A Roxfort Expresszen ülve úgy éreztem, mintha csak egy kis időre hagytam volna ott az iskolát. Barátaim mit sem változtak. Vígan meséltük egymásnak a nyári élményeket. Peter pedig véletlenül elszólta magát:

- És az mekkora volt, amikor James keze helyén agancs nőtt… - a fülkében se perc alatt a csend lett az úr, melyet kis idő múlva én törtem meg:

- Ti találkoztatok a nyáron? - kérdeztem elcsukló hangon. Borzalmas szomorúság járta át mindenemet. Tudtam, hogy ez lesz. Megtudják, mi vagyok és hátat fordítanak. Nem sok hiányzott hozzá, hogy kirohanjak a kabinból. Már kacsingattam is az ajtó felé, amikor Sirius elkezdett dadogni:

- Öhm… szóval… - közben segélykérően fürkészte a többieket- … Igen, találkoztunk a nyáron, de nem azért nem szóltunk Neked, mert esetleg ki akarnánk közösíteni. - nagyon választékosan beszélt. Látta rajtam, hogy ez az amit most nem viccelhet el - Valójában meg akartunk lepni Téged. - ugyan még semmi pontosat nem tudtam, viszont ezektől a szavaktól máris megkönnyebbültem - Kitaláltunk valamit… öm…. James! Elmondod Te?

- Jó… Furcsán fog hangzani és kételkedni fogsz abban, hogy normálisak vagyunk e… Azon törtük a fejünket, mivel tehetnénk könnyebbé a… holdtöltéket számodra. Rengeteg könyvet átlapoztunk a vérfarkasokról - egyre halkabban beszélt, nehogy bárki is meghallja - és kiderült, hogy ez az állat igazán csak az emberekre veszélyes.

- Igen… És? - már nagyon türelmetlen voltam.

- És arra gondoltunk, hogy animágusok leszünk… - ezt hallva elkerekedett a szemem és a szám is szinte a térdemet súrolta. Nem tudtam igazán, mit mondhatnék erre. Végül kiböktem, ami éppen átfutott az agyamon:

- De hát az nagyon nehéz…

- Lehet, viszont érdekes és izgalmas, ráadásul még hasznos is. Gondoltuk, megpróbáljuk…

- És eddig annyira jutottatok, hogy a kezed aganccsá változzon. -  mondtam mosolyogva. Erre a kijelentésre a többiek is fellélegeztek, és a fülkébe mintha újra friss levegő szökött volna.

- Na, igen. Az nagyon nagy volt! - ismételte pár perccel azelőtti önmagát Peter.

- De már haladunk! Azért ez se semmi! - szólt bizakodva Sirius.

- Várjatok csak! Ez azt jelenti, hogy ki akartok majd jönni velem akkor a Roxfortból?

- Valahogy úgy… - bólogattak egyetértően. Nem utasíthattam vissza. Ugyan szabályellenes, amire készültek, azonban olyan lelkesek voltak, én meg teljesen meg voltam hatva és le voltam kötelezve. Ennyi járt nekik.

A témát egyelőre lezártnak tekintettük és folytattuk tovább a vidámkodást. A fülke előtt gyakran járkáltak a népek és néha beköszönt egy-egy ismerős. Aztán hirtelen furcsa érzés nyílalt belém. A szemem sarkából láttam, amint egy fekete alak halad el hangtalanul a kabinunk mellett. Semmi kétségem nem volt afelől, ki lehetett az. Egyszerre mérhetetlenül boldog lettem és valami kellemes bizsergés járta át mindenemet. Barátaimnak szerencsére nem tűnt fel annyira, mert már alapból is vidámak voltunk. Így nem kellett magyarázkodni.

Hamarosan beléptem második otthonom jól ismert kapuján. Szánakozva néztük az elsősöket, akik most azon izgulnak, melyik házba fognak kerülni. Mi meg ültünk szépen, nyugodtan az asztalunknál és kárörvendve kémleltük a rémült arcokat. Nem tudom, mire voltunk így eltelve a magunk második évével.

Miközben tömtük magunkba a finom falatokat beugrott nekem egy emlék. Egy éve pont ekkor láttam először Perselust. Fölnéztem a tányéromból és ott volt. Ő is éppen engem nézett. Széles mosoly terült el az ábrázatomon. Reflexszerűen fölemeltem a kezemet és üdvözlésképpen intettem neki. Ő erre barátságosan biccentett egyet és mintha egy halvány félmosoly suhant volna át az arcán, majd újra az előtte heverő ételekkel kezdett foglalkozni. A vacsora hátralevő részében végig Őt néztem, ahogy eszik, ahogy nézelődik… Nem tudtam betelni vele. Sajnáltam is, amikor vége lett az étkezésnek és fölzavartak minket a hálótermeinkbe.

Ahogy lehajtottam a fejemet a párnára rögvest álmodni kezdtem… A vacsoránál Perselus leült az asztalunkhoz és Jamesék nagy örömmel fogadták Őt. Elkezdte mesélni a nyári élményeit, a többiek érdeklődve hallgatták. Mindezen körülményeket figyelembe véve végig tudtam, hogy ez csak egy álom, így élveztem addig, amíg tartott. Éppen elbúcsúztam volna Perselustól, amikor valaki hirtelen megütötte az arcomat. Fölriadtam. Sirius állt fölöttem párnával a kezében és azt ordította:

- Ébresztő!

- Na, megállj, Te szemét dög! - üvöltöttem magamból kikelve. Mérges voltam, mindig is allergiás voltam rá, ha bántottak egy alvó embert. De Siriusra soha nem tudtam igazán haragudni, ezért fölkaptam a nagypárnámat és püföltem, ahol csak értem. Ezzel levezettem a dühömet is és baj sem lett belőle. A csata végére, amely döntetlen lett, teljesen kimerültem. Azonban jól esett a reggeli mozgás. Lerogytam még egy kicsit pihegni az ágyamra, becsuktam a szememet és megjelent előttem Perselus arca. Eszembe jutott a befejezetlen álmom. Más esetben leszidtam volna Siriust, amiért félbe szakította, de nem akartam, hogy megtudja, mik járnak a fejemben, ezért magamban tartottam.

Belevetettük magunkat a tanulásba. Semmivel nem volt nehezebb a dolgunk, mint elsőben. És nagy örömömre - a többiek bánatára - több közös óránk lett a mardekárosokkal.

A pénteki dupla bájitaltanon mindig akkora volt a hangzavar a fáradtság és az unatkozás miatt, hogy a tanár egyik nap úgy döntött, szétülteti a társaságot. Mortis professzor egy kicsi és szívós boszorkány volt, ám a fegyelmezés nem volt igazán az erőssége.

- Potter! Maga odaül Taylor mellé! Black! Maga… - és sorolta. Igen különös „párok” jöttek így össze. Sirius egy igen unszimpatikus mardekáros lány mellé ült és nem tudott erre máshogy reagálni, csak fintorgott, én meg kárörvendően nevettem rajta.

- Lupin! Maga menjen Piton mellé! - a szívverésem megállt és megszűnt a világ körülöttem. A  fülem zúgni kezdett és homályosan láttam. Sokkos állapotomból Sirius feltörő nevetése zökkentett ki. A feje vörös lett és alig kapott levegőt.

- Black! Maradjon csöndben! Lupin! Maga meg induljon már, mert eltelik ezzel az egész óra! - lassan, de biztosan fölálltam addigi helyemről és úti célom felé vettem az irányt. Lerogytam a székre, de nem néztem a bal oldalamra. Sirius pisszegésére megfordultam. Kb. két ember választott el minket. Szájával alig hallható szavakat formált:

- Vigyázz, nehogy megharapjon, mert vámpírrá változol! - kényszeredett mosollyal válaszoltam, majd magam mellé tekintettem. Perselus addig a tanárnőt nézte, ám most felém fordult.

- Szervusz! - üdvözöltem zavartan mosolyogva.

- Nem foglak megharapni. - szólt teljes komolysággal.

A szám elé kellett tennem a kezem megakadályozván a tantermet betöltő harsány nevetésemet. Valószínű, hogy én kb. hasonló színekben pompázhattam ekkor, mint Sirius pár perccel előttem. Mikor már kicsit lenyugodtam, így feleltem:

- Tudom.

- Mr. Lupin! El kell hogy ültessem? - szólt Mortis professzor.

- Nem! - olyan hirtelen, hangos és szenvedélyes volt a reakcióm, hogy még magam is meglepődtem és látván a többiek megrökönyödését, összehúztam magam egészen picire.

- Akkor maradjon csöndben!

Bólintottam. Nem mertem másra nézni, csak Perselusra, aki… alig hittem el… kitartóan mosolygott a térdére. Nem szóltam hozzá és feltűnés nélkül figyeltem tovább. Nem akartam kizökkenteni titkolt jókedvéből. Talán még soha nem állt ki így mellette senki.