2

Sharon vagy jó fél órát elmélkedett saját viselkedésén, majd megunva az egyedüllétet, elindult az ajtóhoz. Azt tervezte, hogy Hagriddal, a kedves félóriással múlatja az időt, de akárhogy nekifeszült az ajtónak, csak nem akart kinyílni. A tizedik próbálkozás után kénytelen volt belátni, hogy valaki zárkabűbájt alkalmazott, és – mint ilyen esetekben – csak kívülről nyílik az ajtó.

Albus Dumbledore a lehető legpitibb ürüggyel szólította el onnan Pitont, hogy majd a mondandója végeztével újra visszaküldje. Meglátása szerint egy kis szünet jót tesz neki.
Perselus végighallgatta az alaksor átalakításáról szóló terveket, amik természetesen csak elméleti síkon léteztek, és mivel ő nem kívánt hozzászólni a témához, Dumbledore egyoldalúan társalgott, de nem mutatta, hogy ez egy kicsit is zavarná. A „megbeszélés” nem tartott tovább negyed óránál, és a férfi nagy bosszúságára őt küldték vissza a könyvtárba, hogy szóljon Sharonnak, vele is beszélni szeretnének.


Piton füstölögve vonult vissza és szabályosan feltépte az ajtót, majd belépett a terembe. Karjait maga előtt összefűzte, és becsmérlő pillantást vetett a riadtan felkiáltó nőre…

- Mit mondott? – kérdezett vissza értetlenül a férfi.

- Azt mondtam, ne csukja be az ajtót, de már késő. – mosolyodott el.

Piton ijedten az ajtókincshez nyúlt, és mikor az nem nyílt, a pálcája után kapott. A harmadik ajtónyitó bűbáj után rájött, mivel van dolga. Lényegesen gyorsabban, mint a mögötte álló vörösesbarna hajú boszorkány.


- Nem lehet bűbájjal megtörni. – okoskodott a nő, és ártatlanul megrebegtette a szempilláit.

- Képzelje, tudom! – köpte oda neki Piton.

- Akkor juttasson ki minket. – noszogatta a nő és türelmesen szembe állt vele.

- Elfelejtettem… - sziszegte alig hallhatóan Piton.

- Mit mondott? – kérdezett rá a boszorkány, pedig tökéletesen hallotta azt az egy szót, csak kíváncsi volt, képes–e rendesen is beismerni a férfi, hogy ő sem tudhat mindent.

- Elfelejtettem… hogy lehet megtörni. – mondta idegesen a férfi.

A nő ezt módfelett mulatságosnak tartotta, mivel imádta, ha a férfi kínban van. Nevetését még akkor sem volt hajlandó abbahagyni, amikor Piton már „szétolvasztotta” a tekintetével. A férfit igazából jobban zavarta a tény, hogy nem igazán tud ráijeszteni a nőre, mint az, hogy be vannak zárva. Az egyetlen dolog amiért meg tudott nyugodni, az volt, hogy megállapítása szerint Minerva hamarosan a keresésükre indul, mivel Sharon behatárolható időn belül nem fog megjelenni az igazgató irodájában. Még nem esett le neki, hogy ezúttal a korosodó boszorkány is cinkosságot vállalt a dologban.


Sharont sem izgatta különösebben a dolog, amíg a férfi unaloműzésképpen nem kezdte el piszkálni. Pontosabban mindenért rászólt, amit csak csinált. A szuszogásért, a padlón való kopogásért, a könyvvel való játszásért, sőt még a hajának tekergetését is megtiltotta.

- Erről álmodott, nem igaz? – adta meg a kegyelemdöfést a bosszús nőnek. Igazán nem tetszett neki ez a kötözködés, pedig már hozzászokhatott volna.

- Eltalálta, üldögéltem idebent és arra gondoltam: Istenem, milyen jó lenne magával tölteni időmet, és mosolyogva hallgatni az alaptalan sértegetéseit. – közölte gúnytól csöpögő hangon a nő.

Ez a mondat beállította az újabb negyedórás csöndet, ugyanakkor komolyan el is gondolkoztatta Pitont, hogy miért nem képes visszafogni magát a nő közelében. A gyanúsan nagy csend rádöbbentette őket, hogy senki sem indult a keresésükre, ami igencsak szomorú tény volt számukra.

Piton óvatosan a földön ülő nőre nézett, de balszerencséjére Sharon is pont akkor emelte rá csodálkozó tekintetét. A férfi igyekezett a haja mögé bújni, de természetesen ez nem sikerült neki.


- Nem szokta zavarni a haja bájitalfőzés közben? – kérdezte szemöldökráncolva a nő.

- Össze szoktam fogni. – morogta a férfi.

- És máskor miért nem teszi ugyan ezt? Legalább látszana az arca. – állapította meg a nő, és kíváncsian a férfit méregette.

- Ezeken a kérdéseken esténként sokat gondolkozik? – kérdezte gonoszul a férfi. Az arca és más külsőségeire tett célzás ingoványos talaj volt számára. Nem tartotta jóképűnek magát. Ezt Sharon megérezte, és rögtön elmondta a meglátását.

- Szerintem nincs baj az arcával, nyugodtan megmutathatná néha. Nagyon szép szemei vannak, és a szája is gyönyörű ívű. Az orra pedig direkt jó, hogy olyan, amilyen, mert ettől lesz férfiasan tökéletlen az arca. A szépfiús külső kiment a divatból. – győzködte erősen gesztikulálva, és a végén még egy sztármosolyt is eleresztett.

- Én másként látom, ha tükörbe nézek. – zárta le a témát Piton, és magában szitkozódott, hogy egyáltalán szóba került ez a dolog.

- Maga olyan jól lát mindent, mint egy csipás sas. – motyogta a nő, és sóhajtott egy nagyot.

Piton nem bírta tovább a falat támasztani, lecsúszott a földre. Talárját elrendezgette maga mellett, és közben nem vette észre, hogy a kisasszony már közeledik is négykézláb. Csak akkor figyelt fel rá, amikor már egészen közel volt. Szeme szikrákat szórt, de ez egyelőre nem tántorította el a bátor nőt.

- Meg ne próbáljon… - a mondatot egy cuppanós puszi törte meg, de ezúttal Piton valóban mérges volt miatta. Máskor gyerekes idegesítő butaságnak tartotta, de ez alkalommal a helyzet súlyosságát nézve arcátlanságnak tartotta a nő tolakodását.

- A következő ilyennél megátkozom. – fenyegette meg a nőt, aki ezen kijelentésre megszeppenve ült a sarkára, és harminc centi távolságból kutatta a férfi arcát, hogy vajon valóban megtenné–e.

- Muszáj? – tette fel az egyszerű kérdést Sharonnak, mire az beharapta alsó ajkát és hátat fordított neki. Gyerekes viselkedése megmosolyogtatta a férfit, de a nő ebből semmit nem látott.

Albus eközben kényelmesen üldögélt a kedvenc foteljében és békésen iszogatta teáját Minerva társaságában. Nagyokat hallgattak, néha cinkosan egymásra pillantottak, és magukban kiválóan szórakoztak a másik kettő kiszolgáltatott helyzetén. Természetesen tisztában voltak azzal, hogy amint Piton kiszabadul, rájuk „dönti” az iskolát, de a tudat, hogy talán a kényszerű összezártság alkalmával vonzalom támad a két delikvens között, mindent megért számukra.

Sharon elgyötörten ücsörgött, majd tehetetlen dühében a falhoz csapott egy könyvet és kijelentette, hogy Albus Dumbledore ezt még nagyon megemlegeti, amiért ilyen lehetetlen helyzetbe hozta már megint.

Azt ajtó egyszer csak nyikorogva kinyílt. Mindketten úgy ugrottak fel, mintha bolha csípte volna meg őket, és gondolkozás nélkül kirohantak. Egyikük sem kérdezte, hova tart a másik, csak akkor lepődtek meg, amikor egymást próbálták arrébb lökdösni az igazgató irodáját rejtő kőszörnyek elől.
Elszántan robbantak be az irodába, ott találva a két csendben teázó tanárt. Piton tőle szokatlan paprikavörös képpel állt meg Albus mellett, mögötte a hasonlóan dühös Sharon. Az idős mágus kedvesen rájuk mosolygott és hellyel kínálta őket. De mindketten inkább állva maradtak, és próbáltak lehiggadni valamelyest, legalábbis a boszorkány.

- Mi szél hozta Önöket? - kérdezte tőlük somolyogva, és cukorkát nyújtott feléjük.

- Nem kell az a citromos förtelem. – tolta el maga elől Piton, a finomságot rejtő dobozkát.

- Inkább legyen szíves közölni velem… vagyis velünk, hogy mi okból zárt be minket a könyvtárba. – morogta a férfi, és rettentően idegesítette, hogy a nő a háta mögött kuncog. Ő már a kérdés feltételekor rájött a turpisság miértjére, és módfelett szórakoztatta a mesterkedés.

- Bezárni, én biztosan nem tettem ilyet, mi okom lenne rá? – nézett rá pajkosan a félhold szemüvege mögül.

- A maga nevének kiejtése után tudtunk csak kijönni a szobából. – nem volt szükséges hozzáfűznie, hogy ez egyértelmű bizonyíték, a mondandója maga után vonta a többit.

- Nagyon sajnálom, nem szándékosan tettem, tudod, fiam, az öregség… már csak ilyen… - felelte és rettentően hitelesen mutatta be a bűnmegbánó képet.

Piton idegességében el sem köszönt, csak kivágtatott az irodából, maga mögött jó hangosan bevágva az ajtót. Egyenesen a pince felé tartott, nem kívánt a mai napra több „izgalmat”. Elege volt belőle, hogy mostanában mindenki vele szórakozik, és élvezik a vergődését a sok kínos helyzetben. Sharon csak nagy sokára tudta utolérni, közben vagy kétszer majdnem el is esett. Piton, ha lehet, még jobban gyorsított a tempóján, amikor meghallotta, hogy a nő utána kiabál.

- Remélem, kiszórakozta magát, és békén tud hagyni végre. – közölte hirtelen megfordulva, így a nő pontosan belerohant. Kicsit elnyomta magát a mellkasától és édesdeden nézett fel a haragos fekete szemekbe.

- Én is áldozat voltam, ne rám haragudjon. – közölte mosolyogva a nő, de ez sem enyhített a paprikás hangulatú tanár közérzetén.

- Aludjon jól, Perselus. – mondta halkan és egy gyors puszit nyomott az ingerült férfi szája szélére.

Mikor Piton elkezdte volna a szokásos „hagyjon már békén” mondatot, szépen megfordult és visszaszaladt a felszínre. Nem kívánta még jobban elmérgesíteni a helyzetet, hiszen most, hogy segítőtársakra lelt Albusban és Minervában, pontosan tudta, hogy a férfi, akár akarja, akár nem, kénytelen lesz változtatni magatartásán vele szemben.