16.

Sharon biztosan nem lett volna olyan boldog, ha tudja milyen veszély fenyegeti még meg sem született gyermekét. Perselus nem mondta el neki, pedig próbálta, de aztán mindig elbizonytalanodott, elvégre nem akarta felzaklatni kedvesét. Az új gondokról azonban még ő sem tudott, mert azt meg Dumbledore professzor titkolta előlük. Az idős mágus jobbnak látta így, bár a sok titkolózástól már kezdett nagyon, de nagyon furcsa lenni.

Harry esetében már megtanulhatta volna, hogy jobb az ilyet elmondani az érintettnek, de ő mégis a jól bevált „mindent a maga idejében” taktikát választotta. A gond az volt, hogy az idő már elérkezett, sőt már túl is lépett a biztonságos határon…

A nyár utolsó hónapja még forróbb volt, mint az sejteni lehetett. Sharonnak nem nagyon akaródzott visszamenni a városba, de a szülés időpontja egyre közeledett. Az igazat megvallva rettegett a szüléstől. Nem magától a fizikai fájdalomtól, sokkal inkább attól, hogy valami baj lesz. Emlékezett még rá gyermekkorából, hogy az anyja napokig vajúdott a kishúgával, aki aztán majdnem meghalt mire a világra jött. Nem akarta átélni ezt a traumát.

Aggodalmát nem osztotta meg férjével, nem szerette volna még ezzel is leterhelni. Perselus, ahogy visszatértek a városba gőzerővel kezdett el vásárolni, hiszen még gyerekágyuk sem volt. Azon kívül próbált megszabadulni a családi hagyaték részeként fennálló Piton kastélytól, mert véleménye szerint az a hely túl nyomasztó lenne a családjának, és neki is, a sok szörnyű emlék miatt. Nagyobb lakást keresett London egyik szép parkos környékén, nem túl messze a Rend főhadiszállásától, hogy vész esetén egyből oda tudja menekíteni a családját.

Bár Voldemort halott volt, nem átallott óvatos lenni, hiszen a halálfalók még mindig szabadon voltak, hiába keresték őket, a számuk elképzelhetetlenül nagy volt. Viszont minden egyes sötét oldalbeli követő tudta, hogy ő áruló, és vadásztak rá. Persze csak a bátrabbak, a többiek csendben meghúzták magukat, és várták a következő sötét nagyurat, aki új eszméket hozhat kicsi beszűkült agyukba.

Sharon végigszenvedte a napokat, hűtőbűbájok ide vagy oda. A lakást nem tudták annyira lehűteni, hogy ne legyen melege. Ha mégis, akkor Piton két pulóverben ült otthon, miközben az utcán vagy 38 C^o volt.

-         Drágám, ha még egy fokkal hidegebb lesz idebent, akkor kénytelen leszek felvenni a téli taláromat is – zsörtölődött Piton.

-         Nem tehetek róla, én úgy érzem, hogy meleg van. De ha gondolod cserélhetünk, hord ki te a lányunkat, és én majd fagyoskodok helyetted – morogta vissza a nő, aki még legyezgette is magát.

-         Azt hiszem, nem véletlenül ti szültök, és nem mi – válaszolta Piton és egy puszit nyomott asszonya homlokára.

-         Ja, nagy szívás ez az egész. Kilenc hónap bálnaság után egy szép napon majd belegebedsz, hogy kipréseld azt a gyereket, és mit kapsz cserébe… Pillanatok alatt felnő, és közli, hogy elköltözik, mert saját életet akar – panaszkodott Sharon.

-         Addig még van néhány évünk, de, ha gondolod itathatunk vele növekedésgátló bájitalt minden nap – humorizált a férfi.

A napok egyre lassabban mentek, ahogy a nagy pillanat közeledett, pedig Sharon már a zsigeriben érezte, hogy itt kel lennie. Egy este amikor már lefeküdtek, úgy pár óra alvás után riadtan rázta fel férjét, és nagyon halkan közölte vele, hogy fájásai vannak. Alig tudott beszélni a levegőt kapkodva vette, Pitonnak eltartott egy ideig, amíg kivette szavaiból, hogy mit akar.

A férfi egyik helyről a másikra kapkodott. Gyorsan összeszedte, a már bekészített holmikat, és villámgyorsan értesítette Albust a fejleményekről. A kórházig valahogy elvergődtek, mert egy mugli taxis elvitte őket, addig, de persze kicsit távolabb álltak meg, nehogy a férfi előtt felfedjék titkukat.

A kórházban Piton össze-vissza ordított mindenkivel, mire végre bejutottak egy szobába, és a gyógyító megvizsgálta. A fiatal nő fejét csóválva közölte a téves riasztás tényét.

-         Nagyon sajnálom, de még nem érkezett el az idő. Bent maradhat, ha gondolja, de lehet, hogy napok kérdése még a dolog – mondta mosolyogva, és megitatott Sharonnal egy fájdalomcsillapítót.

-         Nem, nem, hazamegyünk, majd jövünk máskor – felelte sietve a nő, és már kelt is fel az ágyról.

-         Talán jobb lenne, ha… - kezdte Piton, de Sharon haragos pillantása elhallgatta.

-         Itt ne merészelj hagyni – morogta, és felvette a kabátját.

-         Csak gondoltam, jobb, ha… - Piton nagyon aggódott, semmit nem akart a véletlenre bízni.

-         Ne gondold, kérlek, minden rendben, hazamegyünk, és majd máskor visszajövünk – mindezt úgy mondta, mintha vásárolt volna, de nem volt az adott termékből. 

-         Kedves anyuka, semmi gond, ez előfordul másokkal is. Ha itt lesz az idő, az ennél sokkal jobban fog fájni – „nyugtatta” meg a gyógyító.

-         Ez igazán kellemesnek ígérkezik – Sharon olyan savanyú képet vágott, hogy Piton önkéntelenül is elnevette magát.

-         Hümm, valóban szörnyű lehet – próbálta elfojtani a nevetést, mert a felesége megölte egyetlen pillantásával.

Sharon rettentő idiótán érezte magát, mire hazaértek. Perselus egy szóval sem piszkálta, de látszott az arcán, hogy alig bírja türtőztetni magát. Máshoz nem is volt ereje, mint bedőlni az ágyba, és másnap reggelig aludni.

Albus délután kereste fel őket, persze nem személyesen – de a Rendnek megvan a maga speciális módja a kommunikációra -, de majdnem olyan volt. Perselus halkan beszélt, és megmondta, hogy vaklárma volt. A nevetése azonban feltűnt a nőnek és utána ment a hálóba, hogy megnézze, minek örül annyira. Csak pár szót csípett el, de így is mérges lett. Kikapta férje kezéből a tükröt, és elmagyarázta, hogy igenis komoly fájdalmai voltak, és mivel még soha nem szült fogalma sem volt róla, hogy ez nem az.

Albus somolyogva hallgatta a nőt, de leginkább azon derült, hogy Sharon válla fölött Piton mindenfélét mutogatott.

Mire a beszélgetés befejeződött, a nőnek már nagyon elege volt, így bezárkózott a fürdőbe, hogy ott dühöngje ki magát. Piton fél órán át hagyta, hogy magányosan bent üldögéljen, de aztán dörömbölni kezdett az ajtón, hogy kiszedje onnan.

-         Sharon, ne legyél gyerekes – mondta mérsékelt hangnemben a férfi.

- Gyerekes? És te mi vagy? – kérdezte a nő és egy kövér könnycseppet törölt le az arcáról.

-         Te mondtad, hogy ne rejtsem el az érzéseim, eldönthetnéd végre, mit akarsz – felelte ingerülten a férfi.

-         De ha én vagyok a nevetség tárgya, akkor inkább fogd vissza magad – válaszolta mérgesen a nő.

-         Elég! Az én házamban senki nem fog érzelgős hugrabugosként viselkedni. Egy perced van, hogy kigyere! – fenyegetőzött Piton.

-         De én… - védekezett Sharon.

-         Nem, nincs de, nincs ha, nincs viszont, sőt, még lehet sincs. Kijövetel van onnan, és megbeszélés – válaszolta a férfi, és ajtó már nyílt is.

-         Minden képzeletemet felülmúlod néha, remélem tisztában vagy vele – közölte gúnyosan a férj.

-         Igyekszem – felelte kicsit somolyogva a nő.

-         Igen, látom. Szántszándékkal az agyamra mész. Módszeresen az idegeimen táncolsz, nem is beszélve róla, hogy ezek a felfoghatatlan hangulatváltozásaid rám is átragadnak – morogta a férfi, de Sharon egy édes csókkal elhallgatta.

A csókból még egy lett, és még egy, aztán ölelés, simogatás, míg végül zihálva váltak szét, de csak egy percre.

-         Nos Ms. Richards, azt hiszem, még egy ilyen, és kénytelen leszek megjutalmazni a házát. Melyikhez is húz a szíve? – érdeklődött szemöldökfelhúzva a férfi.

-         Eldöntetlen, mardekár, griffendél… – felet a nő, mire Piton elhúzta a száját.

-         Sürgősen foglaljon állást, kisasszony – suttogta bele a nő szájába, mert visszacsókolt.

-         Asszony – javította ki a nő.

-         Tessék? – kérdezett vissza a férfi.

-         Már asszony vagyok. Tudja uram, hozzámentem egy remek emberhez. Imádnivalóan kekec, de rettentően jól érti a dolgát a hálószobában. Bájitalmester, és a világ legsexibb hangját birtokolja – ugratta a férjét Sharon.

-         Jaj már emlékszem, szóval magát vettem el. Nos… remek döntés volt – a többi szó már nem volt érdekes, csak egymás felé kimutatott szeretetük számított, azt pedig úgysem lehet pusztán szavakkal kifejezni… De azért van, amivel még lehet fokozni ezt –azt.

-         Mardekár, határozottan mardekár, Merlin tudja miért, de belebolondultam a házvezető tanárába – sóhajtotta a nő, miközben a férje a nyakát csókolgatta.

-         Helyes válasz, Ms… Mrs. Piton – suttogta hátborzongatóan izgalmas hangján a Sharon fülébe.

Kislányuk egy rúgással jelezte, hogy örül szülei kibékülésének, és még váratna magára egy kicsit, ha ez nem gond. Bár a kis idő az ő fogalmai szerint pusztán három egész nap volt, és a negyediken elindult a pokol. Vagyis megkezdődtek a derékfájások, amik átmentek alhasi fájdalmakba, míg végül Sharon üvöltve ébredt, és összegörnyedve próbált lélegezni. Perselus tudta, hogy ez most már komoly, így villámgyorsan felöltözött, és próbálta feleségét is felöltöztetni. Végül csak a talárt terítette a vállára, és rohantak a kórházba. A sok gyógyító izgatottan sündörgött körülöttük, miközben a nő fájdalomcsillapítóért könyörgött. A nővérek bíztatták, de semmit nem adtak neki, mivel már nem volt sok hátra. Remus és Tonks is beérkezett, és éppen az ajtóban csípték el Perselust, akinek igen meggyötört volt a képe.

Rettenetes volt hallgatni az asszony ordítását, ahogy majd szétvetette a fájdalom, de tudta, hogy átélni még szörnyűbb. Tartotta magát, hogy lelket öntsön feleségébe, de ahogy volt egy perce, amíg Sharon nem figyelt rá, egyből sötét felhők gyülekeztek az arca elé.

-         Hogy megy neki? – kérdezte Tonks, de a választ megkaphatta egy kiszűrődő ordításból.

-         Nem gondoltam, hogy így fog szenvedni, ezt nem lehet kibírni – suttogta Piton.

-         Miért nem adnak neki valamit? – kérdezte aggódva Lupin.

-         Már nem lehet, állítólag mindjárt vége, de ugyan ezt mondják már vagy öt órája – közölte Piton, és majdnem felrobbant mérgében.

A beszélgetését egy nővér szakította meg, aki közölte, hogy szükség lesz az apára, mivel a szülés immáron visszafordíthatatlanul megkezdődött.

Perselus berohant és megfogta a nő kezét, aki megfeszült egy - egy nyomás közben. Az orvos minden utasítását próbálta követni, de alig kapott levegőt. A döntő pillanatban már nem is próbálkozott az oxigénhez jutással, mélyen a férfi szemébe nézett, és egyetlen nyögéssel a világra hozta a lányukat. Perselus hiába próbálta volna eltitkolni, látszott rajta, hogy máris odavan a kislányért, és ahogy a kezébe kaparintotta szorosan magához ölelte. A lehető legboldogabbak voltak, és nem számított semmi.

Lucius Malfoy a közelben volt, érezte a levegőben, hogy valami történt, de, egyenlőre várakozott. Még nem akart támadni, időt akart adni, hogy a kicsivel lehessenek, megszeressék, és mikor már majd úgy érzik nem is tudnak nélküle élni lesújt…

Egy héttel a szülés után Sharon boldogan lépte át az új ház küszöbét. Amíg a korházban volt Perselus végleg elrendezett mindent, így egy takaros kis Londoni ház tulajdonosai lettek, ami közel volt a Rend szállásához. Nagy ünnepséget rendeztek a baba tiszteletére, aki kora ellenére élvezte, hogy kézről kézre adják.

Késő este egymás mellett feküdtek az ágyban és a kiságyat nézték.

-         Szerinted milyen lesz, ha nagyobb lesz? – kérdezte fojtott hangon a nő.

-         Valószínűleg olyan, mint te – válaszolta mosolyogva a férfi.

-         Értem, akkor csodálatos lesz, majdhogynem tökéletes – közölte Sharon, és magához vette a mocorgó kislányt, mert eljött az etetés ideje.

-         Én inkább, hisztis sértődős édességimádóra gondoltam. De persze gyönyörű és okos, és remek kis emberke lesz, akárcsak az anyja – enyhített az előző mondatán Perselus, de így is nyelvöltögetést kapott.

-         Csokis kekszet adsz neki? – heccelte a férje.

-         Nagyon vicces, igazán… de úgyis te leszel az, aki édességgel fogja tömni – vágta oda a nő.

-         Én… olyan lágyszívű lennék?  Sürgősen vissza kell változnom, mi lesz így a tekintélyemmel – elmélkedett hangosan Piton…