14.

A finom májusi levegő kihozza az emberből a szerelmet. Piton mind gyakoribb vendég lett a Sharon kis lakásában, de még mindig voltak súrlódások köztük. Többek között a közös jövőre nézve; Sharon nem gondolta úgy, hogy a férfi felkészült már, viszont Piton kezdte elveszíteni a türelmét, és kezdett egyre erőszakosabban viselkedni. Itt most nem fizikai erőszakra gondolok, azt azért mégsem, Piton megesküdött magának, hogy soha többet nem bántja a nőt.

De mégis olyan nagyon erőltette a dolgot, hogy ez állandó feszültséget teremtett köztük. Na meg az is, hogy nem bízott a szomszéd férfiban. Látta ő a férfi szemében, hogy jóval többet érez a nő iránt, mint barátság. Rettentően féltékeny volt, hiszen ő csak hétvégén tudott a nővel lenni, már amikor leszabadulhatott az iskolából. Néha ott kellett maradni, és a Rend is gyűlésezett. Ilyenkor mindig az járt a fejében, hogy Mark biztos most teszi rá a koszos mancsát a nőre.

Az ilyen helyzetek megbolondították, így folyton kérdezgette a nőt, akinek rosszul esett, hogy nem bíznak benne. Sharon sokszor megsértődött, és a viták hevében meggondolatlan mondatok is kicsúsztak a szájukon.

-         Talán jobban örülnél, ha ő ejtett volna teherbe? – ordította magából kikelve Piton.

-         Hogy mondhatsz ilyet? – kérdezett vissza majdnem sírva a nő.

-         Láttam a múltkor is, hogy nézett rád, igazán szívesen felnevelné a gyereked – szavai csöpögtek a gúnytól.

-         A gyerekem? Szóval csak az enyém, akkor neked nem is kell itt lenned, gondolom – sértődött meg a nő.

-         A gyerekünk,- javította ki a férfi magát- teljesen lényegtelen az ügy szempontjából. Nyomatékosan megkérlek rá, hogy ne érintkezz többé a szomszédban tanyázó kéjsóvár muglival – közölte Piton, és a nézéséből látszott, hogy valóban így gondolja.

-         Megkérsz, vagy megparancsolod? – kérdezett vissza Sharon.

-         Amelyikből jobban megérted, nekem mindegy- felelte félvállról a férfi.

-         Megáll az eszem. Először nem is akartad a babát, most meg mindenhol ellenséget látsz, aki rám feni a fogát, és a kisbabámra. Muglikat. Az a rettentő nagy igazság Perselus Piton, hogy mindketten félvérek vagyunk, szóval ne gyere nekem a vérmániával. Csak azt tudnám, ha ilyen fontosak vagyunk, akkor hol voltál az elmúlt pár hónapban – a nő sóhajtott egyet és leült. Kimerítették az ilyen viták.

-         Valószínűleg itt lettem volna, ha lett volna benned némi felelősségérzet, és nem rohansz csak úgy el, hogy aztán felkutassam érted fél Angliát – sziszegte támadóan Piton. Sharon megértette, hogy ennek a vitának még nincs vége, de inkább hallgatott.

-         Csak úgy közlöm, hogy nem vagyok hajlandó a továbbiakban azon törni a fejem, hogy te éppen mit teszel és kivel. Van elég gondom enélkül is. Leszel szíves felnőtt módjára viselkedni – oktatta ki a nőt.

-         Nagyon sajnálom, hogy a puszta létezésemmel lekötöm az oly értékes idődet, amit másra fordítanál, és nem a rám, teljesen elfecsérelt gondolatkora – vágta vissza Sharon.

-         A makacsságod már nem is ismer határokat – felelte a férfi és szemeit megforgatta. Leült kezeit maga előtt összefont, és fújatott egy nagyot.

-         Makacsság? Ez most, hogy jön ide? – kérdezte értetlenül a nő.

-         Mindenképpen, tied kell, hogy legyen az utolsó szó. Úgy jön ide – villámló szemeivel megperzselte a nő bőrét.

-         Ah, remélem a kislány a legjobb tulajdonságokat fogja örökölni tőlünk, bár akkor nem tudom belőled mi lesz benne – döfött egy nagyot a férfi szívébe.

-         Kitűnően fog érteni a bájitalokhoz – közölte Piton, de valahogy már nem volt kedve vitázni.

Ez a dolog benne is felmerült, és félelemmel töltötte, el, hogy a kislány talán valóban nem a legelőnyösebb tulajdonságait fogja örökölni, mind külsőleg, mind belsőleg.

-         Eléggé szomorú, hogy ezt jó tulajdonságnak tartod – morogta a nő, majd felállt és kiment a konyhába, hogy egyen valamit.

Hat hónapos terhes volt, az idő egyre melegedett, és ő egyre nehezebben viselte a terhességet. Péntek volt, és biztos volt benne, hogy ez a meddő vita megmérgezte az egész hétvégét. Pedig ő igyekezett minél simulékonyabb lenni, de Piton szinte lehetetlenné tette minden percét. Ha a szájuk nem egymással volt elfoglalva, akkor szinte biztos, hogy összekaptak valamin.

A férfi mániákus féltékenysége, amit Perselus igen rosszul kezelt, az őrületbe kergette mindkettőjüket.

A jövőről alig esett szó, pedig már nem volt sok hátra. Ha mégis szóba került, akkor abból vita kerekedett. Piton kizárt dolognak tartotta, hogy a nő bárhol állást vállaljon. Mikor Sharon felvette, hogy esetleg Dumbledore professzor megengedné, hogy a kislánnyal az iskolában lakjon teljesen kikelt magából.

Ő ugyanis nem óhajtotta a gyereke nevelését manókra bízni, amíg a nő órát tart. Sharon viszont el akarta tartani magukat, és nem szeretett volna a férfi nagylelkű adományaiból tengődni.

Piton egyáltalán nem volt tekintettel a nő állapotára. Nyüstölte a bolond ötleteivel, hogy majd együtt laknak, de külön háztartásban, ha úgy jobban tetszik a nőnek és Sharon besegíthet neki a bájitalfőzésben, amit akár el is adhatnak. A házasság, mint olyan fel sem merült köztük. Vagyis a nő sokszor gondolt rá, de nem igazán érezte érettnek a kapcsolatukat egy ilyen komoly lépésre. Ha ez egyáltalán kapcsolat volt. Sokkal inkább vitapartnerek voltak, mint szerelemesek. Pedig Perselus és Sharon is bolondult a másikért, csak sajnos túl sok közös volt bennük ahhoz, hogy visszafogják magukat, és hagyják, a másikat érvényesülni.

Egyformán makacsok és önfejűek voltak szenvedélyesek voltak vitában, szeretkezésben egyaránt. Hirtelen haragúak, és igen durvák, egy –egy vita során. A nagy különbség az volt, hogy míg Piton a végletek embere volt – elhamarkodott mondatok nem meggondolt célozgatások-, addig Sharon csupán azért válaszolt olyan csípősen vissza, mert nagyon megbántották a férfi szavai, amit persze Piton észre sem vett.

Ez a helyzet egyre jobban kezdte nyomasztani a nőt, ami meg is látszott rajta. Az arca már nem volt úgy kipirulva, és inkább látszott betegnek, mint boldog kismamának. Szemei karikásak voltak, és egyfolytában ingerült volt. Elkezdett fogyni is, ami igen veszélyes ebben az időben. Az orvosa szóvá is tette neki, amikor elment az esedékes vizsgálatra.

-         Drága anyuka, nem leszünk így jóban. Nem szabad idegeskedni. Mondja meg a kedves férjének, hogy kímélje magát – mondta kicsit viccesen, kicsit megrovóan az orvos.

-         Mondjam?...  Inkább írja le, mert az, hatásosabb – tréfálkozott Sharon, de látszott, hogy nem tartja nagyon viccesnek.

-         A kislány jól van, szépen fejlődik, de ha így folytatja, akár másképpen is lehet – emelte fel mutatóujját a férfi.

-         Értettem, kímélni fogom magam, ígérem – mondta sóhajtva Sharon

-         Komolyan mondtam. A babának szerető gondoskodásra és biztos családi háttérre van szüksége. Mindenhol előfordulnak konfliktusok, próbálják meg elsimítani – mondta kedvesen a férfi, és megpaskolta a nő kézfejét.

-         Na igen… néha azt gondolom a babának bárhol jobb lenne, mint velünk – mondta a nő szomorúan.

-         Ne mondjon ilyet. Remek szülők lesznek, beletanulnak, meglátja – bíztatta a nőt.

-         Persze. Csak egyszer töltene el velünk egy órát, máris felajánlaná az adoptálást – motyogta Sharon.

-         Hogy mondta? - kérdezett vissza a férfi, mert éppen megírta a recepteket.

-         Semmi, semmi – szabadkozott a nő.

-         Felírtam egy enyhe nyugtató teakeveréket, nem ártalmas a babára nézve, de önnek segít pihenni – mondta a férfi.

Sharon hazaérve ledobta magát a kanapéra, és azon nyomban elaludt. Még három teljes Piton mentes napot tudhatott a magáénak. Az egyetlen, ami jelenleg hiányzott neki, hogy megsimogassa, vagy megcsókolja. A szex mostanában szóba sem jött, pedig ő nagyon ki volt éhezve, és különben is ki mondta azt, hogy egy terhes nővel tilos a szex a hatodik hónap után. Nem lesz annak a gyereknek semmi baja, végül is úgy lett, hogy összefeküdtek, akkor meg már nem mindegy?

A három nap azzal ment el, hogy vásárolt és próbálta hazacipelni a dolgokat. Könyvtárba mászkált, és nagyokat sétált, persze egyedül. Mark egyáltalán nem ment a közelébe, ami nagyon furcsa volt, de gondolta biztos sok dolga van. Az igazság ennél sokkal brutálisabb volt, de ezt akkor még nem sejtette.

Emma, a kedves házinéni minden nap friss süteményekkel tömte, mert szerinte túl soványka volt. Nos ahogy vesszük, így is új kismama ruhákat kellett vennie, mert a régieket kihízta. Ezen Piton nagyon jól szórakozott, tett is pár epés megjegyzést a süteményevésre, meg a „nem tudok meglenni csoki nélkül egyetlen nap sem” filozófiára, aminek Sharon lelkes követője volt.

Már éppen felvértezte magát egy újabb harcos hétvégre, és eldöntötte, hogy mindenben enged, legyen az összeköltözés vagy bármi más. Nyugalmat akart. Hát megkapta…

Véletlenül elcsípte Markot, aki éppen a kulcsával szenvedett, mert tele volt a keze. Mosolyogva odament hozzá, hogy segítsen, de a fiú igen elutasítóan bánt vele. Mikor rákérdezett, mi a baja, a fiú kifakadt.

-         Nem muszáj rám uszítanod azt az ősbunkó férjed, vagy micsodád, ha már nem akarsz velem barátkozni. Életveszélyes fenyegetés nélkül is megértettem volna. Igazán nem értelek, Sharon, nem ilyennek ismertelek meg – pufogott a férfi.

-         De én nem is… - nem tudta befejezni, mert rácsapták a bejárati ajtót.

Ez már kellőképpen meghozta az alaphangulatot, mire az „ősbunkó férje” odaért. Piton nem is tudta hova kapja a fejét, mert amint belépett, záporozni kezdtek felé a tárgyak. Váza, könyv, és dísztárgy következett egymás után, miközben Sharon eltorzult arccal érthetetlen szavakat ordított. Mikor Pitont végre fejbe találta egy jó kemény tárggyal, ami valamikor dísztányér volt, beköszöntött a családi pokol. A férfi, vérző fejjel káromkodni kezdett, és fenevad módjára, szorította meg a nő kezét.

-         HOGY MERÉSZELTED MEGFENYEGETNI MARKOT? – ordította az arcába a nő, és kitépte kezéből a karját.

-         Már megint az a taknyos szarházi. Leszedem a fejét, ha még egyszer meglátom - szitkozódott a férfi.

-         Nem szedsz te le semmit se, mert többet ide ugyan nem fogsz jönni! – fenyegetőzött a nő.

-          KI MONDJA? – kiabált rá türelmét vesztve a férfi. Még szerencse, hogy Sharon mindig használt hangszigetelő bűbájt, különben már rég náluk tanyázott volna az egész rendőrkapitányság, és két beteggondozó csinos kis fehér kabáttal.

-         Én mondom, nem hiszem el, hogy ilyen vadbarom vagy. Mégis, hogy merészeltél ilyet tenni? – kérdezte a nő, és torkát a sírás fojtogatta.

-         Semmi különöset nem mondtam neki – higgadt le egy pillanatra a férfi.

-         Azt mondta életveszélyesen, megfenyegetted – érvelt a nő.

-         Ja igen, azt tényleg megtettem – felelte gúnyosan Piton.

-         AZONNAL MOND MEG, HOGY MIÉRT? – kiabálta torlaszaktából Sharon.

Eközben megszólalt a csengő, de egyiküket sem érdekelte. Az ajtó előtt álló, azonban hajthatatlan volt és kitartóan nyomta még egészen öt percig folyamatosan. Sharon nem tágított. Már potyogtak a könnyei, és életében először a férfi halált kívánta elkeseredésében. Addig piszkálta a férfit, amíg az megint indulatos nem lett, és káromkodva kirobogott az ajtóhoz, hogy megölje azt a hülyét, aki rajtafelejtette a kezét a csengőn.

-         HA TUDNI AKAROD, AZÉRT VOLT, MERT SZERETLEK, TE IDIÓTA MAKACS NŐ! – ordította, miközben szabályosan feltépte az ajtót, mintha csak a bájitaltermébe lépne, és rákiabált az ott álló megszeppent alakokra…

-         Hát, ha zavarunk, visszajöhetünk máskor is – motyogta megsemmisülten Remus, aki a halálra rémült Tonks kezét szorongatta.

A másikban egy csokor illatos tulipán volt, ami önként megadta magát a túlvilág gyönyöreinek, ahogy rászabadult az a mérhetetlenül sötét légkör, ami bentről áradt felé a nyitott ajtón keresztül.