Sötétség Hercege

SyberSnake

2. Fejezet – Ébredés

Severus kinyitotta szemeit, egy ismeretlen szoba látványa fogadta. Elméje ködös volt, tele ismeretlennek tűnő arcokkal és nevekkel. Lassan felült minden izma sajgott. Régi emlék villant fel a testét átjáró fájdalomról. Szemeit megdörgölte, majd kíváncsian körülnézett. Ez a hely nem a pince az fix. Akkor viszont miért a fájdalom? Ott volt a válasz, ami épp csak, hogy elcsusszant elméjébe. A szoba kifejezetten idegen volt és rideg, nem mintha valaha is lett volna olyan szobában, ami nem ilyen, csak, hmm, megint az érzés, hogy van még itt valami, de, de mindegy, megvonta a vállát. Ami rossz ötletnek bizonyult, fájdalom hasított a vállába, ’Oké nincs vállrángatás, Jegyezve’ Tekintetét tovább járatta a szobán, amikor a semmiből hirtelen egy vörös szemű alak lépett elő, Severus az ajkába harapott ijedtében, hogy elfojtsa síkolyát. Mert sikítani, azt nem szabad, és Severus ezt már rég megtanulta. Ahogy az alakot figyelte, a testén furcsán ismerős, rideg, hátborzongató érzés futott át.

-" Oh. Drága kis Severus, hát végre ébren vagy." – az alak közelebb lépett hozzá. Severus akaratlanul is nyelt egyet. Az alak kinyújtotta kezét és lágyan a fiú füle mögé túrta, a gyermek arcába hulló tincseket. – Azt hittem végleg elvesztettelek. – hangja lágy hangzása megnyugtatta a fiút. Voldemort leült az ágy szélére és karjaiba vette, a kis testet. Lassú nyugtató gesztusként cirógatta a hátát, ahogy ’ apák szokták tenni a fiukkal’ gondolták szinte egyszerre. Severus lassan kiengedte lélegzetét, amit eddig nem is vett észre, hogy bent tartott. Voldemort kissé eltartotta magától a fiút, hogy jobban lássa az arcát. Legnagyobb meglepetésére, óriásira nyílt, zavarodott és ártatlan szemekkel találta szembe magát, melyek tisztán tükrözték a gyermek érzéseit.

- “Nem ismersz meg Severus?” – aggódva kérdezte Voldemort. Hangja szinte már remegett. Ha valaki most hallaná, nos mondjunk csak annyit, nem lenne szükség további háborúra, mert mindenki holtan esne össze. Ki lehet ez az alak és mit tett Voldemorttal? A jelenet inkább illett egy aggódó apához, mint a Sötét Nagyúrhoz. Végül is Ő csak egy valamit szeret, hatalmat az emberek felett.

A fiú bizonytalanul megrázta a fejét, szemeit elfordította és ismét ajkába harapott. Elméjén ismét alakok suhantak át, és újra ott volt az érzés, csak most tisztábban, egy régi emlék a fájdalomról, amit ez a hang hozott, testének és lelkének. Ismét nagyot nyelt, izmai akaratlanul is megfeszültek, és megpróbált kisebbnek látszani, anélkül hogy mozdulna és várta a fájdalmat. De nem jött.

- “Kissé zavart lehetsz most fiam, hisz hetekig lázálmok gyötörtek, élet és halál közt lebegtél.” – kezét a selymes fekete hajon pihentette- “már féltem hogy újra elveszítelek” – hangjából aggodalom sugárzott, utánozva a fiú gesztusát az alsó ajkába harapott – “Emlékszel bármire? Például, hogy hány éves vagy?”

Severus félénken felé fordította arcát szemében büszkeség csillogott, “Öt” szólalt meg először, amióta felébredt. Majd gyorsan a kezeire nézett és halkan hozzá tette “leszek decemberben. Jövő decemberben.” Tette hozzá alig halhatóan.

Voldemort halkan kuncogott a gyermek viselkedésén, aminek eredményeként gyorsan egy hírhedt Snape fintor végén találta magát, ami egy 4 évest nem tett épp félelmetessé, inkább, még édesebbé. ’Na, ez meg honnan jött’ gondolta Voldemort, és próbálta elnyomni feltörőben lévő mosolyát.

- “Rendben, most pihenj szükséged van rá” mosolygott a fiú durcás vonásain. Lágyan megsimogatta a fiú selymes haját, majd felállt. Hirtelen lágy húzást érzett talárja bal ujján, kérdőn a fiúra nézett, felvonva egyik szemöldökét.

- “Mikor jön a nagyapám?”

- “Sajnálom fiam Julien meghalt.” Figyelte, ahogy Severus éj fekete szemei még jobban elkerekedtek, arca, ha lehet még jobban, elfehéredett. Ajkai mozogtak, de hang nem jött ki belőle. Szempillái lecsukódtak és mikor újra felnyíltak könnyáztatta őket.

’ Szívfájdító látvány’ gondolta Voldemort ’még jó, hogy nincs szívem.’ Hangtalanul visszaült előző helyére és ismét kezébe vette a kis testet. Halk, lágy hangon beszélni kezdett.

- “Tegnap este, auror támadás érte a majort. Féltem hogy téged is elvesztettelek.” - jobbjával lesöpörte Severus könnyeit és a fiú arcát maga felé fordította - “Ssh, nem sírj. Egy Slytherin nem sír.“ - a fiúra mosolygott és egy halvány mosoly volt jutalma - “Tudom rég volt, de most már nem hagylak el soha.” - Szorosabban magához húzta gyermekét, és a fülébe suttogta “Most már nem bánthat senki.” Severus szemeiben furcsa fény gyúlt.