Jobban éreztem magamat a Roxfortban, mint addig életemben bármikor. A barátaim, a tanáraim, az osztálytársaim… Mindenkivel nagyon jól megvoltam. Anyuék sokat meséltek arról, hogy mennyi dolgom lesz majd és készüljek fel rá, hogy sokkal kevesebb időm jut majd a felhőtlen szórakozásra. Szerintem direkt csinálták. Felkészítettek a legrosszabbra, hogy aztán már gyerekjátéknak tűnjön az egész. És a tervük be is vált. Jamesékkel állandóan csak hülyéskedtünk, és élveztük az életet. Alkalomadtán tanultam azért, de mivel elég jól fog az agyam, soha nem kellet sokat, viszont Siriusnak néha segítettem, mert Ő nem állt mindig a helyzet magaslatán. Azonban a korrepetálásokon is remekül mulattunk.

Szeptember vége fele jártunk. Peter éppen valami furcsa viccet mesélt a bájitaltanterem felé haladva, mikor Sirius ingerülten így szólt:

- Szerintetek mit néz az a gyászhuszár? - követtem barátom tekintetét. Azt a fiút kémlelte, akit én első este láttam a Nagyteremben. Minket bámult. - Mindjárt megkérdezem. - jelentette ki Sirius és mielőtt mi erre bármit is reagálhattunk volna, elindult felé. Ugyan csak 11 éves volt, de alkata már ekkor is tiszteletet kölcsönzött. Nem volt Ő kitűnően magas, csak egyszerűen erős volt. Odaállt a fiú elé:

- Van valami gond, bőregér? Mit bámulsz? Nem tetszik valami? - a srác meg se rezdült. - Mi van? Megkukultál? - a mardekáros szemei összeszűkültek és arcára sátáni kifejezés ült. Látszott Siriuson, hogy erre a reakcióra nem számított. Ellenfele gyűlölettől lángoló szemeit látva azon se lepődött volna meg, ha a sértett egy halálos átokkal vág vissza. Nem így történt. Nézték még egymást egy ideig, majd a fekete hajú fiú elhaladt Sirius mellett, enyhén meglökve annak jobb vállát. Felénk közeledett. Egy pillanatig találkozott a tekintetünk, majd hangtalanul elsiklott mellettem.

- Ez a gyerek félelmetes. Én legalábbis nagyon megijedtem… Láttátok hogy nézett? - kérdezősködött némileg remegve Peter.

- Ez csak egy beképzelt patkány! A legjobb sulikban is előfordul az ilyen. No meg mardekáros is! Jellemző! - mondta lenézően Sirius.

- Hát, nem valami szimpatikus figura. Aszem kihúzom azoknak a listájáról, akikkel még össze akarok haverkodni. - szólt viccelődve James.

Én néma maradtam. Semmi hasonló nem jött volna ki a számon. A gondolatok össze-vissza kavarogtak a fejemben. Úgy láttam jónak, ha előbb magamban rakok rendet, aztán teszem majd közkincsé a véleményemet. Azt viszont már ekkor éreztem, hogy nekem nem ennyire unszimpatikus a fiú. Sőt! Szerintem nagyon stílusosan oldotta meg a helyzetet. Nem szólt egy szót sem, de mégis mindent elmondott. Mindig is felnéztem az olyan emberekre, akik képesek erre.

A nap hátralévő részében barátaim egymást túllicitálva szidták a mardekárosokat és főleg azt a fiút. Nagyon nem értettem Velük egyet, de nem akartam veszekedni! Persze föltűnt nekik ideiglenes némaságom és rá is kérdeztek:

- Téged meg mi lelt, Remus? Te nem szólsz semmit? - kezdett faggatni James némi aggódással, de inkább sértődöttséggel a hangjában.

- Nem kéne bántani azt a mardekárost. Végül is nem csinált Ő semmi rosszat. Nem ártott nekünk. Egyébként meg az általánosítás is szemétség szerintem. Azért mert néhány mardekáros bunkó, attól még nem mindegyik az.

- Oda elvből a gonoszakat rakják. - mormolta alig érthetően Peter.

- Szerintem nincs igazad!

- Most komolyan amiatt a kígyóivadék miatt akarsz Velünk összeveszni? - kérdezte felháborodva Sirius.

- Dehogy! Már a véleményemet sem mondhatom el?

- Jó, jó, nyugalom… Hagyjuk! Beszéljünk másról! - zárta le a vitát James. Minden másban egyetértettünk, viszont ebben az ügyben nem tudtunk dűlőre jutni. Tehát hallgattam, hogy jól érezzük magunkat. Bár soha nem értettem egyet azzal a felfogással, hogy amiben különböznek az elképzeléseink, arról ne beszéljünk. Szerintem ezt hívják úgy, hogy elélünk egymás mellett.

Teltek a napok. Néha láttam a fekete hajú fiút a folyosón, vagy a Nagyteremben. Meg persze egyfolytában Sirius beszámolóit hallgattam arról, hogyan szívatta meg megint szegény srácot. Elmondta, mi mindennek becézte, meg hogy hogyan röhögtek ezen a hollóhátasok. Egyik nap azzal a hírrel jött lelkesen, hogy a mardekáros végre megszólalt:

- Aszongya: ”Nagyon szánalmas vagy!” Akkorát nevettem rajta. Elég mély hangja van és még beszéd közben is fintorog. Röhejes! Aztán otthagyott és megkérdeztem pár embert, hogyan hívják. Perselus Piton, képzeljétek… Mint valami… Nem is tudom… - barátaim nagyon viccesnek találták, nekem viszont nagyon tetszett. A legnagyobb varázslókat hívják így. Lefogadom, hogy gyerekkorában Albus Dumbledore-t is kinevették a neve miatt, bezzeg most…

Már bő fél éve jártam a Roxfortba, amikor először beszéltem Perselusszal. Kora tavasz volt, éppen ezért még nyirkos hideg,  azonban a levegőn már érződött az újjászületés évszakának kezdete. Szombat reggel egyedül mentem a Nagyterem felé, Jamesék még az igazak álmát aludták. Út közben összefutottam a fekete talárt viselő mardekáros sráccal. Jobban mondva, Ő egyedül ácsorgott a folyosón és kifelé nézet az ablakon. Nagy levegőt vettem és odaléptem hozzá:

- Üdvözöllek! Én Remus vagyok… Remus J. Lupin…

Fejét lassan felém fordította, arca nem árult el semmit. Tekintetével végigmért, majd így szólt:

- Én is Téged… Perselus… Perselus Piton… - nem tudtam, milyen arcot vágjak. Legyek meglepve a nevén, vagy ne… A mai napig nem tudom, milyen kifejezés ülhetett az ábrázatomon, ám valószínűleg érdekes lehetett, mert rajta a meglepődés árnya söpört végig. Beszéde kimért volt és méltóságteljes. Nem gondoltam volna soha, hogy ezzel a jelzővel illetek egy 11 évest, de rá nem lehetett mást mondani. Borzalmas zavarba jöttem, nem tudom pontosan, miért. Az én beszédem korántsem volt olyan tagolt és szép.

- Szóval… öm… Az én barátom az a srác, aki olyan sokszor piszkál Téged. Siriusnak hívják…

- Tudom. - ilyen nyugodt embert én még azelőtt soha sem láttam.

- Én szeretnék bocsánatot kérni helyette. Tudod, nagyon szégyellem. Rendes fiú ám Ő, csak van néhány furcsa dolga. Mindig mondom neki, hogy hagyjon Téged, de nem nagyon tudok hatni rá.

- És tényleg a barátodnak tartod, ha ennyit nem tesz meg érted? - jogos volt a kérdés. Csak bambán bámultam, erre nem tudtam mit felelni. Zavarodottan megvontam a vállamat

- Akkor erről ennyit… - mondta, és részéről befejezte a beszélgetést. Sarkon fordult és ott hagyott. Amíg a barátaim föl nem ébredtek, a hallottakon gondolkoztam… Talán neki ezért nincsenek barátai? Úgy gondolja, ha ilyen egy barát, akkor neki az nem is kell? Nagy vágyat éreztem rá, hogy ezt megkérdezzem Tőle. De nem csak ezt! Annyi mindent akartam hirtelen megtudni róla. Az ágyam szélén ültem és töprengtem… Lassan ébredeztek a többiek. Sirius hatalmasat ásított, amitől még a holtak is föltámadtak volna. James rögtön le is ordította a szomszéd ágyban fekvőt, mire az hozzávágott valamit….

- Párnacsata! - üvöltötték kórusban, és persze engem sem hagytak ki a jóból. A harc hevében néhány percre megfeledkeztem új ismerősömről, pedig ez elég ritka dolognak számított. Általában nem telt el úgy sok idő, hogy legalább egyszer ne futott volna át az agyamon valami vele kapcsolatban. Persze barátaim erről mit sem tudtak…