A holdtölte előtt mindig vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Már előre fájt mindenem, hacsak az átalakulásra gondoltam,  viszont az azt megelőző élményeket szinte vártam. Az a része egy nagy kalandnak tűnt! A sötétben végighaladni egy titkos alagúton, ami egy romos házhoz vezet. Néha arra gondoltam, milyen jó lenne elmesélni Jameséknek, akik biztosan megpukkadnának az irigységtől. De nem lehetett. Megígértem Dumbledore-nak, hogy senkinek nem beszélek róla. Azóta sem tudtam igazán kifejezni a hálámat, pedig annyi mindent tett értem.

A barátaimnak persze feltűnt, hogy havonta egyszer eltűnök valahova. Mindig kérdezősködtek is, én meg különböző történeteket találtam ki pl. hogy a beteg anyukámat kell meglátogatnom. Szerencsére persze nem volt semmi baja. Rossz érzés volt hazudni nekik, ellenben nem tehettem mást.

A második félévben nem igazán szóltam Perselushoz. Sokszor megfordult a fejemben, hogy újra odamegyek hozzá, de amikor láttam, mindig a barátaimmal voltam, akik meg nem díjazták volna a dolgot. Amikor meg egyedül voltam, soha nem találkoztam Vele. Így is valami fajta láthatatlan szövetség kötődött köztünk. Ha a közelben volt, én nem igazán vettem részt barátaim társalgásában. Inkább szórakozottan néztem Őt. És persze ezt mindig észre is vette és amikor hirtelen rám nézett, mindig elrántottam a fejem, majd rájöttem, hogy ez mennyire röhejes és visszafordultam és Ő általában ilyenkor még mindig engem pásztázott. Ilyenkor rámosolyogtam, ám ilyen nyomatékos viszonzást nem kaptam. Nem is kellett. Én így is értettem, hogy örül neki. Az arca egy kis rezdüléséből meg tudtam -és a mai napig meg tudom- állapítani, hogyan érzi magát. Számomra ezek az arckifejezések élesen elkülönültek.

Hamarosan megkezdődött az első vizsgaidőszak. Én nem izgattam fel magam emiatt különösképpen, a barátaim annál inkább. Nem is igazán értettem őket.

Mikor már minden vizsgát letudtunk, rengeteg időt töltöttünk a szabadban a verőfényes napsütésben. Egyik ilyen alkalommal, mikor Siriusék követ kacsáztatni tanították Petert a tavon, hirtelen James így ordított rá kissé ügyetlen barátjára:

- Mi van? Farkasvakságban szenvedsz? - a szó hallatán görcsbe rándult a gyomrom. Sirius Jameshez fordult:

- Nem csodálom, hogy nem tud koncentrálni. Már nekem sem igazán megy, mivel farkas éhes vagyok! - az állat nevét mindkettőjük feltűnően kihangsúlyozta. Én csak ültem a fűben és csöndben figyeltem az eseményeket. - A farkasölőfű ehető? - cifrázta még jobban. Ekkor kezdtem csak kapizsgálni, miről is van szó. Mind a hárman mosolyogva néztek le rám…

- Honnan tudjátok?

- Mi mindent tudunk, pajtás! - viccelődött Sirius.

- Most komolyan!

- Valahogy kisilabizáltuk. - húzta ki magát Peter.

- És… - nyeltem egyet- … mit szóltok?

- Mit szólnánk? Nem lehet könnyű Neked. Ha segítségre van szükséged, ránk mindig számíthatsz.  -  James szavai hallatán könnybe lábadt a szemem. Erre nem számítottam, de igazán jól esett. Nagyon halkan csak annyit bírtam mondani:

- Köszönöm!

Barátaimat persze nagyon érdekelte, hova is megyek pontosan, amikor eltűnök, meg hogy milyen érzés az átalakulás. Végre mesélhettem! Már nagyon kikívánkozott.

Roppant hálás voltam nekik. Nem is arról volt szó, hogy nem fogták föl, hogy a barátjuk egy vérfarkas. Ők tényleg így reagáltak. Nem féltek és nem fordultak el Tőlem, sőt…

Persze megkérdezték, miért nem mondtam el. Én meg beszámoltam nekik az ígéretemről.

Aztán rájöttünk, hogy koncentrálni kéne a vizsgákra, de természetesen egyikünk sem bukott meg egyik tárgyból sem. És mi nyertük meg a házkupát!

Eljött az utolsó nap. Nagy volt a zsivaj a Roxfortban és mindenki a folyosókon tolongott, hogy Ő érjen elsőként az expresszhez. Ahogy átvágtunk a tömegen, valaki véletlenül nekiment a vállamnak, majd megállt. Már fordultam hátra és nyitottam volna a számat a bocsánatkérésre, azonban a meglepetéstől elakadt a szavam. Perselus nézett vissza rám. Kicsit késve bár, de elnézést kértem. Álltunk ott egy darabig, majd James odakiabált nekem, hogy jöjjek már. Úgy örültem annak, hogy a vakáció előtt találkozhattam még egyszer Perselusszal, hogy hirtelen nem tudtam, mit mondjak. Hát, kiböktem az első dolgot, ami eszembe jutott:

- Kellemes nyaralást, Perselus! - imádtam kimondani a nevét.

- Neked is. - szólt kimérten. Hátat fordított és elment. Csak pár másodperc múlva tűnt fel, hogy szembe megy a tömeggel. Nyitott szájjal néztem utána, közben többen is nekem jöttek.

- Remus! - ordított újra James már kissé ingerülten. Megráztam magam és indultam. A barátaim szerencsére nem vették észre, miért maradtam le, úgyhogy csak annyit mondtam nekik, hogy még elköszöntem valakitől. Nem faggattak tovább.

London felé haladva egyfolytában csak nevettünk és megállapodtunk, hogy augusztus végén együtt vesszük majd meg a szükséges kellékeket.

A pályaudvaron anya ás apa már vártak rám. Nagyon jó volt Őket újra látni. És ugyan fájó szívvel búcsúztam el barátaimtól, de előre örültem neki, mennyi mindent mesélhetek majd a szüleimnek és mi tagadás, eléggé hiányoztak már.

Elutaztunk a tengerpartra és ott töltöttük szinte az egész szünidőt. A nyár alatt be nem állt a szám, azonban ezt Ők nagyon élvezték. Boldogok voltak, hogy ilyen élettel teli vagyok.

Hamar eltelt a vakáció. De nem bántam. Igazság szerint mindig annak örülök, ami van. Anyuék egyfolytában mondták, hogy ez mennyire jó tulajdonság. Akkor éppen azért voltam földobva, hogy újra találkozhatom a barátaimmal. Nagyon kíváncsi voltam, mi történt velük a 2 és fél hónap alatt.

Találkoztunk az Abszol úton és rendesen bevásároltunk, már amennyire a pénzünkből tellett. Újra együtt volt a csapat! Viszont én láttam a barátaimon, hogy van valami, amiből kihagynak engem. Néha cinkosan összenéztek. Nagyon izgatott, mi lehet az, de nem mertem rákérdezni…