7. A hívás

Amikor Dumbledore visszatért az irodájába, még mindig feldúlt volt. Rengeteg önuralmába került, hogy nem vitte magával a pálcáját Perselushoz, de szükséges volt, máskülönben gyilkossággal végződött volna a nap.

Ilyen dühöt és csalódottságot legutóbb Gellert kapcsán érzett, és akkor fordult elő utoljára, hogy kezet emelt volna valakire. Szégyen töltötte el, valamint rengeteg olyan érzés, aminek jókedvvel és vidámsággal való elkendőzéséhez csaknem száz évre volt szüksége.

És most zavart volt. Ami meglepő, új fordulat. Nekitámaszkodott az asztalnak, és elődeinek hosszú sorát nézte, akik viszont meglepetten bámultak vissza rá.

- Az ott… Vér a kezeden? - kérdezte affektálva Phineas Nigellus, alig leplezett kíváncsisággal a hangjában. - Remélem, az illető megérdemelte a halált…

Dumbledore tekintete a jobb kezére siklott, de nem válaszolt. Remegő ujjairól lecsúsztatta a Roxfort pecsétgyűrűjét, és az asztalra tette. A gyűrű súlyosan koppant a mahagóni lapon, Perselus rászáradt vére pedig lerepedezett a fényesre kopott aranyról.

- Talán nem vagyok alkalmas erre sem - mondta a döbbent festményeknek, majd elmosolyodott -, de szerencsétlen módon nincs más, aki jobban csinálná.

A festmények sutyorogva bámulták Dumbledore-t.
- Nézd, szerintem elég jól csinálhatod - nyekeregte Phineas egy ravasz mosollyal. - Rám legalábbis ritkán gerjedtek a száz évnél fiatalabbak…

- Az igazgatóságról beszéltem, Phineas!
- Oh. Azt hittem, az izgatóságról…

A többi festmény felháborodottan zúgolódott erre, és a bosszantó portré mosolya is leolvadt, amint észrevette, hogy utóda ezúttal nem veszi a tréfát.

- Tűnj el a keretedből - villant Dumbledore szeme. - Mégpedig most. Hacsak nem akarod, hogy ráfessek egy tájképet a vásznadra!

- Ó, köszönöm, inkább nem. Ismerem a stílusodat… - próbálta könnyedén venni a festmény, de a szemében félelem tűnt fel és kisvártatva kioldalazott a keret mögül. Dumbledore hátat fordított az elődeinek, és az egyik oldalajtón keresztül belépett a szobájába.

Odabenn szinte azonnal megérezte Harry jelenlétét. A halk szuszogás, a levegő más illata mind árulkodó jelek voltak. Vetett egy félő, gyors pillantást az ágyra: Harry ott feküdt, magáról félig lerugdosva a vörös-arany takarót, és szinte teljesen szétdobálta a párnákat. Jól láthatóan álmodott, mégpedig nem valami megnyugtatót: arcát veríték lepte el, Dumbledore csipkés szélű köpenye pedig össze-vissza tekeredett a csípője körül.

Az igazgató lassan, tanácstalanul megkerülte az ágyat, és aggódva nézte azt a fiút, akit azóta próbált megóvni minden szenvedéstől, hogy először a kezében tartotta. Csaknem száz éve, Gellert árulása óta próbálta helyrehozni a lelkiismeretén esett csorbát, annyira túlkompenzálva a hibát, hogy tetteivel a világ legnagyobb varázslója lett - mégis, mit ért el vele?

Most sem tudta megvédeni azt, aki a legfontosabb volt számára. Megtörten állt az ágy mellett, a szokásos vidámság kihunyt a szeméből. Mindennél jobban szerette Harryt, mégpedig olyan erős és tiszta érzéssel, ami túlment a szerelmen, vagy bármilyen testi vágyon. Csodálta, féltette és óvta őt… De mégis, most úgy tűnt, végleg kudarcot vallott az őrizete.

Még abban sem volt biztos, hogy sikerült mindent rendbe hozni a fejében - ennek majd reggel kell kiderülnie. Nem tehetett mást, minthogy visszahúzta Harry mellkasára a ledobott takarót, majd a verítéktől hideg homlokán többször végigsimítva megnyugtató gondolatokat sugárzott a fiú felé.

Az egyre egyenletesebb szuszogás végül arra engedett következtetni, hogy Harry mélyen alszik, az álmai pedig megszűntek. Dumbledore sóhajtva felkelt az ágy mellől, és le sem véve a tekintetét az alvó arcról, a karosszékébe ült. Öregnek és fáradnak érezte magát, életének hosszú évei alatt először.

- Perselus, te idióta bolond… - mormogta maga elé. - Fogalmad sincs, mit dobtál el magadtól.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Furcsa egybeesés, hogy sok emelettel lejjebb Perselus Piton pont ezt gondolta magáról, bár nem teljesen ebben a kontextusban.

A bájitalmester ugyanis ekkor tért magához, és a legnagyobb megdöbbenésére a saját fürdőszobája padlóján találta magát. Próbált fókuszálni, hogy legalább a gravitáció irányát megállapítsa, de nehezen ment. Kisvártatva rájött, hogy arccal fekszik egy vértócsában, a keze körül pedig ismeretlen eredetű gyógyszeres pirulák hevertek, amiket mintha ő dobált volna szét (erre utalt a kezében szorongatott doboz) és halványan érezte, hogy pár perc kiesett az életéből. Az emlékek aztán kövekként zuhantak vissza rá, mégpedig fordított sorrendben.

Részeg volt, nem tudta elállítani az ajka vérzését és ezért gyógyszert keresett… De mitől hasadt fel az ajka? Kisvártatva fájdalmasan belenyilallt az emlék Dumbledore visszakézből leadott pofonjáról és a nehéz pecsétgyűrűről, ami nyilván valami mágikus vacak volt, hogy a vérzés még mindig nem állt el. Vagy csak Dumbledore volt erősebb, mint amilyennek látszott… És innentől kezdve már sorra bekattantak az emlékek Harryről és az egész elcseszett helyzetről, amibe belekeveredett.

Ráadásul még mindig rettenetesen el volt ázva a jelentős mennyiségű bortól és whiskey-től.

- A francba - morogta a padlójának. Az állkapcsa nehezen csúszkált a száradó vérben.
A helyzetet felettébb érdekesnek találta. Dumbledore nem szokott sebesült embereknek hátat fordítani, bármit követtek is el. Talán már nem veszi őt emberszámba? Végre, így már nincs egyedül ezzel a világon…

Pitonnak nem akaródzott felkelni. Félt, hogy esetleg más dolgok is eszébe jutnak. Félt gondolkodni a tegnap estéről. Olyan tompán és elkeseredetten utálta magát, mint amilyen visszataszító volt feküdni a saját sűrű vérében. Mégsem mozdult. Csendben fókuszálgatott a padlón szétszóródott gyógyszerre, kiürült fejjel, jóleső tudatlanságban.

Pirulák. Pontosabban, rózsaszín-zöld pirulák. Milyen visszataszítóan néznek ki… Próbálta az emlékezetébe idézni, hogy milyen porokat szokott ilyen vidám színű kapszulákba tölteni, mígnem arra jutott, hogy minden bizonnyal erős méregről van szó.

Ettől megkönnyebbült kicsit, és remegő kézzel betuszkolt a felduzzadt ajkai közé két-három szemet, majd nagy nehezen lenyelte és a hátára fordult.

Már nem érdekelte semmi. Erről a padlóról ő már nem fog felkelni. Nincs miért.

Csak akkor jött rá, hogy kijózanító tablettát vett be, amikor hirtelen minden tagja elkezdett fájni, és kristálytisztán emlékezni kezdett az estére. Felnyögött, mert nem akarta látni, de semmit sem tehetett ellene: az események, akár egy mozifilm, leperegtek előtte. Harry az étteremben… Harry megérinti őt… Harry engedelmesen vetkőzni kezd… Harry ajkai az övéhez érnek… Harry fél, retteg… Harry… Harry…

Forgott vele a világ. Görcsös mozdulattal négykézláb támaszkodott, és épp az utolsó pillanatban hajolt a vécécsésze fölé. A saját gyomorsava végigmarta a sebet a száján, de ezt az egész helyzetet valami groteszk módon humorosnak találta. Ott térdelt a saját vécéje előtt, és olyan nyomorultul ostobának érezte magát, mint még soha azelőtt.

- Te szánalmas idióta - lihegte rekedten. – Te… barom... Téged… leütött egy ember, aki vagy száz évvel idősebb nálad! Hát nem… szégyelled… magad...?

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Harry ezzel szemben madárdalra ébredt - nem egyszerű csicsergésre, kisvártatva a tollászkodó Fawkes-t pillantotta meg maga mellett.

Meglepetten pislogott. A szoba ismeretlen volt neki: mindenhol puha ülőhelyek voltak, valamint barátságos könyvespolc, és furcsa, pöfékelő ezüstszerkezetek ketyegtek a mahagóni polcokon. Egy baldachinos ágyban feküdt, ami gyümölcsös cukrok illatát árasztotta, körülötte arany és vörös párnák hevertek, a hatalmas ablakon pedig csak úgy ömlött be a reggeli nap fénye.

- Hol vagyok? - kérdezte Fawkes-tól a tollait simogatva, de legnagyobb meglepetésére valaki más válaszolt neki.

- A kastély keleti szárnyában, nem messze az igazgatói irodától - hallotta meg egészen közel az ismerős, vidám hangot. Meglepetten átfordult a másik oldalára, és észrevette Albus Dumbledore-t. Az öreg mágus könnyed mosollyal ült egy kényelmes fotelban. Térdén kockás takaróval, és horgolótűkkel a kezében egy bonyolult csipkemintán dolgozott. Harry kidörzsölte a szeméből az álmot, és természetesen rögtön rájött, hogy hova került.

- Ez az igazgató úr szobája? - kérdezte bizonytalanul.

- Remélem, hogy így van!

- Hogy kerültem ide? - csodálkozott Harry, és felült. Észrevette, hogy valami csipkés köntös van rajta, amit egyértelműen Dumbledore holmijaként azonosított be. Ez volt a második éjszakája a héten, hogy valaki másnak a ruhájában ébredt… Kezdte kínosan érezni magát. - Mi történt, professzor?

- Hmm - tette le a csipkét mosolyogva Dumbledore. - Mire emlékszel?

Harry sejtette, hogy miért kérdezi ezt az öreg varázsló. El akar előle hallgatni valamit. De nem tehetett mást, mint hatalmas sóhajjal válaszolt.

- Azt hiszem, sokat ittam a vacsorán… És… amikor visszaértünk... Hát…
- Igen?
- Akkor… még többet ittam - folytatta akadozva Harry, majd pír futott az arcára. - Aztán Piton arra utasított, hogy vetkőzzek...

Dumbledore végigsimított a szakállán, és bíztatóan biccentett.

- Semmi másra nem emlékszem - mondta végül kétségbeesetten Harry. - Hogy kerültem ide? Mi… Mit csináltunk Piton professzorral?

Dumbledore megköszörülte a torkát.

- Perselus elég ostobán viselkedett - szólt könnyed mosollyal. - Megjegyezném, ő is elég sok alkoholt fogyasztott, ahogy elnézem a vacsoraszámlátokat. Aztán el akarta kapkodni a dolgot, te megijedtél, és ide menekültél hozzám.

Harry lassan emésztette meg a dolgokat.

- Nem történt köztünk semmi? - kérdezte, majd amint észrevette a meglepetés árnyalatát Dumbledore arcán, majd a tényt, hogy a mágus ágyában feküdt, gyorsan hozzátette. - Úgy értem, persze, köztem és Piton közt… Én tudom, hogy maga nem… Eszembe se jutna…

Zavartan motyogva sütötte le a szemét, és a takarót gyűrögette.

- Nem - hallotta meg végül Dumbledore vidámnak tűnő hangját. - Esélyt sem adtál Perselusnak.
- Sajnálom, hogy elszúrtam - dünnyögte Harry.
- Óh, Harry - nevetett Dumbledore. - Ezt a dolgot nem te szúrtad el, hanem mi. Sajnálom, hogy így elsiettetjük a dolgot…

Harry lassan kifújta a levegőt, és felnézett az öreg varázslóra. Zavartan rendezgette a takaróját.

- Én eddig még sosem gondoltam arra, hogy… hát tudja, hogy azt csináljam. Persze, gondolkoztam valamennyit róla, de semmi konkrétum - mondta, és valahogy megkönnyebbült tőle.
- Nincs ebben semmi rossz - mosolygott Dumbledore vidáman. - Magam is későn érő típus voltam.
- Igen? - nézett fel Harry kicsit felbátorodva. Kezdte úgy érezni magát, mint egy apa-fiú beszélgetésnél, ami teljesen kimaradt az életéből - És ön végül mikor... Úgy értem, hogy… Mindegy, nem muszáj válaszolnia…

Dumbledore felnevetett.
- Már elvégeztem a Roxfortot, amikor először szerelmes lettem.
- Tényleg? - könnyebbült meg Harry, majd kíváncsian felnézett. - És miért nem nősült meg? Vagy… szóval… házasodott meg?

Egy pillanatra látta, hogy Dumbeldore szemében kihunyt a vidám fény, és megbánta a kérdést, a következő pillanatban viszont a mágus válaszolt.

- Nos, az első kapcsolatom nem sikerült túl jól. Nagyot kellett csalódnom… Meg aztán - nevetett fel -, kevés az olyan boszorkány vagy varázsló, aki hosszú távon elviselné a társaságom!

Harry vele együtt nevetett.

- Ugyan, professzor… Például McGalagony professzor nagyon kedveli magát - mondta bizalmasan.
- Csak nem? - hajolt előre érdeklődést mímelve az igazgató, és közben halkan kuncogott. - Mit szólna ehhez szegény, megboldogult férje! Folyton féltékenykedett rám…

- Okkal? - kérdezte merészen a fiú, de csak egy szívből jövő kacagást kapott válaszként. Az igazgatónak még a könnye is kicsordult.
- Harry! Meg kell mondanom, a társaságodban sokkal szórakoztatóbbak a reggelek!

Az említett mosolyogva fészkelődött, majd hirtelen elgondolkozott valamin.

- Ha én elfoglaltam az ágyát, maga hol aludt?

Dumbledore visszavette a kezébe a csipkét, és rápillantott Harryre a félhold-keretek mögül.

- Van még elég ágy a kastélyban! - mondta könnyedén. - A kedvenc helyem például a Szükség Szobája, de sajnos éjszakánként szinte mindig foglalt!

Harry udvariasan nevetett. Ám ebben a percben világossá vált számára, hogy az igazgató egész éjjel mellette virrasztott, mint már olyan sokszor az elmúlt évek alatt… Sokáig hallgattak, Harry a bonyolult csipkemintát és az igazgató hosszú ujjait figyelte.

- Köszönöm - mondta aztán alig hallhatóan, majd mikor erre Dumbledore nem reagált semmit, tétován megszorította az öreg mágus jobb karját. Nem várta meg, hogy az igazgató felnézzen rá, kikecmergett az ágyból, és tett pár lépést az ablak felé. A reggeli nap szinte mellbe vágta.

- Lemegyek Pitonhoz – jelentette ki halkan, és engedte, hogy a napsütés végigtáncoljon a selyem köntösön. Észrevette, hogy nem volt ott a ruhája, és tudta, hogy nem is kéne ott keresnie. Dumbledore szokatlanul sokat hallgatott, majd halk, öreges hangon szólalt meg.

- Vigyázz magadra, drága fiam.
- Próbálok.
- Ha bántana…
- Fog. Ez ellen nincs mit tenni.
- Dehogynem - mosolygott a mágus. - Porrá zúzom a csontjait. Már el is kezdtem, de azt hiszem, túl jószívű voltam…

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Perselus Piton sípoló füllel és nyomorult állapotban matatott a fürdőszobában tartott bájitalai között. Nem kellett volna három kijózanítót bevennie… A véralkohol-szintje nullára csökkent és rettenetesen érezte magát. Remegő kézzel kitúrt egy dobozt, teli fehér porral, majd némi kenőcsöt és két bájitalos üveget. Az egyik leesett a földre és milliónyi darabra tört. A füstölgő oldat foltokban sárgára színezte a fehér kőpadlót.

- A pokolba - nyögte, és lehajolt, hogy a nagyobb üvegcserepeket összeszedje, amikor ismét rátört a rosszullét. A következő pillanatban már görnyedve öklendezett a vécéje felett.

- Most maga sem szebb, mint egy meztelen félóriás - hallott meg egy furcsán cinikus hangot maga mögött. A hang gazdája újabb öklendezéseket váltott ki az elkínzott testéből.

- Potter… - hörögte a vécécsészébe nehezen. - Tűnj el innen… azonnal!

Harry jobbnak látta nem piszkálni az alvó oroszlánt, ezért kioldalazott a mosdóból, és leült a díványra. Percek is elteltek, mire Piton megjelent a mosdó ajtajában. Leírhatatlanul nézett ki. A felső ajka háromszorosára dagadt, és sötét vér csordogált belőle. A szemei duzzadtak voltak, az arca sápadt, a haja csapzottan lógott a vállára. Harry első megdöbbenése után rájött, hogy a férfi a pálcáját keresi. Mivel nem tartotta jó ötletnek, hogy egy paprikás állapotban lévő, szétvert arcú Piton bármilyen mágikus tárgyat fogjon a kezébe, egy határozott mozdulattal felpattant, és lenyomta a bájitalmestert a díványra.

Piton az első meglepetésében engedelmeskedett, majd mielőtt ordítva tiltakozni kezdett volna, Harry az arcába nyomta a pálcáját, amivel pillanatnyilag elhallgattatta.

- Mi a fészkes fenét akarsz? - kérdezte rekedten a férfi.
- Helyrehozni az arcát - mondta Harry, majd egy vigyor suhant át az ajkán. - Már amennyire ez lehetséges…

- Fogd be azt a… - nyögte Piton, ám mielőtt bármit mondhatott volna, Harry bonyolult bűbájok egész sorát mondta ki, majd az eredményt egy pillanatig elégedetten szemlélve leült az egyik fotelba.

- Kész – jelentette ki könnyedén, és úgy tűnt, hogy teljesen kiélvezi a helyzetet. A mosoly csak akkor hervadt le az arcáról, amikor Piton sötét tekintete találkozott az övével és észrevette benne mindazt a fájdalmat, amit tegnap látott a lélekvarázslat alatt.

- Most büszke vagy magadra, Potter? - kérdezte suttogva, és ijesztően őszintén a bájitalmester. - Büszke vagy arra, hogy egy sárban fetrengő szánalmas lénynek visszanyomtad a fejét az iszapba? Hát az is lehetsz, végtére is elég nagy féregről van szó…

- Én nem úgy gondoltam - hökkent meg Harry – Én… De… Miért mondja ezt magáról?

- Jól tudod - morogta rekedten Piton - Vájkáltál bennem. Láttál mindent.
- Nem láttam mindent! - tiltakozott Harry. - Csak azt, hogy magának segítségre van szüks...
- Nekem NINCS szükségem semmire és senkire!
- Mindenkinek van.
- Nem érdekel. Tarts távol magad tőlem.

Harry dühösen beharapta az ajkát.

- Nem fogom, amíg meg nem teszi a kötelességét! Utána tőlem elmehet a pokolba!

Piton felmorrant.
- Ismerős szöveg. Két idiótától is hallottam már. Egy nekromániástól és egy cukorbeteg vén perverztől. Egyikőjüktől sem szívderítő.

Harry döbbenten nézett maga elé.

- Mondja, mi a fenéért érdekli magát hirtelen a tisztesség?
- Az nem is érdekel! Azt nem akarom, hogy segíts, Potter!
- És… Miért nem hagyja?
- Mert NEM tudsz, te, idióta!
- Szerintem maga csak mazochista.
- Ó, igen, én lennék az első mazochista mardekáros! - fújt dühösen Piton. - Nem tudsz segíteni, ezért felesleges próbálkoznod! Nem fér bele az aprócska agyadba? Láttál engem, mit csodálkozol?! Hogyan akarsz rávenni, hogy ne akarjak meghalni minden második percében az életemben?!

- Úgy, hogy meggyógyítom! - ordította vissza magától érthető hangon Harry. - Mi ebben a lehetetlen?

Piton az arcát a kezébe ejtette. Rájött, hogy Harry nem emlékszik semmire a tegnap estéből., de képtelen volt megszólalni. Olyan szokatlan volt ez tőle, hogy Harry döbbenten elhallgatott.
- Tudom, mit csináltál - hörögte nehezen a bájitalmester. - Távol tartottad tőlem az összes rossz érzésemet… magadra vállaltad... te szerencsétlen, ostoba griffendéles...

Harry bizonytalanul nézett rá.

- Attól fél, hogy nálam maradnak a rossz érzései?

Piton konokul hallgatott, majd nehezen felállt, és hátat fordított Harrynek.
- Miért, szerinted a boldogságtól félek, Potter?

Harry ajka kiszáradt. Megrendülten felállt, és zavartan közelebb lépett Pitonhoz.

- De hát… - vitatkozott bizonytalan hangon - De hát én meg tudom gyógyítani enélkül is! Csak hinnie kell bennem. Bíznia…

Piton megtámasztotta a falat, és zihálni kezdett. Nem válaszolt.

- Tudom, hogy nem könnyű bíznunk egymásban - folytatta Harry. - De én nem bántok szándékosan senkit… És ha attól fél, hogy elárulom valakinek a titkát, igaznán n... - félbehagyta a mondatot, és döbbenten nézte, ahogy Piton lerogyott a fal mellé - Piton professzor, jól érzi magát?

De Harry már akkor tudta, hogy nincs jól, amikor ránézett. A férfi arca keménnyé és eltökélté vált, nyoma sem volt rajta a korábbi érzelmeknek. A bőre újból falfehér volt, és nyirkos, jobb kezével pedig egy Harry számára fájdalmasan ismerős mozdulattal a bal csuklóját szorongatta…

- Ő hív - hörögte kemény hangon, és nehezen felkelve a szekrényéhez lépett. Arcán a végső eltökéltség ráncokba húzta az izmokat. Olajozott és gépies volt minden mozdulata.

- Ne mozdulj innen, Potter - utasította határozottan. - Az igazgatót értesítsd a kandallón keresztül, és Merlinért, hagyd abba az idióta bámulást! Viselkedj már úgy, mint egy felnőtt férfi!

De Harry nem tudott mit tenni. Szótlanul figyelte, ahogy a varázsló elővette az éjfekete köpenyt és a koponya-maszkot, majd egyetlen gyors, kifürkészhetetlen pillantást vetve Harryre kiviharzott a szobából.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Megjegyzés: Amint látjátok, Piton egyelőre megúszta, ugyanis Harry nem emlékszik arra, hogy mit tett vele... Legalábbis, egyelőre. A dolgok csak most kezdenek felpörögni. Drága bétámnak, BD-nek abban is igaza van. hogy Piton túl érzelmesre sikeredett - no igen, két lélekvarázslat után kezd darabokra esni a páncél. Most jön majd a bekeményítés :)