6. fejezet

Érzések

Harry nem mert többet szólni a vacsora alatt. Piton nemcsak hogy teljesen bezárkózott, és egy pillantást sem vetett rá, de sápadt is volt és alig észrevehetően remegett a keze.

A fiú még sosem látta ilyennek. Lassacskán rájött, hogy túlment a határon: a bájitalmester legféltettebb titkai közé nyúlt, elgyengítette és összezavarta őt, amire biztos nem volt példa már évtizedek óta.
Minden bizonnyal ezért húzta el a kezét. Harry kereste a módot, hogy elmondja neki, véglegesen is meg tudja gyógyítani, de ehhez neki is együtt kell működnie... Azonban ez reménytelen vállalkozásnak tűnt, tekintve hogy Piton egész végig fel sem nézett rá, és gondosan körülvette magát az okklumenciájának erős pajzsaival.

Felesleges - gondolta keserűen Harry - úgysem tanított legilimenciát... Hogy lehet valaki ennyire paranoiás? De lassan bele kellett törődnie, hogy lélekben ennél közelebb valószínűleg sosem lesz a férfihoz. Nem mintha olyan nagyon akart volna, de az ügy bosszantotta, mert tudta, hogy segíthetne rajta - semmi más nem kellene, csak hogy Piton is akarja! De ez a kiállhatatlan alak jobban szeret szenvedni, mint bárki más a földön.

Harry azon kapta magát, hogy elkezdik érdekelni Piton indítékai. Mitől lett ilyen? Miért erőszakolta meg ennyire a saját lelkét? Ilyen mértékű torzulásra csak Voldemort lelkénél számított - aztán ahogy beleborzongott ebbe a gondolatba, félrenyelt egy kevés bort és köhögni kezdett. Piton ekkor sem nézett fel, de kezében megremegett a saját pohara.

Harry sokat ivott, mert úgy érezte, ez enyhülést ad. Akárcsak Piton, aki csupán akkor szólalt meg, amikor rendelt még egy üveggel.

Ennél már csak az volt rosszabb, mikor fizetés után kimentek az utcára. Piton hajthatatlanul haladt előre London 16. számú hoppanálási pontjához, és hátra sem nézett, hogy Harry követi-e.

A fiú pedig nehezen tudott lépést tartani vele, ugyanis nagyon érezte az erős bor hatását, aminek még a nyoma sem látszott meg Pitonon. A férfi legalább tíz méterrel volt előtte, és magabiztosan, egyenesen lépdelt.

- A büdös francba... - morogta Harry összeakadó nyelvvel, és megpróbálta utolérni.

Ez pedig szükséges volt. Idefele ugyanis együtt hoppanáltak Harry hiányzó vizsgája miatt, és bár már akkor is a száját húzogatva, csak a lehető legszükségesebb mértékben érintette meg őt a bájitalmester, most mintha megfeledkezett volna az egészről.

Amikor megállt az elhagyatott sikátorban álló telefonfülke mellett, Harry azt hitte, tényleg dehoppanál nélküle.

- Itt akar hagyni? - kiáltott utána az alkoholtól kicsit dühösen. Piton megtorpant, de nem nézett hátra. Sötét, magas alakja sejtelmesen beleolvadt a homályba, és szótlanul várt, amíg Harry utol nem érte őt.
- Igyekezz, Potter - sürgette kicsit rekedten. - A mókának vége. Rengeteg tennivalónk van még mára.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Piton nézte, amint a fiú kissé riadt és bizonytalan tekintettel elé állt. Tudta, hogy azon tépelődik, mit is értett az előbb a "tennivalók" alatt.

Ahogy a zöld szemek hosszú percek óta ismét összekapcsolódtak az övével, majdnem elgyengült, és feladta a tervét. De aztán ismét megemberelte magát. Már egy jó ideje ezen gondolkozott, végig a vacsora alatt, amíg sikertelenül próbált a közömbösség álarcába burkolózni.

Sosem látta még magát ilyennek - gyengének és bizonytalannak - és nem tetszett neki a fordulat, ezért erőszakkal kontrollálta magát. Végig hányingere volt, de mégis evett. Beszélni akart, de hallgatott. Meg akarta érinteni Pottert, de mégis elzárkózott tőle. Nem esett neki jól a bor, de ennek ellenére többet ivott, mint amennyit kellett volna.

Pocsékul érezte magát, ám korábbi elhatározása sziklaszilárd akarattá nőtte ki magát benne.

Albus megőrült. Ő nem fogja eljátszani ezt a játékot Potterrel. A fiúnak nem szabad tudnia, mi van benne. Nem szabad hozzáérnie, szánalmat érezni iránta, mert neki NINCS szüksége szánalomra. Más lenne, ha Harry tényleg szeretné őt... Teljesen más lenne. De nem akart egy újabb "megmentett" lenni Potter listáján. Ezt az örömet nem engedi meg neki, még ha bele is pusztul.

A fiú sosem fogja megkapni tőle azt, amire Albus utasította, és erről tenni is fog. Mégpedig ma éjszaka.

Elhatározásában ismét megerősödve fölvette szokásos kifejezéstelen arcát. Közelebb lépett Harryhez, aki jól láthatóan azon volt, hogy hátráljon egy lépést, ám mielőtt bármit tehetett volna, megragadta a derekát. Magához rántotta a fiú keskeny csípőjét, és tudomást sem véve annak felgyorsuló lélegzetétől, dehoppanált.

---------------------------------------------------------------------------------------

Minden ezutáni lépése egy gondosan felépített terv része volt. Harry nem mert szólni addig, amíg meg nem érkeztek Piton lakosztályába. A bájitalmester ekkor hanyagul ledobta a zakóját, és töltött két pohár whiskeyt.

- Idd meg - utasította, és a rémült fiú kezébe nyomta a poharat. Harry már így is ittas volt, ezt látta rajta, de úgy gondolta, nem árt rontani a helyzeten.

- Miért? - kérdezte tétován a fiú.

- Ne kérdezz, hanem idd meg.

Azt a hangot használta, amivel a diákokat szokta biztosítani a puskázás hiábavalóságáról. Harry engedelmeskedett, és kiitta a poharat. Köhögött egy kicsit, majd Pitonra nézett. A férfi leült a fotelébe, és keresztbe tette a lábát.

- Vetkőzz.

Harry bizonytalanul állt és pislogott.
- Tessék?
- Azt mondtam, vetkőzz.
- Miért? - lehelte rémülten a fiú.

- Mit gondolsz, meddig várhatunk még? - kérdezte Piton hideg hangon. - Amíg mi kényelmesen vacsoráztunk, addig a barátaid a Nagyúr tömlöcében sínylődtek.

Látta, hogy Harry elsápadt, de könyörtelenül folytatta.

- Minden nappal csökken a túlélésük esélye. Szerinted van időnk a lelkedet pátyolgatni, Potter? A Nagyúr bármelyik percben szólhat, hogy hozzak neki valakit, és talán az lesz az utolsó alkalom…

A fiú megtört, ebben biztos volt. Sápadt arcára elszántság és a végső harc pírja ült ki. Az volt a legrémisztőbb, hogy Piton nem hazudott - ezt tudta ő is, és a fiú is.
Harry lélegzete egy kicsit felgyorsult, de összeszorította az állát. Lassan, remegő kézzel vette le a tweedzakót, és kezdte rángatni a nyakkendőjét. Piton nem mozdult, csak figyelte őt.

Nézte, ahogy bizonytalan kezekkel babrál az ing gombjaival, aztán kibújik belőle. Összekulcsolta maga előtt a kezét, mintha fázna, pedig valójában izzadt az alkoholtól.

- Tovább - utasította Piton, de a fiú nem mozdult. - Vedd le a nadrágodat.

Harry az ajkába harapott, és még véletlenül sem nézett Pitonra. Kigombolta a nadrágját, majd nem kevés nehézség árán levette és a cipőjét is lerúgta. Kicsit dülöngélt az alkoholtól.

- Az alsónadrágodat is - parancsolta Piton könyörtelenül. - Most.

Harry ezúttal sem tiltakozott, csak lesütötte a szemét. Nemsokára nem volt rajta más, csak a fekete, kissé megnyúlt zoknija. Sebesen lélegzett, majd minden bátorságát összegyűjtve felnézett Pitonra.

A férfi küzdött magával, hogy ne feledkezzen bele a látványba. Harry teste tökéletes volt, amint azt a legutóbb is megállapította. De most nem azért volt itt, hogy megcsodáljon egy játékszert. Most sokkal fontosabb dolga volt, mégpedig hogy pontot tegyen az ügy végére.

Lassan, megfontoltan felállt a fotelből, és Harry elé lépett. Közel hozzá, nagyon közel. Hallotta a sebes lélegzetvételét, és érezte a testéből áradó hőt.

Hosszú ujjaival hirtelen megragadta a fiú derekát, akinek kihagyott a lélegzete egy pillanatra. Túl ittas és rémült volt ahhoz, hogy bármi ostoba lélekvarázslatba kezdjen - ez volt Piton eredeti szándéka, és elégedetten vette tudomásul, hogy bevált.

A keze durva mozdulattal ragadta meg a fiú meztelen hátát, és vonta magához. Hosszú ujjaival beletúrt a hajába, és a fekete tincseket megragadva hátrafeszítette a fejét. Harry úgy kapkodta a levegőt, mint egy fogságba esett madár, és forró lehelete Piton nyakába csapott.

A bájitalmester ágyéka ebben a pillanatban már majdnem olyan kemény volt, mint a szíve. Amikor Harry ajkai szétnyíltak a félelemtől, rákapott a saját ajkaival.

Bal kezével megragadta Harry állkapcsát, és a nyelvével durván, ellentmondást nem tűrően utat tört. A fiú ízétől és testének melegétől majdnem feladta tervét, de innen már nem volt visszaút. Érezte, ahogy Harryn elhatalmasodik a pánik. Oly erősen, oly visszavonhatatlanul, mint az első éjszakán, amit itt töltött. Még mélyebbre tört a nyelvével, közben érezte, hogy Harry szinte fulladozik, de keményen tartotta az állát.

Jobban szenvedett, mint a fiú, de tudta, hogy szükség van erre. Szüksége volt Harry félelmére ahhoz, hogy rendbetegye a dolgokat - hogy mindent olyanná változtasson, amilyennek kezdetek óta lennie kellett volna.

Amikor Harry a pánik mozdulataival menekülni próbált, Piton keményen megtartotta. Ekkor érezte meg először, hogy a fiú milyen erős: minden izmával neki kellett feszülnie, hogy legyűrje őt, és akkor betört az elméjébe.

Kegyetlenül és fájdalmasan - de ez legalább mégsem fizikai fájdalom volt. Ugyanazt látta, mint legutóbb: a pánik kusza képeit, és az elzárt rekeszt a fiú elméjében, ami most újból felszakadt, és előkerültek a gyermekkori erőszakos emlékek.

Pitonnak alig volt dolga. A gyerekkori erőszaktevőt, azt az ostoba muglit csak összekötötte Harry róla alkotott képzetével: mindent összegyűjtött, ami róla félelmet keltett a fiúban. Manipulálta az emlékeket, de nem preparálta meg őket, csak csoportosított. Összekeverte, akárcsak a kártyalapokat - a felszínre pedig olyan emlékeket rakott, amiket Harry az igazgatóról őrzött: megnyugtató biztonságérzetet, derűt és azt a sok ostoba szeretetet, amit a griffendélesek oly nagyra értékelnek...
Mindehhez végül hozzákeverte a vágy kártyáit, aztán hirtelen hátralépett.

Csodálkozott, hogy Harry nem esett össze. Nézte a pániktól elhomályosult tekintetet, a remegő testet, a kékre fagyott ajkakat. Egy pillanatig azt hitte, hogy nem vált be a terve, de ekkor Harry pontosan azt tette, amit elvárt tőle: félelemtől remegve a kandallóhoz botorkált, és egy marék Hopp-port a tűzbe hajítva a lángokba lépett, majd beleordította az igazgatói iroda nevét.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------

Harry azt sem tudta pontosan, hogy mi történt vele, de a félelem és a pánik szinte elemésztette.
Nem vette észre, hogy nincs rajta ruha.
Azt sem tudta pontosan, hogy hol van és mit tesz: a lángokra bízta magát, hogy vigyék Albus Dumbeldore-hoz, akinél biztonságban van... Akihez mindenképpen, minden áron el kell jutnia…

----------------------------------------------------------------------------------------------------------

Dumbledore megitatta Fawkest, és alváshoz készülődve összefogta a haját. Harry ügyén gondolkozott, mint szinte mindig az elmúlt tizenhat évben. Tudta, hogy jó döntést hozott, de félt, hogy Perselus ostoba lesz, és mindent elront. Vajon mindenre gondolt? Vajon mindent számításba vett? A jövő oly bizonytalan, szinte hajszálon függ...

Féltette Harryt, jobban, mint valaha. De ennél többet most nem tehetett, mindent Perselus Pitonra kellett bíznia.

Pont erre gondolt, mikor fellobbant a láng a kandallójában. Megfordult, mintha tudná, hogy mi lesz most, de ilyesmire ő sem számított: egy remegő, összekuporodott, ruhátlan test esett a szőnyegére. Dumbledore egy pillanatig nem tudott mozdulni, a lehetséges magyarázatok csak úgy cikáztak a fejében. Végül ösztönösen cselekedett: hálóinge fölül levette a köpenyét, és beburkolta vele a remegő fiút.

- Harry - szólongatta halkan, - Harry, nézz fel... kérlek… figyelj rám...

Semmi hatása nem volt. Dumbledore-t hirtelen elöntötte az aggodalom. Letérdelt Harry mellé, és kisimított egy tincset az arcából. Épp azon volt, hogy egy varázslattal próbálkozzon, mikor a fiú megérezhette, hogy ő van itt.

- Dumbledore professzor... - motyogta rekedt, meg-megakadozó hangon, és remegő kezeit egy ösztönös mozdulattal az igazgató nyakára kulcsolta.

Dumbledore sokáig nem mozdult, majd lassan, óvatosan felsegítette a fiút.

- Nincs semmi baj, Harry - suttogta neki, és remélte, hogy valóban így is van - Nincs semmi baj, nyugodj meg...

A fiú teste rázkódott a hangtalan sírástól, és az igazgató derekába kapaszkodva a fehér hálóingébe temette az arcát.

Dumbledore-t elöntötte a félelem és az aggodalom. Hamarosan megérezte, hogy forró könnycseppek ütik át a vékony köntös anyagát, és szorosabbra vonta az ölelését a remegő fiú körül. Hagyta, hogy Harry zokogjon, közben kedves szavakat mormolt a fülébe, és a haját simogatta, hogy megnyugodjon.

Percekig állhattak így, míg Harry remegése alábbhagyott. Dumbledore lazított az eddigi szoros, óvó ölelésén, hogy Harry hátraléphessen, amikor akar, ám ez sokáig nem történt meg. Nem akarta siettetni a pillanatot, de különleges érzékével rájött, hogy valami nincs rendben - valami nagyon rossz történhetett.

- Harry? - kérdezte halkan. A fiú halkan szuszogott, meleg lélegzete végigsimított Dumbledore nyakán, de nem válaszolt, csak még erősebben szorította őt, mintha sosem akarná elengedni.

A mágus megérezte az alkohol illatát, de nem szólt semmit. Gondolatok ezrei cikáztak a fejében, leginkább arról, hogy mi történhetett. Csak álltak, hosszú percekig, Dumbledore tétován simogatva Harry tincseit, mintha csak egy kisfiú volna, aki rosszat álmodott…

Szinte észre sem vette, hogy mikor változott meg a helyzet.

Fel sem fogta, hogy finoman, észrevétlenül másba fordult az ölelés természete. Harry egyre közelebb húzódott hozzá, a teste pedig szorosan az övének simult. Lélegzete felgyorsult, és olyasmit tett, mint azelőtt még soha: viszonozta Dumbledore simogatását.

A mágus szinte megfagyott a bizonytalanságtól. Félbehagyta a simogató mozdulatot, de Harry nem. Egyre gyorsabb lett a lélegzetvétele, ami forrón csapódott Dumbledore nyakának.

- Harry… - szólalt meg a mágus fájdalommal és kétségekkel a hangjában - Harry, kérlek, ne…

A fiú nem törődött vele. Az ajka olyan közel volt a mágus nyakához, hogy szinte hozzáért, forró kezével végigsimított a gerincén, a hátán, és lélegzete hamarosan sóhajokká vált.

- Harry, kérlek, ne… ne tedd ezt velem… - suttogta Dumbledore akadozva, de még másodpercekig nem tért magához. Mintha jéggé dermesztette volna a hozzá simuló, jól ismert fiú teste, a halk sóhajai, a simogató keze a hátán és a haján… Amikor azonban Harry ajkai a nyakához értek, a mágust mintha áram rázta volna meg, és hirtelen magához tért.

Rájött, hogy nem őt tartja a karjaiban. Ezt a viselkedést még a részegség sem magyarázza… Harry nem a saját akaratából teszi ezt, mert nem teheti. Ismerte őt, nagyon jól ismerte… és bár a hozzásimuló test Harryé volt, az őt birtokló akarat semmiképpen.

Dumbledore ösztönösen sejteni kezdte, hogy mi történhetett. Remegő ujjaival megérintette a fiú forró halántékát, és behatolt az elméjébe.

Csak egy pillanat kellett, hogy felmérje, mi történt. Egy másik ahhoz, hogy hatalmas varázsereje révén rendbe tegye a kusza képeket, és eltávolítsa Harry elméjéből az elmúlt perceket. Amikor hosszú ujjait levette a fiú bőréről, Harry már mélyen aludt.

Dumbledore megtartotta a testet, és a karjaiba vette. Nem is érezte a súlyát. Könnyű volt, olyan könnyű, mint még soha, semmi ezelőtt, amit cipelnie kellett…

Hallotta a saját dobogó szívét, és másodpercekig csak tanácstalanul állt az irodája közepén, az érzéseivel küszködve, karjában a fiúval. Végül bevitte a szobájába és az ágyába fektette, a vörösarany párnák és paplanok nevetséges összevisszaságába. Óvatosan betakarta, és percekig csak ült ott, teljesen feleslegesen rendezgetve a párnát, és a takarót, majd a tenyerébe temette az arcát. Kiáltani akart a tehetetlenségtől, vagy zokogni, de az sem lett volna elég.

Akkor vette észre, hogy ő maga is zihál az átélt percektől. A lelkében felszakadt egy régi, fájdalmas seb. Amint kicsit magához tért, eszébe jutott, hogy mi – és főleg ki- az oka mindennek. Ekkor olyan elsöprő, pusztító harag kerítette hatalmába, mint még soha ezelőtt.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Perselus Piton a negyedik whiskey-jét itta, magát győzködve, hogy helyesen cselekedett.
Végül is, minden el lett intézve. Potter elveszti a szüzességét, ebben biztos volt. Dumbledore érzései világosak voltak, Potter is imádta őt… nincs ebben semmi rossz. Ő csak egy kicsit összehozta az eseményeket, mert az a két hígagyú griffendéles magától sohasem szánta volna rá magát erre a lépésre.

Csak azt nem tudta, hogy miért érzi magát ilyen rettentően szarul, annak ellenére, hogy csontrészeg.

Felállt, hogy újból töltsön, és elgondolkozva nézte a poharát, mintha tőle várta volna a választ.

Amit sosem kapott meg.

Ebben a pillanatban ugyanis haragosvörös lángok lobbantak a levegőben, s a belőlük áramló hő megcsapta a bájitalmestert.

Piton tétova bámulása mellett a forró lángnyelvekből kilépett maga Albus Dumbledore, mintha a tűzből és a puszta légből termett volna ide. Piton alig ismert rá. A szeme szikrázott, a teste körül mintha izzott volna a mágia, alakja erős és félelmetes volt.

A bájitalmester kezéből kiesett a pohár, de nem volt ideje még hátralépni sem. Dumbledore követhetetlenül gyors mozdulattal előtte termett, és a karja meglendült.

De pálca nem volt a kezében. A puszta kezével, visszakézből arcon vágta Pitont. A bájitalmester még mindig értetlenül az eseményektől, kábán a földre zuhant. A Roxfort Pecsétgyűrűje felhasította az ajkát, és vér csorgott le az arcán.

Ettől magához tért és felállt, kezében a pálcáját arra a jelenségre fogva, aki minden bizonnyal Albus Dumbledore volt, de akit még sosem látott ilyennek.

A mágus viszont hátat fordított neki. A válla furcsán megremegett, zihált és nekitámaszkodott a kandallópárkánynak.

- Meg ne próbáld használni a pálcád, ha jót akarsz magadnak - figyelmeztette mély és szokatlan hangon. - És soha… soha többet ne merj játszani Harry érzéseivel... Ahogy az enyéimmel se.

Piton remegett, le kellett ülnie. Minden zavaros volt. Az ajkából dőlt a vér, és forrón lüktetett.

- Albus, ne haragudj - lehelte kábán. - Fogalmam sem volt, hogy te…
- Hogy szeretem Harryt? - fordult meg a mágus. - Hogy fontosabb nekem mindennél? Hogy az életemet adnám érte?

- Nem, dehogy - mondta Piton a vért törölgetve az álláról, bár valójában nem tudta, hogy miről beszél. Dumbledore még mindig nem lépett el a párkány mellől, csak meredten nézte őt.

- Vagy az hitted, szeretkezek vele, csak azért mert megzavartad az elméjét? Minek képzelsz te engem?

Pitonban először a szégyenérzet ébredt fel, aztán ez haraggá változott, mint oly sokszor azelőtt az életében.
- Neki is jobb lett volna! - csattant fel - A pokolba, Albus, te szereted őt, ő pedig ragaszkodik hozzád. Miért, mi a fészkes fenének kellett rám bíznod ezt a feladatot?!

Dumbledore szomorúan nézett vissza rá.
- Hát semmit sem értettél abból, amit a hegedűkről mondtam?
- Nem érdekelnek a kibaszott hegedűk! - fakadt ki Piton hirtelen. - Nem érdekel Potter, és rohadtul, de rohadtul nem értelek téged!

Dumbledore fáradtan sóhajtott.
- Ez az, ami megkülönböztet engem tőled. Én nagyon is értelek.
- Igen? - csattant fel Piton. - Belém látsz? Remélem, azt is látod, hogy SOHA, SOHA TÖBBÉ nem fogom a lelkem közelébe engedni Pottert!
- Ennyire félted a titkod?
- Ennyire féltem ŐT! - ordította Piton, még mielőtt rájött volna, hogy mit beszél.

Egy pillanatnyi csend telepedett rájuk, aztán Piton legnagyobb megrökönyödésére Dumbledore keserűen felkacagott.

- Perselus, te a saját módszereddel ugyanazt tetted, mint én az enyémmel. Mindketten szeretjük és féltjük Harryt, csak az a különbség, hogy te erre még nem jöttél rá.

Piton megmerevedett erre, és egy hang sem jött ki a torkán. Dumbledore végigsimított a szakállán, és sóhajtott.

- Mindketten annyira óvjuk őt, hogy magunk képtelenek vagyunk neki ártani. De van egy nagy különbség kettőnk közt.
Piton kapásból többet is tudott volna mondani, de Dumbledore folytatta.
- Neked szükséged van rá, mindennél jobban, és neki is rád. Meg tudja neked adni a gyógyulást, te pedig szenvedélyt és jövőt adhatsz neki. Ez az, ami kiválaszt és összefon titeket már egy jó ideje.

- Miről beszélsz? - kérdezte elcsukló hangon Piton, de az igazgató nem válaszolt neki. Fáradtnak tűnt, ahogy a lángokba nézett. Csak a szeméből nem veszett ki az előbbi tűz.

- Valójában egyikünk sem alkalmas - suttogta olyan halkan, hogy Piton alig hallotta. - Talán mindketten túl öregek vagyunk… Én, Albus Dumbledore testben, te pedig, Perselus a lelked legmélyén. Ám a te bajodra létezik gyógyír, mégpedig magától Harry Pottertől.

Az igazgató ekkor Piton szemébe nézett. A bájitalmester hagyta, hogy az ajkából a vér a földre csöpögjön, súlyos, vörös tócsát képezve a kövön, de megszólalni nem tudott.

- Ne merészelj még egyszer visszautasítani egy ilyen ajándékot - mondta Dumbledore halkan, majd egy pillanatra rá eltűnt a kandalló lángjaiban.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A/N: A gyors bétázásért ezúttal is BD-t illeti a köszönet :D Nem tudom, hogy mennyire jár „lincselés” egy ilyen fejezet után – gondolom, nem láttátok még ilyennek Albus Dumbledore-t. Viszont gondoljatok bele, hogy viselkedett a könyvekben éveken keresztül, és rá lehet jönni, hogy feltétel nélküli, mély szeretet érez Harry iránt. Ennek ellenére lehet szidni! Ezután nehéz elképzelni, hogy mi lesz a történet vége, ugye? :)