10.

Két hét bizony hosszú időnek számít, ha valaki percenként számolgatja az órákat. Két hét alatt egy egész világot meg lehet válltani, adott esetben a családi örökségből lakást és bútorokat lehet venni, vagy éppen teljesen kétségbeesve végigbarangolni Írországot egy nő után.

Sharon az előbbi, Piton az utóbbit tette. A férfi, elment a nő régi birtokára, ahol csak elszenesedett valaha magasra ívelő falakat, tetőmaradványt, és bútordarabokat talált. A hely elhagyatott volt, és hűen tükrözte, az emberi kegyetlenséget. A törmelék ropogott a cipője talpa alatt, ahogy az egykor oly díszesen magasodó házban járkált. Mászkálására egy helybéli figyelt fel, és mivel azt hitte fosztogató, gyorsan felvilágosította, hogy már nincs mit elvinni onnan.

-         Keresek valakit, tudna segíteni? – kérdezte szemöldökráncolva a férfitól.

-         Itten? Senkit nem fog találni, ide soha nem fog visszatérni a tulaj – közölte megdöbbenve a férfi.

-         Szörnyű tragédia volt, mind bennégtek, kivéve a kisasszonykát, de ő is elment innen már régen, azóta nem is hallottunk felőle – magyarázta Pitonnak.

Perselus fáradtan, és reményvesztetten tért vissza Roxfortba, ahol még magányosabban érezte magát. A diákok semmit nem vettek észre a viselkedésén. Ugyan olyan hévvel ment be minden órájára, és ugyan olyan kivételező volt a mardekárosokkal. Továbbra is maximális teljesítményt követelt meg mindenkitől, és ugyan olyan rémisztően félelmetes volt mindenki számára.

Dumbledore professzor azonban tisztában volt vele, hogy az ember, kit fiaként szeret minden nap a poklot éli át, mert a bizonytalanság a lelkét mardosta minden percben.

~*~

Sharon takaros kis lakást talált magának, egy nem túl nagy társasházban. A szomszédjában lakó egyetemista fiú Mark, nagyon kedves volt és kérés nélkül segített összerakni a bútorokat, mikor látta, hogy hozzák őket. A fölszinten lakó Mr. És Mrs. Walter, szintén nagyon jól bántak vele. Egyből megtetszett nekik a fiatal hölgy, gyerekük nem lévén, a szívükbe zárták egy pillanat alatt. 

Már vagy jó két hete lakott kis otthonában, amikor egyik nap olyan rosszullét fogta el hazafelé menet, hogy majdnem összeesett a ház előtt. Mr. Walter éppen akkor ment haza, és meglátta a sápadt Sharont. Azon a napon vallotta meg nekik, hogy állapotos. Robert és Emma, nagyon örültek neki, és szerencsére nem faggatták az apát illetően, bár az igazat megvallva Sharon szégyellte volna bevallani gyerekes megfutamodását.

Emma nagyon előzékeny volt, ragaszkodott hozzá, hogy elkíséri az orvoshoz, de a nőnek csak sikerült leszerelnie. Jobbnak érezte egyedül menni. Ugyanis azt az aprócska információt nem osztotta meg velük, hogy boszorkány, félő volt, hogy a kedves mugli emberek gyomra nem venné be eme oly lényeges inputot.

Az orvos, aki a Szent Mungóban megvizsgálta, elégedett volt az állapotával. Felírt neki hányáscsillapítót, és különböző vitaminokat. Valamint bejegyezte a két hónap múlva esedékes találkozásuk időpontját.

-         Természetesen, ha bármi baj van, rögtön jöjjön ide – mondta neki az ősz hajú nagyapa típusú gyógyító. 

-         Gondolom, a kicsi apukája nagyon örült a hírnek – próbált társalogni, mit sem sejtve.

-         Persze, magán kívül volt – közölte mosolyogva Sharon, és örült, hogy nem kellett hazudnia, hiszen Piton tényleg magán kívül volt, csak más értelemben.

-         Lent kiválthatja a receptjeit – mondta az orvos és kikísérte a vizsgálóból.

Sharont teljesen letaglózta a mézesmázos nő, aki a lenti pultnál dolgozott. A nyanya elolvasta a pergamendarabokat, és szinte sikítva konstatálta, hogy Sharon állapotos. Rögtön rázúdított egy adag jó tanácsot, és mindenféle könyveket ajánlgatott. 

-         Tetováltassam esetleg a homlokomra? – kérdezte ingerülten Sharon.

-         Hogy mondta, kedvesem? – kérdezett vissza a nő bamba képpel.

-         Semmi. Kérem, siethetnénk egy kicsit? – kérte meg rá a nőt, mert kezdett annál a pontnál tartani, hogy beleveri a fejét a pultba.

-         Hát persze, a férje már biztos várja – közölte és elvonult, hogy megkeresse a pergamenen szereplő dolgokat.

Sharon az utolsó mondatnál nagy nehezen visszanyelte a könnyeit, de éppen hogy csak sikerült. Szerencsére a nő nem vett észre semmit. Nem volt kedve vadidegeneknek magyarázkodni. Mikor a táskájában volt minden, szinte kimenekült az épületből.

Alig várta, hogy otthon legyen. Ott aztán nem tartogatta tovább a könnyeit, úgy elkezdett zokogni, hogy majd egy órán keresztül abba se tudta hagyni.

Ez így ment nap, mint nap. Ha csak egy pillanatra nem kötötte le magát, máris eszébe jutott a tény, hogy egyedül van, és a férfi, akit szeret, eltaszította magától. Fogalma sem volt hogyan fogja ezt végigcsinálni, csak azt tudta, hogy bármi áron, de megszüli a gyereket.

Ezt az elhatározást sziklaszilárd arccal és könnymentes szemekkel mondta a tükörképének, aztán megint sírni kezdett. Már azon is képes volt kiborulni, hogy a hó egyfolytában szakadt.

-         Kopp, kopp -  Mark a kedves fiú álldogált az ajtaja előtt.

-         Szia Mark. Valami baj van? – kérdezte szelíd hangon Sharon.

-         Semmi, csak kínait rendeltem, gondoltam, megvendégellek – mondta a fiú, de még mindig csak a küszöbön egyensúlyozott.

-         Hát nem is tudom, a kisbabám nem díjazná, azt hiszem – felelte a nő, és azon gondolkozott, beengedje –e a fiút, vagy sem.

-         Nem annyira fűszeres, de ha nem alkalmas, akkor… - mentegetőzött Mark, de látszott az arcán, hogy csalódott.

-         Nem, nem, gyere csak – tárta szélesre az ajtót a nő, és beengedte Markot.

Nem tudta, miért tette. Nagyon kedvelte a fiút, de nem tudott úgy tekinteni rá, mint egy férfira. Mark viszont láthatóan udvarolni akart, így kénytelen volt felvilágosítani, hogy nem szabad a szíve. Mark nem igazán értette, de nem kérdezett rá, a barátságnak is örült, amit Sharon boldogan felajánlott.

Hamar összemelegedtek. Mindenhova együtt jártak. Vásárolni, moziba, néha étterembe, igazán megszerették egymást. Sharon gyakran mondogatta a fiúnak, hogy ideje barátnőt keresnie, mert ő nem éppen a legjobb formáját hozza – és itt a hasát simogatta – de a fiú nem mondott le róla.

Remekül alakultak a dolgai, négy hónapos terhesen is minden rendben volt vele, és már csak azt várta, hogy megmondják neki, milyen nemű lesz a kisbabája. Emma rengeteg babruhát kötött neki, persze semleges színekben.

Amíg Sharon élte világát, és a lelek kezdett kicsit megnyugodni, addig Pitont egyre jobban elnyelte a kétségbeesés tengere.

Lassan, de biztosan kezdte magát felemészteni. Nem járt az étkezésekre, sokkal mogorvább volt, és sokkal több pontot vont le minden apró kis hibáért. Lassan kezdte az őrületbe kergetni a környezetét, ezért Remus úgy találta, ideje egy kis „baráti” beszélgetésnek.

Perselus morogva vette tudomásul, hogy a szelíd vérfarkas megpróbálja őt minden lehetséges módon felvidítani. Remus azonban teljesen fel volt bátorodva, így nem volt rest rákérdezni a pokolian fájó pontra.

-         Nagyon hiányzik, igaz? – kérdezte és nézte, ahogy barátja arca elsötétül a kérdésre.

-         Ezt a kérdést miért nem gátolta meg az a hatalmas intelligenciád? - kérdezett vissza gúnyosan a férfi.

-         Talán nem akarja, hogy megtaláld – jött az újabb valóban értelmes mondat.

-         Érdekes, erre még nem is gondoltam – „köpte” a másik arcába Piton.

-         Nem nagyon ismerem a nőket, de ha megnyugszik, talán visszajön – próbálta békíteni barátját Lupin.

-         Sajnos én sem ismerem a nőket, mert ha tudnám, mi van a fejükben, akkor rájönnék, hogy egy négy hónapos terhes nő miért nem képes életjelet adni magáról – mondta mérgesen Piton és hangosan az asztalra vágta poharát.

-         Már négy hónapos, hogy rohan az idő – gondolkozott hangosan Lupin.

-         Igen, szinte rohan, ha magad alatt vagy, és minden percét számolod. Hidd el, Lupin magamban ezerszer végiggondoltam, hogy mit mondanék neki, ha látnám, de még esélyem sincs rá, hogy ezt megtegyem – öntötte ki szívét Piton, amivel igazán meglepte a másik férfit.

Piton este megint egyedül forgolódott az ágyában, és azon rágta magát, holnap mi a fenét kezdjen magával. Szombat lévén nem lesz órája, és így még a tanórák sem fogják lekötni az idejét.

Félálomban elhatározta, hogy bemegy Londonba és vesz néhány bájital-hozzávalót, mivel készleti igencsak megfogyatkoztak, a sok nyugtatófőzet elkészítése miatt, amin már négy hónapja élt- a diákok szerint minden hatás nélkül, ha a pontjaik állását nézték- így szüksége volt új adagokra.