  Lefogadom, hogy félrelépett néhány törpével. Hogyan másképp születhetett volna ilyen gnóm gyereke?

Mindenki egy emberként nevetett fel. Siriusnak viszont egyáltalán nem tetszett a tréfa. Nem sok hiányzott, hogy rávesse magát Perselusra, aki egy győztes gúnyos és kárörvendő mosolyát villantotta áldozatára, majd továbbállt.

Egész héten Sirius sértett szavait hallgattuk. Nem akartam neki megmondani, hogy szerintem megérdemelte, de egy idő után úgy megelégeltem az önsajnálatát, hogy nem bírtam magamban tartani:

- Nem hagytad békén, Ő meg visszavágott! Ez így van rendjén!

- Nevetségessé tett! - szólt teljes felháborodással.

- Miért? Te Őt talán nem?

- Tudod mit? Menj el az igazgatóhoz és kérd meg, hogy újra tegye a fejedre a Teszlek Süveget! Biztos, hogy tévedésből kerültél a Griffendélbe! Te vérbeli Mardekáros vagy! - üvöltötte, majd sarkon fordult és otthagyott minket.

- Ne törődj Vele! Nem szokta meg, hogy visszavágjanak neki. Majd belátja, hogy igazad van és lenyugszik. Mondjuk nekem változatlanul ellenszenves Piton, megértem Siriust. - mondta James teljes nyugodtsággal.

Ellenszenves? Nem nagyon tudtam felfogni, hogyan lehet Perselus bárkinek is ellenszenves. Csak azért nem nevettem a frappáns reagálásán, mert nem akartam megbántani Siriust. Ám soha egy pillanatra nem bántam meg, hogy védtem Perselust a többiekkel szemben. A feladatomnak tartottam, hogy ezt tegyem. Valahogy felelősséget éreztem iránta…