15.

Perselus egy kézmozdulattal jelezte, hogy fáradjanak beljebb. Pár percig néma csöndben álltak egymással szembe. Remusék sem tudtak mit mondani, és Pitonnak sem jött semmi sablonos a szájára. Botorság lett volna azt mondani, hogy semmi komoly nem történt, hiszen Sharon a fürdőszobába bezárkózva zokogott, rajta pedig egyértelműen látszott zaklatottsága. Egy perc türelmet kért, amíg beszél a nővel, aztán mindent elrendez.

Sharon, nem kimondottan, volt boldog attól, hogy a férfi erőszakkal a fürdőben termett, de nem volt már kedve tovább bonyolítani a dolgokat. Vörösre sírt arcával felé fordult, és a világ össze fájdalmát lehetett kiolvasni zöld szemeiből. Piton most először érezte azt, hogy valóban elveszette az irányítást az életük felett. A veszekedéseik alapján inkább voltak esküdt ellenségek, mint boldogan élő szerelmesek. Ez neki is fájt, hiszen pont ezt a nőt nem akarta bántani, de valahogy mégis sikerült.

A kint üldögélők néha halkan megkérdezték minden rendben van –e, de bentről nem szóltak ki soha.

A helyzet valóban kínos volt, így nem akart egyikük sem kimenni a vendégekhez. Remusnak meg volt az a varázslatos képessége, hogy mindig akkor jelent meg, amikor valami nagy baj készülődött. De szerencsére jelenléte megakadályozta azt.

Piton leült a földre, hátát a hideg cseppének támasztotta, és csak nézte szomorú „feleségét”. Sharon egy nagy kupac törölközőn üldögélt, és a kezeit nézegette. A fejsebével nem is törődött. Szerencsére csak felületi seb volt, már megalvadt rajta a vér.

-         Szeretlek – szólalt meg kissé rekedten Piton. A nő nem válaszolt, nem nézett rá.

Semmi jelét nem adta annak, hogy hallotta volna a vallomást, amit a férfi olyan nehezen és sokára préselt ki magából.

-         Sharon… hallottad? – kérdezte tőle, és megérintette a nő kezét, akin látszott, hogy teljesen ki van készülve.

-         Igen… szeretsz. De ettől még meg fogsz ölni, ha így folytatod. Perselus… én ebbe… belehalok, ha ez így megy tovább, nem… - újabb könnyek gördültek le arcán, hangja elcsuklott.

 Piton odaült hozzá, és a karjába zárta. Nem sírt, de ha büszkesége engedte volna talán megteszi. A fájdalom az ő lelkét is mardosta.

-         Az utolsó volt… ígérem. Jófiú leszek mostantól – próbált viccelni, de a nő nem mosolygott.

-         Abban biztos vagyok, hogy senki más nem viselne el, és én sem tudnék mást elviselni, csak téged. Szerintem egyesek már rég feladták volna, de mi nem, mert erősek vagyunk – mondta borzongatósan szexi hangján egészen közelről a nő fülébe.

-         Inkább reménytelenül ostobák – javította ki a nő és megeresztett egy halovány mosolyt.

-         Mi lesz, ha megint… - kérdezte a nő, de Piton csókkal hallgatta el.

-         Akkor elmegyek, és örökre békén hagylak – ígérte meg a férfi, és elhatározta, hogy komolyan tartani fogja magát ehhez.  Sharon jó „feleséghez” méltóan óriási csókot, nyomot a férfi szájára,- egy jó asszony mindig megbocsát - aztán egy ragtapasszal elrejtették a sebet. Szívükre is raktak egy párat jelképesen…

Mire kimentek Tonks már készített egy kanna teát, és bevitte a nappaliba a csészéket. Az önállósítása ezúttal nem hozott magával nemkívánatos baleseteket, amit Remus őszintén megköszönt Merlinnek –magában persze -.

Sharon hálás pillantást küldött a nő felé. Ezután Remus szelíden mosolygott, és a tőle megszokott kedves humorral szórakoztatta a társaságot. Előkerültek régi, már poros, de még mindig vicces tekergős történetek, amiben Piton is benne volt. Persze a megalázó részeket kihagyva, de sokat mesélt gyerekkorukról. Piton néhol közbeszólt, és csípősen odamondogatott, de ez most nem volt komoly, inkább csak amolyan szórakoztató élcelődés.

A férfiak előkotorták a sakktáblát, Tonksék összenéztek, így jelezvén egymásnak, hogy ritka unalmas órának néznek elébe.

 Így inkább kivonultak a konyhába, megvitatni ezt – azt. Tonks megsúgta, hogy talán hamarosan Remus megkéri a kezét, és a boldogságtól csak úgy sugárzott az arca.

- Remélem, szólsz, amikor gratulálni kell – mondta mosolyogva Sharon.

Komolyan drukkolt a szelíd párnak, hiszen nekik sem lehet könnyű. Állandó megaláztatások céltáblájaként élni szörnyű lehet.

- Persze, hiszen életem legszebb napja lesz, mindenképpen meg fogom osztani a barátaimmal – felelte kuncogva a lila hajú nő.

- Sharon… jó ez így neked? Úgy értem a babának apára van szüksége, viszont azt nem tudom hogy tényleg helyes –e, ha Pitonnal vagy – pedzegette óvatosan a nő, félve attól, hogy mély sebeket tép fel.

A nő nem válaszolt, csak a csészéjét forgatta a kezében. Ha jobban belegondolt tényleg bolondságnak tűnt kívülről nézve.

Hiszen adott volt két ember Remus és Perselus. Olyan különbözőek, mégis megértik egymást. Ha ők megteszik, akkor neki is sikerülni fog. Remus határtalanul boldog volt Tonksszal…,  talán nekik is ilyen lesz egyszer.

 Röpke pillantást vetett, a szobában sakkozó és elmélyülten társalgó férfiakra, és mikor Piton ránézett gyönyörű sötét szemeivel tudta, hogy neki csak ő kell. Remus irigylésre méltóan nyugodt volt, kedélyes, és szívet melengetően kedves. Remek apa és férj válik majd belőle.

De Sharonnak mégis a zabolátlan és kötekedő, érzéseit mélyen magába fojtó, oly nehéz esett Perselus Piton jelentette a boldogságot, amiért nagyon meg kellett küzdenie.

-         Biztos vagyok benne Tonks. Ez így jó, nekünk egymás mellett a helyünk – a mondat végére olyan szélesen elmosolyodott, hogy még maga is csodálkozott rajta.

Ahogy szívével megértette, ahogy elrendezte magában előbbi veszekedésüket, rájött a lényegre. Piton szeret, félti, és vele akar lenni. Hát mi más számíthatna még. Persze jobban esik az ember lelkének egy a „katalógusokból” megrendelt romantikus csillagfényes estével egybekötött vallomás. Viszont kétségtelen, hogy a „szeretlek, te idióta makacs nő” határozottan eredeti és Perselusra valló volt.

Mikor a vendégek elmentek, csak álltak egymással szembe a csukott ajtónál, és fogták egymás kezét. Piton szavai miatt fordulóponthoz érkeztek. Nyíltan kimondták, - még, ha nem is úgy, ahogy kellett volna- hogy mit éreznek a másik iránt. Most már csak azt kellene megtanulniuk, hogy éljenek együtt.

A terv egyszerű volt, minél kevesebb veszekedés, több simogatás apró csókok, és szerelmes pillantások. Bár ez így giccses, de másként nem működik. Még Pitonnak is be kellett látnia, hogy hiába volt olyan különc, a szerelem elől ő sem bújhat el. És most, hogy alig van hátra néhány hét a baba érkezéséig, már nem is nagyon van értelme.

~*~

A nyár egészen új megvilágításba helyezett mindent. Piton minden szabad percét vele töltötte. A férfi kérésére Sharon elköltözött egy időre a kis lakásból, Piton vidéki házába. Természetesen augusztusra, amikorra a szülés időpontja volt várható, visszamentek a városba.

De a két nyugalomban eltöltött hónap csodát tett velük. A drámai pillanatokat viszonylag hamar kiheverték, bár azért maradtak bennük tüskék, de már tudták magukat türtőztetni, valamennyire.

 Perselus eszéből szinte teljesen kiment a fenyegető veszély, ami rájuk leselkedett, és Dumbledore professzornak nem volt szíve közölni vele a rossz híreket. Maga akarta megoldani, hogy a fiatalok ne is tudjanak róla. Megérdemelt boldogságukat töltötték, kár lett volna elrontani. Pedig Lucius Malfoy már toborozta kis csapatát, hogy bosszút álljon egykori „barátján” az árulón, aki megölte a fiát.

Perselust csak egyetlen dolog aggasztotta, ezekben, a napokban. Akárhányszor ránézett állapotos feleségére, mindig megrettent a gondolattól, hogy valami komplikáció lép majd fel szülés közben. De ezeket, a zavaró gondolatokat próbálta elnyomni magában.

Volt még valami, ami apró nézeteltérést szült kettőjük között. Történetesen a név. Mert ugye egy kisbabának neve is kell, hogy legyen, és hát ebben sehogy nem tudtak megegyezni. De ha mindenben egyet éretek volna, hamar ráuntak volna a másikra. A napi szócsaták elmaradhatatlanok voltak, és egészen máshogy oldották meg a problémákat, mint mások. A megbeszélés itt egy egészen új értelmet nyert.

-         Drágám, muszáj folyton ilyen idióta neveket kitalálnod? - kérdezte nevetve a nő.

-         Ezek normális nevek, a családom nőtagjai már mind viselték egykor – közölte Perselus, és jóízűen megevett egy szem cseresznyét.

-         Na de nem gondolod, hogy mégis túlzás lenne e kicsit: Palmira, Perenna, Placida Pitonnak hívni – fancsali képet vágott a nevek említése közben (ezek mind létező nevek, egy könyvben olvastam).

-         Ezek mind illenek a Pitonhoz – mondta nevetve a férfi, mert a felesége nyelvöltögetve a fejét rázta. Olyan furcsa volt, veszekedés nélkül élni, boldogan, bár nem mondta ki, azért könnyen meg tudta szokni ezt az új életformát.

-         Miért nem rögtön Epifánia? – kérdezte a nő, és még a hideg is kirázta a név említésére.

-         Az sem rossz, ha jobban belegondolunk… - mondta rettentő komoly arccal a férfi.

-         Na jó elég. Gracie lesz a neve és kész - mondta Sharon ellentmondást nem tűrő hangon és a hatás kedvéért maga előtt összefonta a kezét, ahogy Piton szokta.

 A férfi elkerekedett szemmel nézett rá, de végül ráhagyta. Igazán komikus volt, ahogy őt próbálta utánozni, persze nem nagy sikerrel, mert pont ellenkező hatást váltott ki, mint szeretett volna.

Felkelt a plédről és bement a kis házba, ahol jó hűvös volt. Piton még kicsit üldögélt a kellemes napfényben, aztán elindult ő is „arája” után, hogy összebújva aludjanak egy kicsit. Mielőtt belépett az ajtón, még utoljára visszanézett a cseresznyefára, ami alatt üldögélte, és halkan megszólalt.

- Én Palmirá-nak fogom hívni – szinte suttogta, de Sharon még így is meghallotta, és félhangosan kiszólt a házból.

- Nem fogod, mert annyiszor küldök rád valamilyen átkot, ahányszor ezt a nevet kiejted a szádon – hangja inkább játékos, mint fenyegető volt.

Piton kivágta az ajtót, és dühödt sértődöttséget színlelve lépett be a házba. Leült az ágyra, és úgy tett, mint akit alaposan megbántottak azzal, hogy megtiltották neki a szabad névgyakorlási jogát. De valahogy az a pár lágy csók, azokról a forró édes ajkakról jobb belátásra tudták bírni…

Ez így ment nap - nap után, boldog, vicces, apró csatározások, de semmi komoly. A szeretet beköltözött kis életükbe, és nem nagyon akart onnan elmenni. A dolog már egészen jól alakult, a házasság kérdése is felmerült olykor, érintőlegesen, de hol egyik hol másik tért ki a téma elől, míg végül Piton elégelte meg a dolgot. Azért a családja nevelt belé valami előkelőségi érzést,- még ha szégyellni valóan ocsmányan bántak is vele- így nem igazán tetszett neki, hogy gyermeke anyja nem az asszonya. Bár a babát nem tervezték, és a házasságra sem gondolt soha előtte, azért minden fenntartás nélkül feltette a nagy kérdést, miközben Sharon mosogatott. A kérdésfeltevés minden romantikát mellőzött, és inkább volt baráti érdeklődés, mint a „hozzám jössz –e valaha” mondat.

-         Mikorra tűzzük ki az időpontot? – kérdezte, miközben szokásos könyveit bújta. Magában mosolyogva, de kifelé komoly arcot mutatva nézett a nőre.

-         Minek az időpontját, drágám? – kérdezett vissza Sharon mosolyogva elképzelni sem tudta miről beszél a párja.

-         Az esküvőnkét – az a szó villámcsapásként érte a nőt. A tányér, amit a kezében tartott hirtelen kicsúszott, és apró darabokra tört a kövön.

-         Jó, akkor a jövő héten – közölte Piton és egy pálcasuhintással rendbetett mindent.

Bement a fürdőszobába, és fürdővizet engedett. A nő még mindig döbbenten állt a konyhában, és örömében nem is tudta sírjon, vagy nevessen, tehát mindkettőt csinálta egyidőben. A hisztérikus rohamának nem tudott véget vetni, berohant a fürdőbe ruhástul a kádba vetette magát, riadt párja mellé, és össze – vissza csókolta. 

-         Milyen fürge vagy nyolc hónapos terhes létedre – állapította meg mosolyogva a férfi.

-         Azt hiszem, szeretlek – mondta Sharon és kimászott a kádból.

-         Hiszed? Tudjad – morogta félig sem komolyan a férfi.

-         Akkor tudom, mindegy, nem, most már az enyém vagy – jelentette ki a nő és kacsintott egyet.

-         Egész idő alatt erre ment ki a játék, jól sejtettem – tréfálkozott tovább Piton.

-         Hát persze édes, a gyerek csak becsúszott, kockázati tényezők vannak – mondta nevetve a nő, aztán átment átöltözni, nem akart megfázni az utolsó nagy hajrában.

Az esküvő egyszerű volt. Sharon egy virágos kismamaruhában álldogált az alatt a bizonyos cseresznyefa alatt. Hajában virágok voltak, szemében boldogság csillogott. Albus Dumbledore adta össze őket, és maga is meghatódott a meghittségen, ami körülvette őket. Remus és Tonks is elmentek a nagy eseményre. Tonks immáron maga is gyűrűs mennyasszonyként.

Perselus talán még soha nem találta ilyen szépnek a nőt, mint aznap délután.

 A világon talán nem is ismert senki hozzá foghatót. Az első találkozáskor kialakult ellenszenv, ami csak fokozódott, igazi szerelemmé nőtte ki magát.

 A viták és olykor komoly veszekedések ellenére, érezte, hogy a másik felét találta meg, és ezzel Sharon is így volt.

 A nő senki mást nem tudott volna így szeretni csak őt. Minden hibájával együtt. Piton ettől volt kerek egész ember.

Nem volt jámbor, mint Remus, de hiszen Sharon sem volt egy szűzkislány, akit annyira félteni kell. Megtalálta zsák a foltját, és a nap végére törvényesen is egymáséi lettek.

Az éjszaka egymás kezét fogva aludtak el, jéggyűrűjükön tükröződött a sovány hold fénye. Viszlát leányanyaság – ez volt utolsó gondolata Sharonnak, mielőtt végleg elaludt.

~*~

-         Lucius mit akarsz tenni, - kérdezte alázatos hangos valaki. Malfoy előlépett a sötét sarokból, ahol eddig állt, és jéghideg pillantásával közölte terve vázlatát, amit sejteni lehetett.

-         Megkeresem és megölöm… de nem őt, a gyerekét – fagyos hangjában nem volt más érzelem csak a gyűlölet.

-         A legjobban mindig azok szenvednek, akik hátra maradnak a halottak után – folytatta.

-         Az a kis liba nagyon rosszul tette, hogy pont tőle esett teherbe – kacagása inkább volt hátborzongató, mint jókedvű.

-         Honnan tudsz a születendő gyerekről? – kérdezte a titokzatos valaki a sarokban.

-         Még mindig megvannak a forrásaim, szépségem – suttogta a férfi, és újra az ablak felé fordult.