,,Az öngyilkossági kísérlet nem megoldás”, merengett Sev, miután még egyszer végignézte a kínálatot. Tekintete kétségbeesetten cikázott alélt szobatársai között, akik – már egy ideje feltűnt neki -, túlságosan nyugodtan aludták azt a bizonyos igazak álmát. Ha mardekárosoknak egyáltalán részük lehet ,,igazak” álmában. Reméljük, a Sors nem diszkriminál.

A sűrűn elmormolt ,,ki kell találnom valamit”-ek nem hatottak, ráadásul úgy hangzottak, mint a sztologmit (a mugli tantárgyakat pedig nem szeressük), úgyhogy Snape-ünk kénytelen volt felállni, a szó legszorosabb értelmében. Miután elhagyta a mostanában már kevésbé biztonságos helynek számító ágyacskáját, újabb vakmerő célt tűzött maga elé. Teljes lendületet vett és kilőtt a fürdőszobába, egy adag, karjára vett fekete csomóval egyetemben.

Bezárkózott; itt már némileg jobban érezte magát, és miután megszabadult a kis rózsaszín kutyákkal és az előlük menekülő piros cicákkal tarkított (nesze neked, red cat – S.K.: ) – múlt éjjel modernizált és ily módon kész stílusszabotázzsá vált - hálóingétől, sietve felöltözködött. Áldotta az eszét, hogy egy egész rakat ruhát mart el a rendetlen slytherin-szoba padlójáról, így legalább nem csak a saját – Potter által preparált – talárjait rejtette a csomag. Nyugodt szívvel felöltötte hát Rosier talárját, és elrejtette a magáét, ami szintén kitarkítottnak bizonyult. Momentán nem volt lehetősége olyan varázst kikényszeríteni pálcájából, mellyel, ha eltüntetni nem is, de legalább darabokra égetni képes lett volna a tiritarka cikeszekkel és sárkányokkal ékesített nappali talárját.

Megpróbálta ugyan, és az előröppenő madarak valóban csipkedték egy ideig a szerencsétlen anyagot, de sajnos végül feladták, és a plafont kezdték ostromolni. Severus káromkodott egy tartalmasat Potter anyjának nemi életéről, majd ismét belebámult a tükörbe.

Elkeseredetten nézelődött egy darabig, majd nekiállt a teljes tatarozásnak. Kemény öt percig tartott, míg a fogmosás gyönyörén át eljutott a fésülködés nirvánájába; ezután álmosság szabta léptekkel körbejárt a fürdőben, azon tűnődve, mi az a létfontosságú apróság, amiről - érzése szerint - megfeledkezett.
,,Kész is”, kergette le a pihéket ingujjáról, és még egyszer megállt a tükör előtt. Fene essen beléd, gondolta, és kimenet még lekapta a fejéről a rajta trónoló hófehér liliomkoszorút. A pálcáját meg majd megoldja valahogy…

Egyedül ment reggelizni. A pince még kihalt volt, nem is találkozott senkivel egy furcsán féloldalasan vigyorgó Sylvián kívül. Sejtette, hogy nővérével is történt valami, de úgy döntött, későbbre halasztja a vádaskodást – először lop magának egy kis reggelit, lélegzik egy keveset a fennmaradásért, aztán majd ráér eltűnődni azon, ki is volt az a bennfentes, aki Potteréken kívül a vesztét akarta. Mert azt valahogy sejtette, hogy a látáskimaradásos hőskövület és Miss Univerzumot-akarom Black keze van a dologban.

Mikor az ebédlőben a pirítós felé nyúlt, észrevette, hogy az öreg Dumbledore érdeklődve mosolyog rá, de betudta a dolgot időskori lappangó pedofíliának. A biztonság kedvéért a kenyérkosár rejtekében szórakozott el reggelije módszeres megvajazásával – bár mély sajnálatára ő maga nem fért be a kosár mögé -, s mikor letette a kést, még egyszer fürkészően végigmérte az igazgatót. Az már Cica professzorasszony esti pakolásával volt elfoglalva, és nem azt nézegette, Snape gyakorlottan bán-e a hosszúkás segédeszközökkel vagy sem.
A fiú botor módon szinte már megnyugodott, és egész kedélyesen, csak ritkán fel-felpillantva játszotta a táplálékláncban elfoglalt helyét, még akkor is, mikor megjelent a korai színen néhány osztálytársa, akik Sylviához hasonlóan nagyon sandán vigyorogtak rá.

Sev kis híján félrenyelt, mikor a meglopott ruházatú Rosiertől is csak egy torz mosolyra telt, mikor őt meglátta – ekkor már tudta, hogy baj van. A tény, hogy William nem kezdett el vadul átkozódni, cserébe a fáradságért, hogy ébredés után keresnie kellett magának egy tiszta talárt a Snape által eltulajdonított helyett – nos, nem volt túl biztató. Valami nincs rendben.

Sietve feltápászkodott, és elindult első órájának helyszínére.

Útközben is gondok voltak. Már hogyne lettek volna?! Ha az ember találkozik éjjel Potterékkel – még ha akarata ellenére és tudtán kívül is, pedig akarat és tudat fontos szavak -, az valahogy hetekre, sőt hónapokra rányomja a bélyegét a hangulatára. A lányok repetázni akarnak, a fiúk pedig messze futnának; Sev a maga részéről egészen a múltba tervezte ezt a futást, hogy még azelőtt falfreskót átkozhasson abból a betyárból, mielőtt az hozzáért a hajához.
Még egyszer végignézett a rajta röhögcsélő tömegen, majd gondterhelten felsóhajtott, és keresett magának egy szimpatikus sötét sarkot. Nem indult valami jól ez a reggel…

Sylvia viszont jól indulhatott, mert szinte rohanvást közeledett a lépcsők felől. ,,Mi a fenét keres ez itt”, futott át Snape agyán egy pillanatra a gondolat; az ügy fontosságán való elmélkedés meg is állt egy pillanatnál, mert a fiú hirtelen nővére botrányos frizurájával kezdett foglalkozni. Sylvia rózsaszín és fehér liliomokkal díszített koszorút viselt halványkék haján, és ez a színösszeállítás még a divatdiktátornak éppenséggel nem nevezhető Severust is felháborította. Nem tudta, mi fáj neki ennyire a látványban – de az a valami nagyon fájt.

- Látom, összeöltöztetek – nyihogta Rosier, és táskáját lába elé vetve még jobban megszemlélte a deviáns párost. A lány időközben ugyanis odaért Sev mellé, és egy fejnyi csodás magasságból lemosolygott rá.
- Normális vagy? – fürkészte nővére arcát gyanakodva Severus. – Mi ez az új…
- Hé, Snivellus, jól nyomod a világbékét! – kiáltotta oda elhaladtában egy halálra ítélt évfolyamtársuk.
- Mi a f… - Snape ide-oda kapta a tekintetét, majd pillantása ismét megállapodott Sylvián. – Miért csinálod ezt?

Gondterhelten beletúrt a hajába – és kihúzott egy szál liliomot. Pár másodpercig döbbenten bámulta a markában tartott szépséges virágot – aztán elhajította, és kétségbeesetten felhördült.
- Cccs – ölelte át fél karral Sylvia – Ne kelts feltűnést.
- Ez is Potter baromsága! – sziszegte maga elé Sev, és nem tudta megállni, hogy ne túrjon a hajába újra. Ismét kitépett egy gazt, és elborzadva tapasztalta, hogy ezzel csak még több lett beépített koszorújában.
- Én nem tudom… - duruzsolta Sylvia – Mindenesetre sejtettem, hogy nem magadtól tetted föl. Úgyhogy én is viselek egyet, hogy ne légy egyedül.
- Ez a nagy terv?! – mordult fel Severus. – Szolidaritás-elmélet a gyakorlatban?
- Hé, Snape! – állt meg a közelükben Black, és nekiállt támasztani a bizonyára eldőlni készülő falat. Vezetéknevük hallatára mindketten felkapták a fejüket, csak hogy Severus gyakorolhassa a mimikai gyilkosságot, Sylvia pedig szégyenlősen elmosolyodjon.
- Jól áll a virágoskert – segített be barátjának a Roxfort-mentő akcióban Potter is. Kényelmesen kinyújtóztatta lábait, és összekulcsolt kézzel vetette hátát a falnak. – Ez az új stílusod?
- Kapd be, Bl…
- Most mit szólsz bele? – fojtotta bele a szót öccsébe griffeseknek szóló méltatlankodásával Sylvia; valószínűleg úgy gondolta, a be-blek befejezés túl hülyén hangzana ahhoz, hogy Sev megengedhesse magának. – Ma családi ünnep van nálunk!
Severus sanda oldalpillantást vetett rá, de jobbnak látta a közelében maradni. Sylvia mellett valahogy senki se nézett ki idiótának, még egy virágkoszorú-heggyel a homlokán sem.

- Mért, meghalt az apád, Szivi? – vigyorodott el a Black srác. Sylvia elnyílt szájjal bámult rá, és már épp készült volna egy indulatos kifakadásra, mikor Sev megszólalt:
- Vállalnám ezt az áldozatot, ha a tiéd meg sem született volna!
A lány most őrá pillantott úgy, mint aki nagyon nem ért valamit. ,, Miért ő válaszolt?! Őt szólítják...?” – Gyere – ragadta karon Severus, és a dühtől remegve átráncigálta az üresen hagyott átváltoztatástan-terembe. – Mi ez az egész?– förmedtek ott egymásra, szinte egyszerre.
- Black szivinek szólít téged? – folytatta felvont szemöldökkel Sylvia.
- Hagyjuk ezt! – legyintett indulatosan Sev. – A Snivellusból indult, aztán lett Snivi, most meg ez. Nem mindegy, miért fogom megölni?! – Levágta magát az egyik padba, és kimerülten felsóhajtott. – Dolgozd ki jobban a családi napos mesét – jelentette ki végül. – McGalagony úgyis téged kérdez majd.
- Miből gondolod? – mérte végig a lány. – Rajtad valahogy feltűnőbbek a virágok…
- Lehet – konstatálta Sev – De te rosszabbul hazudsz. Dolgozd ki előre, mit fogsz mondani.
- Ha te már tudod, oszd meg velem – somolygott Sylvia.
- Továbbfejlesztem a te baromságodat. Tehát: mit szólsz ahhoz, hogy apai nagybátyánk meghalt, és az ő utolsó kérése volt ez a tisztelgés?
- Nincs ilyen eszement rokonunk – rázta a fejét Sylvia. – Különben is: te csak a halálra tudsz gondolni?
- Jó. Akkor megnősült – vont vállat Severus.
- Pfff – hangzott a lelkes válasz. – Jönnek a többiek… gyorsíts!
- Utód került a családunkba! – vágta rá Sev. – Minden Snape gyerek születését hófehér… mondom, hófehér – intett nővére fejdísze felé – liliomokkal köszöntjük, mert ez és a villám családunk jelképe… hm… vagy… Mi illik a liliomhoz?! - suttogta kétségbeesetten, és biccentett a felé vigyorgó Rosiernak.
- Ööö… pipacs? – találgatott Sylvia.
- Óóó, fúj. – Severus az elkövetkező percekben egy szót sem szólt, még akkor sem, amikor az arra járó McGalagony kérdőre vonta őket, hogy miért borzolják a kedélyeket a virágaikkal, és Sylvia részletes tanúvallomást produkált egy gyermek születésének szentségéről, és arról, hogy a kút és a káváján heverő liliom régi családi jelkép náluk.

Próbált nem törődni Potterék fel-feltörő kuncogáshullámaival, miközben azt kívánta, bár fúlnának bele – ezt a vágyat egész órán nem tudta elnyomni magában, és ehhez nagyban hozzásegítette Sylvia távolléte. Ő más órára sietett, és ezzel megfosztotta magát a lehetőségtől, hogy visszafogja öccse gyilkolási kedvét.

____________________________ * red cat * ________________________________

- Családi ünnep, hmm? Ha szabad érdeklődnöm, fiú vagy lány született? Egy gyerek érkezése mindig nagy öröm a családnak…
Sev lassan kifújta a levegőt, miközben elszámolt magában tíz Adavát. Az ál-érdeklődő hang irányába fordult, így látóterébe került a hírhedt páros. A kisiető diákok egy része szintén megállt, és még McGalagony is érdeklődő mosollyal nézett a kis társaság felé. Csodás.
- Lány, de túl fiatal hozzád, Black.
A választ hallva a tanárnő arca háza színébe kezdett átmenni (no és nem arany glória került rá…), Potter pedig felháborodott képet vágott.
- Mi csak kedvesek akartunk lenni! – közölte, majd hátra se nézve kimasírozott a teremből, maga után húzva az enyhén remegő Blacket.
- Szégyellheti magát, Mr. Snape. Felháborító, hogy öt percre sem képes félretenni az ellenségeskedést! Mégis, mit ártott most önnek a két fiú?! – McGalagony hangereje a mondat során egyre nőtt.
- Soroljam…? – motyogta alig hallhatóan maga elé Severus.
- Mit mondott, fiatalember? – ahogy a tanárnő egyre idegesebb lett, Sev kezdett kételkedni a szerencsés végkifejletben.
- Semmit, tanárnő. Elnézést kérek. – a fiú hangja most tisztán és jól érthetően zengett. Alapvetően nem volt rá jellemző, hogy ostobán vakmerő megjegyzésekkel feleslegesen magára vonja a figyelmet, most is visszafogta hát magát a mielőbbi szabadulás reményében.
- Hát van is miért! Udvariatlan és ellenséges viselkedéséről tájékoztatni fogom a házvezető tanárát, és levonok tíz pontot a Mardekártól! Ideje lenne elgondolkodnia kissé, fiatalember.

Miközben Severus táskáját fél vállon átvetve kisétált a teremből, eltűnődött, vajon a vén banya teljesen süket-e. Elvégre nem lehetett nem meghallani a folyosó végén felhangzó elfojtott, ugató nevetést. Lassan ballagva beletúrt összekócolódott hajába, és szomorúan nézett farkasszemet az ujjai közt maradt fonnyadozó kikericcsel.
Virágkoszorújában az ártatlanság és szüzesség jelképe vadvirágos rétnek adta át helyét.

Az ebédszünet tökéletes időpontnak bizonyult egy kis elmélyedésre a könyvtár zároltnak épphogy nem minősülő szekciójában. Miután Snape a délelőttre szánt összes energiáját a külsejére vonatkozó kaján megjegyzések elviselésére fordította, egyre sürgetőbbnek érezte, hogy megoldást találjon a problémára. Első körben a pálcáját akarta ismét használható állapotba hozni, ám kutatásai a pálca ellenséges megbűvöléséről teljességgel eredménytelennek bizonyultak. A könyvek egyszerűen megtagadták az olyannyira áhított információt.

- Nyugodtan leveheted azt a fonnyadt izét a fejedről… Aktualitását vesztette, azt hiszem.
A polcok rengetege közt Sylvia tűnt fel vidáman szökdécselve, majd öccsét meglátva megtorpant.
- Épp téged kerestelek. Uhh, úgy látom, rosszabb a helyzet, mint gondoltam… - tetőtől talpig végigmérte az idegen talárban, kócosan, virágokkal övezve álldogáló fiút – Mióta használsz te olyan szavakat, mint ’izé’?
Sylvia közben lekapta a fejéről időközben valóban fonnyadófélben lévő koszorúját, és egy fintor kíséretében kecses ívben az egyik polc alá hajította.
- Ezek szerint az A terv ugrott… hagyd már egy pillanatra abba!

Sev csak vonakodva emelte fel az éppen soron lévő könyvről nővérére a tekintetét. A lány csak gyártja itt az ostoba terveket, míg ő értékes perceket veszít miatta! A lesajnáló pillantást követve észrevette azonban a körülötte a padlót ellepő virágszőnyeget, amit szálanként tépkedett ki hajából szórakozottságában. Elkeseredetten felnyögött, és már emelte pálcáját, hogy eltűntesse a nyomokat, de a mozdulat megtört, és egy második sóhaj kíséretében Sev leeresztette a használhatatlan fadarabot. Semmi szükség a virágerdő mellé még egy rajnyi énekesmadárra is. Sylvia őszintén megsajnálta a fiút, és gyorsan tisztává varázsolta a környéket, majd egy intéssel magára vonta társa figyelmét.
- No, azt hiszem, szolgálhatok néhány hasznos információval. Rossz úton indultál neki. Próbáld csak ki! – s ezzel a fiú kezébe nyomta saját pálcáját.
Sev először meglepődött, amint felismerte, milyen egyszerű is lett volna a megoldás, majd felcsillanó szemmel biccentett nővérének, és már indult is kifelé.
- Mondom: kipróbálod! – Sylvia kezdte elveszíteni a türelmét, és egy gyenge lábbilincselő átkot küldött kedvenc rokona felé – annak pálcájával. Az átok hatására a fiú megtorpant, de nem esett el. Dühös tekintettel küldött hátra a válla fölött egy csalánártást, a várt hatás helyett azonban csak egy apró madár jelent meg, és vidáman csicseregve csipkedni kezdte megidézője fülét. Sev arcán a teljes értetlenség suhant át.
- Végre. Tehát a lényeg: nem a pálcádban van elsősorban a hiba, hanem a kezedben. Azt átkozták ugyanis meg, a pálcára egy egyszerű erősítő bűbájt szórtak csak, hogy nagyobb legyen a parádé. Legalábbis azt hiszem. Most pedig hallgass szépen végig…

***

- Tapmancs…
- Hmmm..?
- Ébren vagy?
- Ühümmm.
- Figyelj, szerintem mostanság túl sok energiát és időt öltünk bele a Pipogyi-projektbe.
- Ahaaa…
- Pedig ott van szegény Holdsáp. Egészen megfeledkeztünk róla! Emlékszel arra a lányra a…
- Mr Potter! Igazán hálás lennék, ha figyelne az órámon! Tiszteljük meg egymást ennyivel, minthogy a tárgy…
- Igenis, professzor. Elnézést.
James kihúzta magát ültében, és mivel tanszereket nem talált maga előtt, érdeklődése bizonyítékaként tanára legfelső, átlátszó inggombját kezdte fixírozni. Binns még morgott valamit a mai fiatalságról, majd elfordulva folytatta roppant érdekfeszítő beszámolóját a XII. századi trolldiktatúra részleteiről. James kártyavárként hullott vissza a padra.
- Hééé… ne most aludj… - böködte padtársát a pálcájával – Nem is figyeltél? SIRIUS!

Az óra eleje óta békésen szundikáló srác ijedten rezzent össze az irányított hangbűbáj hatására (ezzel az ügyes kis találmánnyal James gazdagította a varázsvilágot, lényegesen megkönnyítve a vizsgák alatti kommunikációt társaival: szavaikat csak a címzett hallhatta, holmi felügyelőtanárok nem). Bemutatott egy félig-kiesést a padból, magára vonva ezzel Binns lassan dühössé váló tekintetét, végül azonban sikeresen megtartotta az egyensúlyát.
- Hogy doxik rágnák le az összes ujjadat, teeeee!
- Higgadj már le… Unatkozom, bocs.
- Akkor miért nem alszol? – Sirius bal szemöldöke a magasba szaladt jelezve, számára teljességgel evidens megoldása hangzott el a problémának.
- Unom Pipogyuszt. Hagyjuk, szerintem úgyis ellesz egy ideig azzal a néhány rontással, amit rászórtu… khm… rászórt a többi mardekáros. Ki más tenne ilyet? – James gyilkos tekintete Ted Tonksra szegeződött, aki pár pillanat alatt értett is a szép szóból… Abbahagyta hát a fülelést, és reményvesztetten visszaborult a padjára.
Sirius végre mutatott némi érdeklődést.
- De akkor mivel töltjük a szabadidőnket? Lemondanál a szent sportról? Egyébként is, nem hagyhatjuk, hogy új erőket toborozzon… - erre a gondolatra mindkét fiú elvigyorodott.
James azonban nem tágított.
- Nem emlékszel? Holdsápnak be kellene kicsit segíteni nőügyekben.
- Jah, arra a szőke kis hollóhátasra gondolsz? Elég szégyenlősnek tűnt… - mélázott el a nemrég reggelinél megpillantott lánykáról Sirius – Hogy kezdjünk hozzá?
- Csak finoman, amúgy remusosan… egy szál nefelejcs a párnájára?
Fél percen belül már a terv részleteit dolgozták ki teljes körültekintéssel.
A két bajkeverő boldogan vetette bele magát az új kalandba.

Pillanatnyilag el is feledkeztek a könyvtárban ücsörgő Severusról. Pedig valószínűleg örömüket lelték volna a látványban: a mardekáros fiú reményvesztett tekintete az előtte heverő több tucat haszontalannak bizonyult pergamenen időzött. Az ősrégi és új iratok az élőlényre bájolt varázsblokkolásról egyetlen szót sem ejtettek…