- Francba! Itt nincsenek megszámozva a szobák! Honnan tudjuk, melyik rész a negyedéveseké?! - mordult fel pár pillanat múlva James.
Barátja füstölgésére Sirius sem tudott semmi vigasztalót mondani. A mardekáros lányok hálókörletében valóban ugyanolyan volt mind a húsz-huszonöt ajtó.
A két morcos arc szinte egyszerre villanyozódott fel.
- Végignézzük! Csak meglesz… - mondta ki a közös gondolatot James.

Nagy ügybuzgalommal láttak neki a TELJES mardekáros lánykörlet átfésülésének. Sorra nyitogatták a méregzöld ajtókat, és megcsodálták a szélükön végigfutó részletesen kimunkált kígyódíszítést. Lelkesedésük azonban az eltelt idő és a megszaporodó nehézségek arányában egyre apadt. Három ízben csak villámgyors reflexeiknek köszönhették, hogy nem lepleződtek le, az egyik hetedéves szobához érve pedig olyan riasztó- és személyazonosító bűbájokba ütköztek, melyek kis híján véget is vetettek az akciónak.

Nagyjából egy órás szenvedés után mégis visszatért a remény: az egyik szobában megpillantották a békésen szuszogó Sylviát.

- Mivan? - mordult fel James, ahogy megérezte barátja kezét a karján.
- Nézz a lábad elé, mielőtt betrappolsz egy kígyófészekbe. Még akkor is, ha ez inkább kígyóhárem - suttogta vissza Sirius finom mosoly kíséretében.
James gondolatban igazat adott barátjának, s bár fintorogva, de visszalépett, hogy az ifjú Black elvégezhessen egy azonosító bűbájt.
- Francba! Francba francba franc -
Sirius villámgyorsan berekesztette barátja szitkozódását; befogta a másik fiú száját. Tekintetét végigvezette a lányok padlóját behálózó halványan világító vonalakon, és fejét enyhén oldalra biccentve töprengett a megoldáson. A riasztóbűbáj hatástalanításával meg sem próbálkozott: ha nem a megfelelő ellenátkot használja, azzal azonnal működésbe léptetné a riasztót, ami a varázsvilágban nem csupán vijjogással jelenti a betolakodót, hanem fajtától és erősségtől függően beláthatatlan károkat is okozhat benne.

Töprengéséből James hangja zökkentette ki.
- Elemgetnél fégre?
- Oh, bocsi. - Sirius gyorsan elvette a kezét barátja szája elől, méghozzá épp időben: a másik fiú már próbált egy jó erőset beleharapni a tenyerébe.
- Hé, mi vagy te, kutya? Ja, az én vagyok… Mindjárt fellógatlak szépen, hogy ne legyél útban, jó lesz? - Hangjában enyhe sértettség bujkált, a következő pillanatban azonban lelkesedésnek adta át a helyét.
- Ágas, te zseni vagy! Ja, nem is: én vagyok zseniiii!
James arcán csak magasba szökő szemöldöke jelezte, hogy várja a csodás megoldást: egyébiránt teljes odaadással fixírozta a Sylvia melletti ágyon heverő, teljesen kitakarózott fekete hajú lányt. Alvás közben derékig felcsúszott rajta a hálóing, láthatóvá téve ezzel csipkés, világoskék bugyiját.
Sirius követte barátja pillantását, majd miután ő is adózott pár pillanatig a látványnak, további magyarázkodás nélkül Sylviára irányította a pálcáját.
- Levicorpus!



- Szóval azt kéritek tőlem, hogy segítsek szívatni szeretett Sevemet… - Sylvia arca gonosz mosolyra húzódott.
A két fiú lelkesen bólogatott. Az elmúlt húsz perc nem volt hát hiábavaló: úgy látszott, remek szövetségesre leltek a Snape lány személyében. A mardekáros klubhelyiség csendes volt, a kis triót senki sem leplezhette le Sirius takaró- és hangszigetelő bűbájainak rejtekében.
- Akkor talán indulhatnál is drága öcséd pálcájáért, nemdebár? – próbálta James végre beindítani az akciót – Az éjszaka sem végtelen!

Sylvia kecsesen felkelt a kanapéról, és a fiúk hálótermei felé vette az irányt. Már a lépcső aljánál járt, mikor két halkan elsuttogott szó romokba döntötte remek kis tervét.
- Petrificus totalus.

Ágas döbbenten állt az események előtt. Most akkor mi van? Sylvia segíteni akart nekik. Ez eddig rendben. Biztosan neki is elege van már Pipogyiból, elvégre régebb óta el kell viselnie, mint a Tekergőknek. De miért küldött Tapmancs a lányra sóbálványátkot? James ezen a ponton elvesztette a fonalat.
Barátja értetlen arcát látva Sirius hanyagul megvonta a vállát.
- Nem is tudom… valami gyanús volt benne. Asszem hogy túl gyorsan beleegyezett…?

Miközben Sirius a kanapéra lebegtette és egy pokróccal betakargatta, Sylvia belül forrt a dühtől. A fenébe is! Olyan jól játszotta… Ez a terv még neki is sok volt öccse ellen, nem is beszélve arról, hogy a két jómadár még mindig nem kapta meg a magáét a derékig érő fekete hajzuhatag elpusztításáért sem. Így hát úgy döntött, eljött az ideje, hogy ezt a tervüket ellenük fordítsa.

- Finite. Jó éjt, kisasszony.
Sylvia még fel sem fogta, hogy ismét szabad, s már Sirius simogató ajkait érezte a száján.
A lopott csókra gondolkodás nélkül reagált: megharapta a fölé hajoló srácot. Az enyhén összerándult.
- Uh… Stupor.

Ahogy a lány teste elernyedt karjai között, Sirius halkan visszalépkedett a lépcsőknél várakozó barátjához.
- Indulhatunk? – suttogta, miközben lenyalta szájáról a kiserkent vért – Pipogyi már vár…

James csak lesajnálóan megforgatta szemeit, és barátját előre engedve elindult. Szerencsére kedvenc mardekárosuk szobáját nem kellett hosszú órákig keresgélniük, hisz az évek során többször is meglátogatták a helyiséget, mint kellett volna. Eggyel többször. James elmerengett a kínos emléken, mikor is az egyik Pipogyinak szánt ajándékuk előkészítése közben meglepték őket, s végül az egyik ágy alatt kuporogva kellett végighallgatniuk a róluk szóló nem épp építő jellegű kritikát. Némító és lábbilincselő átokkal kellett elérnie, hogy forró vérmérsékletű barátja ne üssön szét a szobában (velük ellentétben legálisan) tartózkodó hat fiú között, mivel egy ilyen kis találkozónak minden bizonnyal komoly következményei lettek volna. Ketten hat ellen. Bár, következményekből kijutott azért… Pipogyinak.

Sirius csettintett egyet társa orra előtt.
- Mi van, elaludtál? Nézd – s a folyosón balra a második ajtó felé mutatott. Az már nyitva állt, padlóján pedig ott tekergőztek a violaszín sugarak: az ifjú Black által láthatóvá tett riasztó bűbáj.
- Jaj de kár, hogy pont két hete olvastam erről anyám egyik könyvében… szegény, szeeegény kis Pipogyi – Tapmancs gúnyos gügyögése hátborzongató volt - Biztos rengeteget kutatott, mire megtalálta ezt a rendkívül kifinomult védőbűbájt… Lényege, hogy felismeri az őt létrehozókat. Így tehát nem indul be, ha az egyik kis mardekáros haverja kimegy éjjel a vécére a riasztó hatástalanítása nélkül, vagy ha leesik az ágyáról. Emellett – James fintorgott egyet, ahogy tudomásul vette, hogy barátja megint átváltott magyarázó üzemmódba, ahogy oly sokszor, ha a mágia számára érdekes ágára terelődött a szó. A kócos fiú most csak egy látványosat ásított, jelezve, ez talán nem a legalkalmasabb idő és hely ennek a problémának a megtárgyalására. Sirius lesajnálóan sóhajtott egyet, és rövidebbre fogta mondandóját:
- Emellett könnyen felismerhető violára emlékeztető színéről és roppant egyszerűen semlegesíthető, ugyanis konkrét ellenvarázslata van. Na ezért szívás Pipogyinak, hogy ismerem… enélkül esélyünk sem lenne feltűnés nélkül bejutni. A mai akciónkhoz nem elegendő egymás belevitálása…

James biztatóan intett, mire Sirius gyorsan lehajolt, és szemmagasságba kerülve a kígyózó vonalakkal kántálni kezdett egy kétsoros versikét. Tevékenysége nyomán szemmel láthatóan ritkultak a vonalak, s mire harmadszor ért a mondóka végére, a padló ismét teljes sötétségbe burkolódzott.

- Nohát akkor, harcra fel!
Két mindenre elszánt szempár csillant össze a sötétben, és az elkövetkező fél órában a szoba levegője a legkülönfélébb varázslatoktól bolydult fel: Evapores a bájitalokra, Magifix a virágokra, Stupor az ébredezőkre…

Másnap reggel a két fiú szeme egyszerre pattant fel: az éjszaka utolsóként felhelyezett figyelőbűbáj élethűen közvetítette fülükbe áldozatuk reggeli első sikolyát.

Az elsőt azonban nem követte több. A két fiú összenézett.
- Meghalt? Talán… - James vágott egy álszent mosolyt, miközben kitörölt egy képzeletbeli könnycseppet a szeme sarkából.

A kastély egyik legtávolabbi zugában Perselus Piton fogcsikorgatva ült az ágya szélén, körülötte letépett tarka mezei virágokkal, elborult arca előtt szálldosó pillangókkal, s azon töprengett, hogy oldja meg a helyzetet, míg elkábított szobatársai ismét magukhoz térnek.