Hajnal van. Valami furcsa íz ül a számban… vér. Minden porcikám fáj. Valószínűleg Sirius lett az esti harcunk győztese. Még egyszerű kutyaként is erősebb, mint egy vérfarkas. Mondjuk amilyen megviselt az a fenevad, nem nehéz elbánni vele. Mégis hálát adok, hogy nem találkoztam eddig ilyen állattal… Dehogynem! Egyszer. Bár nem is emlékszem rá szerencsére. Az a bestia tehet erről az egészről. Teljesen más lenne az életem, ha nem mar meg az a vérfarkas. Ennyin múlik minden… egy ostoba harapáson. Ha ez nem történik, James-ék nem lesznek animágusok és Peter nem tud ilyen jól elrejtőzni. Viszont olyan sok kalandot sem élhettünk volna át a barátaimmal… Áh! Hülyeség azon töprengeni, „Mi lett volna, ha…”. Van elég dolgom itt a jelenben…

Vajon mi lehet a többiekkel? Nem mernék most egyikük szeme elé se kerülni… Főleg Perselus szeme elé nem. Mindennek úgy kellett lennie, ahogy az történt, de Ő jogosan lesz dühös… Perselus… Perselus Piton professzor… Hihetetlen, hogy így múlik az idő! Emlékszem még, milyen volt, amikor először láttam… Nagyon jól emlékszem…

Alig mertem elhinni, hogy a Roxfortba fogok járni. Számláltam a hátralévő időt már egy évvel az első tanítási napom előtt. A vonaton egy kupéba kerültem egy szemüveges kócos sötétbarna hajú sráccal, James Potterrel. Nagyon kedves volt velem. Kis idő múlva csatlakozott hozzánk egy eléggé ügyetlen gömbölyű gyerek is, Peter Pettigrew. Már jó ideje mentünk, amikor egy iszonyatosan bozontos fekete hajú magas fiú helyet kért mellettünk, Sirius Black. És már össze is állt a csapat. Rögvest nagyon jóban lettünk és megfogadtuk, hogy akkor is napi kapcsolatban fogunk állni, ha külön házba kerülünk. Mint az az út vége felé kiderült, Sirius azért nézett úgy ki, mint aki a kupéba való bekéredzkedésig a vonatból kilógatott fejjel utazott, mert így is történt. Imádta a száguldást és nem tudott ellenállni a kísértésnek.

Az iskola százszorta szebb volt, mint ahogy elképzeltem. A szegényes házhoz képest, amiben addig éltem, igen nagy változás volt. A Griffendél házba osztottak be, ahogyan újdonsült barátaimat is. Lehet gondolni, mennyire boldogok voltunk. Egész vacsora alatt nevettünk és hülyéskedtünk és én már előre élveztem az elkövetkező 7 évet. Tudtam, hogy sok feladatom lesz, és ügyelnem kell rá, hogy ne ártsak senkinek, de már nem tűnt olyan borzalmasan nehéznek mindez. Amíg Jamesék a kviddicsről beszélgettek, én egy kicsit körbe néztem. Lelkes elsőévesek, vihogó másodévesek, méltóságteljes sokad évesek, szimpatikus osztálytársak, tiszteletreméltó tanárok és… egy komor tekintetű, rejtélyes, fekete hosszú hajú mardekáros elsős fiú. Ott ült egyedül, senkihez nem szólt egy szót sem. Mintha még a társai is tartottak volna Tőle. A szája tele volt valamilyen ízletes étellel. Hirtelen megállt a rágásban. Egy ideig semmitmondóan kémlelte a tányérját, majd fölnézett, egyenesen bele a szemembe.  Éreztem, hogy a szívem megáll. Pár másodpercig pislogtunk egymásra, majd Sirius zökkentett ki az elmerülésemből azzal, hogy se perc alatt az asztal alá csúszott, mert nem bírt ülve maradni a kitörő röhögésétől. Tekintetem újra visszavándorolt a fiú felé, azonban beült a képbe egy magas hollóhátas, így már nem láttam belőle semmit. Újra barátaimmal kezdtem foglalkozni. Az étkezés befejezte után megmutatták hálótermeinket. Mindannyian nagyon fáradtak voltunk. James, ahogy bedőlt az ágyába, már rögtön horkolt is. Én lehunytam a szememet és nem kellett sok idő hozzá, hogy félálomba merüljek. Rengeteg kép és hang kavargott bennem: elindul a vonat, ajtónyikorgás, zakatolás, nevetés, a botladozó Peter, a kócos Sirius, a tó, a fényes kastély, a Nagyterem, a sok finom falat, James lelkes beszéde a legújabb versenyseprűről, zsibongás és egy fekete hajú mardekáros srác, aki megérezte, hogy Őt nézem…