9.

A karácsony talán még soha nem alakult ilyen jól Perselus Piton életében. Nem volt már kedve bájitalokat kevergetni, hiszen Sharon bármikor kapható volt egy kis huncutkodásra. Bár nem vállalták „kapcsolatukat” nyíltan, azért, az mindenkinek feltűnt, hogy gyakran tűnnek el pár perc késéssel egymás után.

Albus büszkén dörzsölgette össze két tenyerét, mert az ő szeme csalhatatlan. Rettentően örült kollégái boldogságának, csupán azzal a ténnyel nem számolt, hogy semmi nem megy zökkenőmentesen Sharon és Piton életében. Ekkor még senki nem érezte a botrányszagot, pedig már ott kavargott a hűvös levegőben.

Egy hónap elteltével a heves érzések még mindig ugyanúgy lángoltak.

Piton kamaszos érzelmei a szexualitás örömeinek „felfedezésében” teljesedtek ki. Nem riadt vissza a lopott csókoktól, sőt még olyanra is vetemedett, hogy egy sötét folyosóra rángatta be a kolleginát, hogy nekiessen azzal a pitonos szenvedéllyel.

Na nem mintha Sharon bármit bánt volna ebből. Szinte imádkozott magában minden nap, hogy legyen végre az óráinak. Képtelen volt egyetlen olyan éjszakát a szobájában tölteni, amikor a férfi nem volt vele. Az sem érdekelte, ha Perselus bájitalt főzött, leült és nézte minden apró mozdulatát.

A szerelem elvette az eszét, ami persze örvendetes, de sajnos egy nagyon lényeges dologról is elterelte a figyelmét.

Perselus esténként szinte ugrásra készen várta, hogy valaki bekopogjon az ajtaján, és akkor végre karjaiba zárhatja a nőt.

Jaj volt annak, aki zavarni merte, és nem Sharon volt.

De, Merlin kegyes volt hozzá, és minden este odavezérelte a boszorkányt. Hol ilyen, hol olyan ruhában, most éppen csipkehálóingben, amit egy vörös talár fedett, de ahogy befordult a férfi szobáját rejtő folyosóra, máris lazított ruházata gombolásán.

Pár könnyed kopogás után az ajtó kinyílt, és ott állt előtte vágyainak tárgya. Sharon szokásához híven kacér pillantások sorozatát küldte felé, és dalra fakadt miközben beljebb lépett…

„… Hogy mi a szerelem, itt ég a szívemen…

Miért vagy olyan távol, ha szíved értem lángol, kellene egy szó…”

-         Sharon – szólt rá a férfi, de hasztalanul, a nő továbbra is a szobában forgott ide –oda, és közben egyre lejjebb vetkőzött.

„… Csak azért, hogy érezd, újra tudnál hinni, ne mond azt, hogy vársz rám és tudnál értem élni

Én se vártam nem is kértem, hogy legszebb álmod dobd el értem,

Csak a vágy, amit érzel, az igaz legyen, az tényleg szóljon nekem…

Nem kell bújnod hozzám, súgni szépet, csak mert vágyak nélkül szürkén fáj az élet…”

-         Fogd be – vonta magához Piton és egy csókkal hallgatta el.

-         De olyan szép dal – nyafogott a nő, persze azért ő is szívesebben ízlelgette kedvese ajkait, mint hogy énekelgetne.

-         Elhiszem, de egyáltalán nem érdekel – morogta Piton, miközben hagyta, hogy a nyakát harapdálják.

-         Akkor mit csináljunk? - kérdezte Sharon és ráemelte smaragdzöld vágytól égő szemeit a férfira.

-         Hát… - a mondatot, egy újabb kopogás szakította félbe.

-         Ki a fene az? – kiabálta ki Piton nem túl kedvesen, minek következtében a megszeppent negyedikes lány majdnem elrohant az ajtótól, csupán a fájdalma tartotta vissza.

Piton feltépte az ajtót, Sharon pedig fedezékbe vonult a hálószobába. A kislány alig tudta kinyögni, hogy fájdalomcsillapítóért jött, mert Madame Pomfrey készlete kifogyott. A dolog kínos része az után következett, hogy Piton rákérdezett milyen jellegű fájdalma van.

-         Menstruációs – suttogta a kislány alig hallhatóan, és teljesen belepirult.

-         Hozom máris, várjon meg itt – hadarta el a bájitalok mestere. Kissé kínos volt neki is a téma, nem is akart mélyebben a részletekbe menni.

Mikor végre megszabadult a diáktól, bement a hálószobába, de már nem egy vidáman kuncogó nő várta ott.

Sharon az ágy szélén ült, és arcából teljesen kifutott a vér. Ahogy nagy nehezen meghallotta a kislány jövetelének okát, bevillant neki a dolog, amiről eddig nem vett tudomást. A felismerés rémülettel töltötte el, és tudta, hogy a férfit hasonlóan ki fogja borítani.

Piton az ajtófélfának támaszkodva állt és várta, hogy a nő végre megmondja mi történt.

-         Késik – mondta, de inkább csak az ajkaival formálta.

-         Kicsoda? - jött a tipikus férfi kérdés, de mivel Perselusról volt szó, pár pillanat múlva megértette.

-         Mennyit? – kérdezte higgadtan, biztos volt benne, hogy nem lehet baj, hiszen Sharon minden alkalommal megitta a bájitalt.

-         Egy hetet… - motyogta a nő, és a hangján érezni lehetett, hogy mindjárt elsírja magát.

Piton kiment a szobából, és mikor visszatért, egy kis fiola, meg egy tű volt nála. Sharon riadtan húzódott hátrébb egy kicsit az ágyon, de a férfi pillantása tudtára adta, hogy muszáj.

Egy apró szúrás, pár csepp vér, és egy zavaros színtelen folyadék, amire a férfinak szüksége volt. Máris elkezdte melegíteni a laborjában, és várta, az elkerülhetetlent, amiben még mindig biztos volt, hogy nem jöhet feléjük.

Sharon is próbálta hitegetni magát, már éppen kicsit jobb színben volt, amikor egy hatalmas csattanást és egy ordítást hallott a labor felöl. Riadtan kezdett el futni az ajtóhoz, azt hitte valami baleset történt, de nem az volt… annál sokkal rosszabb.

Nem volt arra szükség, hogy a laborba lépjen, Piton sietős léptekkel és vérvörös arccal felé haladt. Erőszakosan megragadta mindkét vállát és rázni kezdte.

-         HOGY TEHETTED? – ordította a zavarodott nő arcába.

-         Terhes vagyok? - kérdezett vissza síron túli hangon a nő.

Piton elengedte, mire Sharon éppen csak, hogy el tudott botorkálni a fotelig.

-         Remek következtetés – gúnyolódott kicsit higgadtabban a férfi.

Újabb sorscsapást kapott az élettől, de ezúttal elhatározta, hogy nem hagyja magát.

-         Nem tarthatod meg – vágta oda az ájulás szélén álló nőnek.

-         De… nem ölhetem meg… - sikította Sharon, és azonnal felpattant a székről.

-         Dehogynem, talán te betervezted? Mert én nem! Ha esetleg nem tudnád, utálom a gyerekeket, ráadásul csupán egy hónapja tart ez a dolog köztünk… – oktatta ki a nőt, és már indult is a szekrényéhez, hogy megkeresse a magzateltávolító főzetet.

Gyors és minimális fájdalommal jár. Mogorva arccal a nő kezébe nyomta a zöldesfekete anyagot tartalmazó üveget, és pillantásával utasította, hogy azonnal igya meg.

-         Nem – kiáltotta a nő, és a földhöz vágta az üveget, aminek apró szilkánjai beterítettek mindent.

-         NEM SZÜLHETED MEG – ordította Piton tiszta erőből, és újra megragadta a nőt.

-         Akkor sem ölöm meg, még ha csak is az enyém lesz – nyögte a nő, és ellökte magától kedvesét.

-         Ha így döntöttél rám ne is számíts – mondta a férfi hátat fordítva neki.

-         Elmegyek – suttogta a nő, és kiment a szobából.

Piton akkor még nem volt tisztában vele, hogy az elmegyek szó nem a szobából való kilépést, hanem az életéből való kilépést jelentette.

 A dolog akkor világosodott meg neki, amikor diákok tömege tétlenül álldogált az SKV terem előtt, de senki nem engedte be őket.

Albus és Minerva, már jártak a nő szobájában ott találtak egy levelet, amiben bocsánatot kér az előre nem bejelentett távozásért, de családi okokra hivatkozva távoznia kellett. 

Remus Lupin sietve lépkedett a diákok felé, hogy beengedje végre őket, és gyorsan közölte az érdeklődő Pitonnal, hogy az igazgatóiban várják.

Dumbledore professzor szavak helyett a kezébe nyomta a nő pár soros levelét. A férfi többször átolvasta, csakhogy találjon valamit a sorok között, egy apró jelent vagy valami utalást, de semmi nem volt ott.

Valahogy egyből hiányérzete támadt, pedig nem is voltak annyira szoros kapcsolatba, legalábbis egész éjjel ezt mondogatta magának.

-         Nem szeretne semmit sem mondani? – kérdezte gondterhelt arccal az igazgató.

-         Nem – jött a tömör felelet, a férfitól, és arcán sem látszott semmi érzelem.

-         Egészen biztos? – kérdezte újra az idős mágus, hiszen tisztában volt vele, hogy a „családi okok” csakis Perselussal lehetnek kapcsolatosak, mivel a kisasszony családját sajnálatos módon kiirtották.

-         Egészen. Engedelmével – azzal kiment az irodából, de nem a tantermébe ment, nem is a lakosztályába.

 Sharon szobájába rohant, amit pár pillanat alatt felforgatott, de semmit nem talált, ami nyomra vezethette volna. A vacsora nagyon csöndesen telt az iskolában. Mindenkinek feltűnt a tanárnő hiánya, és a találgatások ellenére senki nem hitte, hogy visszatér az iskolába.

 Piton is unottan kanalazta a levesét, egészen addig, amíg fülét meg nem csapta egy beszélgetésfoszlány.

Hagrid éppen azt mondta a mellette ülő Bimbának, hogy ő vitte ki tegnap éjjel Sharont a vonatállomásra, de azt hitte megint valami fontos dolog. Nem gondolt semmi rosszra, mert a kisasszony, mosolygós volt és csupán egyetlen bőrönd volt nála.

Piton kanala hangosan koccant a tányérja aljához, és idegesen pattant fel a székéről. Egyenesen Hagridhoz ment, nem törődve a kíváncsi szemekkel, amíg végigkísérték lépteit.

A félóriás elmondott mindet, amit tudott. Sajnos nem volt biztos benne, hogy Sharon melyik vonatra szállt, de azt meg tudta mondani, hogy hánykor értek az állomásra.

A férfi otthagyott mindent, és mindenkit, és gondolkozás nélkül a vonatállomásra sietett. Gondolatban százszor megfojtotta a nőt, amiért elszökött, ahelyett, hogy megoldást kerestek volna a problémára. Aztán rájött, hogy ő fordult el a nőtől, így nem túl sok választása maradt. A mágusvilágban eléggé ferdeszemmel néztek a leányanyákra.

A jegykiadót, majdnem áttépte a kicsi lyukon, amikor az nem volt hajlandó információkat adni neki. Végül egy eléggé súlyos fenyegetés hatására hajlandó volt elmondani, hogy melyik vonatra váltott jegyet a nő. Hálát adott Merlinnek, hogy mindenről pontos jegyzéket tartanak.

A pergamen lappal a kezében kicsit behúzódott egy eldugott kis sarokba, hogy megnézze az útvonalat. Sharon Bristol - i átszállással Pembroke –ba ment. Onnan már nem tartották számon, hogy mivel és hová ment, de Piton így is tudta. Sharon szülei írek voltak, így biztos volt benne, hogy oda szökött. Nagyot tévedett…

Sharon valóban jegyet váltott a vonatra, de az utolsó pillanatban mégsem szállt fel rá. Inkább Londonba hopponált, és ott kivett magának egy szobát, ideiglenesen.

Aznap éjjel a nő csendes kétségbeesésében álomba sírta magát, és kezét a még lapos hasára szorította. Eszébe jutottak a percek, amikor még minden más volt, nem értette, miért vele történt mindez, hiszen alig egy napja, még minden olyan szépen alakult. Nem gondolta volna, hogy odakint a hidegben valaki érte aggódik, és erősen fontolgatja, hogy a keresésére indul.

Piton végül mégis visszament a kastélyba, de csak azért, hogy megbeszélje a tovább lépéseket Dumbledore professzorral. Nem volt értelme tovább tagadnia a dolgot, tudta, hogy nagyban hibás a történtek alakulását illetően.

-         Segíthetek fiam, - kérdezte hálósipkáját levéve Dumbledore professzor, a késő órán.

-         Remélem. Azt hiszem Sharon Írországban, van – mondta de nem tudott az öregember szemébe nézni.

-         Nos igen ebben lehet valami, Cork –ban van egy birtokuk, de úgy tudom, azt porig égett – mondta szomorúan a tanárnak. Tudta, hogy a férfinak jólesett kapaszkodni, ebbe az apró reménysugárba.

-         Örvendetes hír, talán újraépíti – morgott a férfi, de igazából azért volt mérges, mert így megint nyoma veszett a nőnek.

-         Van valami különleges oka, hogy ennyire a szívén viseli a kisasszony sorsát? – kérdezte barátságosan a férfitől, mire Piton a világ összes fájdalmát magába sűrítő szemeivel ránézett.

-         Terhes, Albus… gyereket vár… tőlem – mondta szaggatottan, és érezte, hogy ebben a percben megpecsételte sorsát, mivel végre elismerte a tényt, hogy bár akaratlanul is, de apa lesz.

-         És ennek örülnöm kell, vagy inkább mélységes depresszióba zuhanjak? - kérdezte Albus, és elővarázsolt egy-egy csésze teát.

-         Rettentő vicces, igazán én is nevetnék, ha nem velem történne – vágta oda ingerülten Perselus, és belekortyolt a teába, amibe csepegtetett egy kis rumot is.

-         Önzőség, ha csupán a saját terhednek tekinted a dolgot – mondta nyájasan az igazgató.

-         De nem nekem kellett volna vigyáznom, én mindig odaadtam neki a bájitalt – védekezett a férfi, aztán eszébe jutott, a hajóút, és a meggondolatlan szeretkezésük.

Az asztalra csapta a csészét és köszönés nélkül a szobájába csörtetett. Sértődött kisgyerek módjára ruhástól az ágyára vetette magát, és rúgkapálózni kezdett.

-         Én hülye, én átkozott barom – nyögte párnába temetett arccal.

-         Nem hiszem el, biztos ott maradt terhes… nem igazzzzzzzz – nyújtotta el a „siránkozását”.

Egészen addig dühöngött, amíg úgy el nem fáradt, hogy elaludt. Nyitott szájából a nyál cseppenként folydogált. Álmában a nőt látta, ahogy kacéran énekelget.

Képzelgései közepette újraélte az első alkalmat, amikor a nő karjait a nyakára fonta, hogy ziháló mellkasát az övének nyomja. Leheletével megperzselte a bőrét, hogy lágy ajkait az övére tapassza, és nyelve követelőzően az övé után kapjon.

Abban a percben csak ők voltak, a világ velük volt, a hol