Itt fekszem a földön gúzsba kötve, mit sem törődve a körülöttem zajló eseményekkel. A barátom és a szerelmem lángoló szemmel néznek egymásra és nekem csak a be nem tartott ígéretem jár a fejemben.

- Ugye többé nem bízol benne? Én mindig is tudtam, hogy milyen egy… - a mondat végét elnyelte az az ember, akit csak én értettem és szerettem, és aki egy ígéretet próbált kicsikarni belőlem.

- Mondom, hogy már én is rájöttem rég. Ne csináld ezt, kérlek!

- Látod? Nem hittél nekem!

- Szerintem zárjuk le ezt a több éves vitát! Neked volt igazad és itt vége. Nehéz elfogadni azt, hogy egy olyan ember, aki ennyire közel állt hozzád… Nem értheted! - mondtam lemondóan.

- Persze, hogy nem, igaz? Hiszen hozzám senki nem állt közel soha! - látszott rajta, hogy szétfeszíti a düh, de valójában nem is rám mérges, hanem saját maga az, akivel nem tud kibékülni.

- Tudod, hogy nem így értettem! - ekkor rám villantotta barna szemeit, majd elhagyta a szobát. Egyedül maradtam. Azon töprengtem, hogy miért kellett nekem ilyen nehéz embert választani, aztán rájöttem, hogy még a makacsságát is imádom benne. Mindenét szeretem úgy, ahogy van.

Másnap némán elhaladt mellettem a folyosón. Tekintetét rám se vetette és úgy siklott tova az ódon épület falai közt. Utána néztem. Fekete talárja úgy lobogott, mintha maga az éjszaka öltött volna testet. Belemosolyogtam a hatalmas térbe „Nem is Ő lenne az, ha nem így viselkedne.”

Ebédnél leültem mellé. Úgy tömte magába az ételt, mintha az élete függne minden egyes falattól. Elmélázva néztem… még ezt is szeretem benne… Neki persze föltűnt, hogy néhány centiről az arcába bámulok és tudom, ez nem kellemes érzés, de nem zavartattam magam. Hirtelen a keze megállt a tál fölött, éppen egy kenyérdarabért nyúlt volna. Mozdulatlanná merevedett, majd lassan felém fordította fejét és a szemembe nézett. Kiegyenesedett, ugyanis addig az asztal fölé görnyedt. Vagy egy percig szótlanul néztük egymást, majd Ő teli szájjal, artikulátlanul így szólt:

- Mi van? - ezt a kérdést vártam Tőle. Úgy ismerem, mint a tenyeremet. Jobban ismerem Őt, mint bárki ezen a Földön.

- Már évek óta nem tartom a barátomnak. Nehéz elfogadnom, de tudom, hogy ezt kell tennem. Megnyugodhatsz!

- Jó! - vetette oda és újra a tál fölé hajolt. Látszott rajta, hogy nem vesz valami komolyan és milyen igaza volt.

Este teljesen egyedül üldögéltem a szobámban és papírokat böngésztem. Túlzás lenne azt állítani, hogy olvastam. Összeraktam a betűket a fejemben, de nem kaptak értelmet. Rosszul éreztem magam egyedül. A barna szemekre gondoltam és a villámló tekintetre, mely’ tud gondoskodó és kedves is lenni. Pár perc multán tértem csak magamhoz az álmodozásból. A lapokat bámultam, majd tekintetem az íróasztalom fiókjára vándorol, ám nem tudatosan. Hirtelen beugrott, mi van benne… Kihúztam és kivettem belőle a pergament. Széttekertem és a lélegzetem elakadt… „Ez lehetetlen!” Nem is gondolkoztam. Ledobtam a tekercset az asztalra és rohantam is, ahogy a lábam bírta. Kint meleg volt a levegő, ám inkább fullasztó, mint kellemes. A fák vészjóslóan lengették ágaikat a nyári szélben. Mikor fölvettem a földről egy ágat, úgy éreztem, valaki figyel. Nem törődtem vele és összehúztam magam, hogy beférjek a résen. A sötét alagút, melyen ezután végighaladtam, dohos volt, nehezen kaptam levegőt. Beléptem a házba és a zajok irányába mentem. Egy varázsigével felnyitottam az ajtót, ami mögött a ricsajok okozóit véltem. Körbenéztem a szobában: Egy sebesült, egy rémült lány, egy bosszúra éhes gyermek és… rég nem látott barátom a földön heverve…

Most én foglalom el a helyét, és feszült figyelemmel várom, mit tesz a férfi, akit elárultam. Muszáj volt megtennem, azonban Ő ezt nem tudja felfogni. Őrjöng a dühtől, amit nem is csodálok. Én vagyok az egyetlen, akiben megbízott és én is elárultam. Mindegy, hogy miért, ezt tettem. Perselus mindig is gyűlölte Siriust, és most, hogy én mellé álltam, még erősebb lett benne az érzés. Képes rá és meg is öli… vagy ami még rosszabb: föladja a dementoroknak.  Könyörgöm, ne tedd ezt, Perselus! Ha bíznál bennem…

Ma holdtölte van. Ha nem sietnek megoldani a helyzetet, hamarosan véget vetek ennek a képtelen szituációnak, azonban akkor már nem aggódik majd Hermione, nem fájlalja a lábát Ron, nem néz értetlenkedve Harry, nem csillog halványan Sirius szeme és Perselus dühe is örökké elcsitul…