5. fejezet

A vacsora

Amikor Harry reggel kinyitotta a szemét, percekig csak pislogott, és meglepetten nézett körbe a díványról.

Mindenütt könyvek. Bájitalok. Gyanús, úszkáló, nyálkás izék a polcon. Zöld tapéta és félhomály.

- Jaj, neee - nyögött fel hangosan, ahogy rázuhantak az emlékek. Piton lakosztályán van, az ő díványán fekszik és az ő hálóköntösét viseli. Mi több, az ő vécéjét hányta tele tegnap, sőt...
Ekkor azonban félbeszakadt a gondolatmenete. Elementáris erővel kicsapódott mögötte Piton hálószobájának ajtaja, és suhogó, nyakig begombolt talárban megjelent maga a bájitalmester.

- Felkelni, Potter! - dörrent rá határozottan, és az étkezőasztala felé suhant. Egy pálcaintésére kávéskészlet jelent meg rajta a Reggeli Próféta aznapi számával. Piton futólag rápillantott a zavartan ücsörgő Harryre, de az arcáról semmit sem lehetett leolvasni.

- Mégpedig most. És öltözz fel, mert nem tűröm a rendetlenséget!

Harry szinte azonnal kimászott az ágyából. Zavartan gyűrögette a zöld köntöst, és egyre vörösödő arccal a bájitalmesterre nézett. A férfi belekortyolt a kávéjába, majd egy határozott rántással kinyitotta az újságot. A lapok hangosan zörögtek, Piton ismét felnézett.

- Nem hallottad, amit mondtam? - kérdezte ingerülten, majd szinte azonnal folytatta a második oldal tanulmányozását.

Harry eközben rájött, hogy Piton nem fog kimenni csak azért, hogy hagyja őt átöltözni. Futólag a dívány végén elhelyezett holmijaira pillantott, és eszébe jutott, hogy bemehetne a fürdőszobába átöltözni - csakhogy az nem lett volna más, mint közönséges megfutamodás. Piton egyértelmű kihívás elé állította, és ő felveszi a kesztyűt.

Pontosabban le. A köpenyét. Az említett ruhadarab selyme nemsokára a lába köré omlott, miközben ő lassú mozdulatokkal a ruhái után nyúlt. Ezalatt Pitont nézte, nem kevés dühvel. Le sem vette a tekintetét a férfiról, aki viszont az újságjába mélyedt, látszólag a legkisebb figyelmet sem pazarolva Harry bemutatójára.

A fiú magára rángatta a boxerét, majd a farmert, a pólót, a zoknit és a cipőt is.
Piton elég zajosan lapozott egyet az újságban.
Harry ezután egy pálcaintéssel rendbe tette az ágyát, és dühös pillantással leült vele szemben.
A bájitalmester fel sem nézett.
A griffendéles vett magának egy csészét, rengeteg tejet és cukrot rakott bele, és csörömpölve keverni kezdte.
Piton mintha kissé megrezzent volna, aztán belekortyolt a kávéjába, tökéletes kontrollt tartva a kanál, a csésze dőlésszöge, és a korty teljes hangtalanságát illetően.

Harryt ez valamiért dühítette. Úgy érezte, hogy Piton provokálja őt, hogy támad, csak még nem tudja, miért... Aztán eszébe jutott a tegnap éjjel, az elalvás előtti pár pillanat, és kissé elsápadt.

Tényleg megkérte volna Pitont, hogy vigye el vacsorázni? Egy pillanatra megbámulta a férfi szorosan összezárt ajkait, és a görcsös tartást, amivel az újságot fogta.

Szóval igen.

És Piton tényleg igent mondott volna? A tekintete gyorsan végigfutott a férfi összevont szemöldökén, és a merev nyaktartásán. A bájitalmester sápadt arca egy folton alig észrevehetően kipirosodott.

Óh, ne... Csak azt ne.

Persze tudta, hogy mi vette rá saját magát a kérdésre: szeretett volna valami normális, emberi dolgot csinálni, ami különbözik a szextől, főleg attól a fajtától, amit Dumbledore merengőjében látott. De most, hogy reggel volt, gyerekes és elvetélt ötletnek tartotta, hogy bármilyen közös programban részt vegyenek Pitonnal. És hogy mondhatott egyáltalán igent a bájitalmester?

Ekkor Harrynek eszébe jutott, hogy tegnap megragadta a férfi karját. Félig öntudatlan volt, nem tudta, hogy mit tesz, de érezte a magából kiáramló mágiát. Kicsit olyan volt... mint mikor valaki lát egy gyűrött ágytakarót, és szinte csak reflexből kisimítja, egyetlen lágy rántással. Ő pont ugyanezt tette Perselus Pitonnal. A férfi tehát nem volt önmaga, amikor tegnap igent mondott - az a kisfiú volt, akit Harry látott több mint egy éve az emlékekben. Egy olyan sebezhető jellem, akinek a létezését is letagadná, valamint mindenkit megölne, aki csak szóbahozná.

- Akkor... Hova visz ma? - kérdezte tőle a lehető legártatlanabb arckifejezésével. A találat bevitt, Piton ajka dühösen megrándult.

- Sehova! Ne mondd, hogy komolyan gondoltad ezt a képtelenséget, Potter.

- De hiszen... - pislogott egy kicsit, tettetve a meglepetést, - tegnap egyértelműen igennel válaszolt nekem.

Harry látta a dilemmát a férfi arcán, és egy pillanatra szinte megsajnálta. Nehéz helyzetben volt: nem tudja indokolni semmivel a tegnapi ígéretét, csak azzal, hogy nem volt magánál. Ezt pedig soha, semmilyen körülmények között nem fogja bevallani. Láthatóan abban reménykedett, hogy a ma reggeli belépője után a fiúnak nem lesz mersze ilyesmit kérdezni tőle.

Persze Harry direkt ezért tette: úgy érezte, nem árt egy kis revans. Lesütötte a szemét, és csörömpölve kevergette tovább a cukros tejét, mintha észre sem vette volna Piton növekvő dühét. Ekkor egy hideg kéz megragadta a csuklóját.

- Ha még egyszer ilyen barbárságot követsz el a kínai porcelánommal, MEGÖLLEK, Potter! - sziszegte a bájitalmester. Harry próbált szabadulni, de ekkor fellobbantak a lángok a kandallóban, és kilépett Albus Dumbledore.

- Szép jó reggelt mindkettőtöknek - köszönt sugárzó arccal, és a jelenetet nézte. Piton épp Harry karját szorongatta, miközben tej és cukor ömlött az abroszra.

- Jó reggelt?! - csattant fel Piton. - Ennyit tudsz csak mondani?! Mondd, mi a fenének nem tudsz az ajtón át közlekedni? Különben is, levédtem a kandallómat!

- Levédted? Igazán? - csillogott huncutan az igazgató szeme. - Észre sem vettem. Hogy vagytok egyébként?

- Még NEM csináltam fel Pottert, ha ez érdekel!

- Tulajdonképpen a hogyléted felől érdeklődtem - jegyezte meg Dumbledore szelíden, majd varázsolt magának még egy széket az asztal mellé, valamint süteményt, gyümölcsöt, és teát. - Parancsoljatok – kínálta őket fesztelenül, és helyet foglalt.

A bájitalmester elsápadt, de nem szólt semmit, Harry pedig csak magában kuncogott. Kedvelte az igazgató társaságát, mert általában egy rugóra járt az agyuk. Figyelte az idős mágust, ahogy tölt magának a gőzölgő teából, majd a szakállát bőven telemorzsázva az egyik süteménybe harap. Piton már jól láthatóan egy következő dühkitörés küszöbén volt, de ekkor az igazgató megszólalt.

- Megnézted az emlékeket, Harry?

Harrynek rögtön elpárolgott a jókedve, amint eszébe jutott a Merengő.

- Hát, igen - mondta tétovázva.
- És? - tekintett rá a mágus a félhold alakú keret mögül - Mi a véleményed?
- Hát... - lóbálta a lábát szórakozottan Harry - Nos... Kellene, hogy legyen valamilyen véleményem?

Piton felhorkant.
- Ha nem lennél aberrált, lenne.

Harry egy pillanatra elsápadt a haragtól, de végül rá sem nézett Pitonra, csak az igazgatónak válaszolt.
- Nos, hát, a sellők elég... érdekesek voltak.

Dumbledore kuncogott.
- Óh, magam is úgy gondolom - mosolygott olyan tekintettel, mintha a múlton merengene. - És az első kettő közül melyik párosítás tetszett jobban?

Harry egy kicsit tanácstalanul pislogott, de Piton gyorsabb volt nála.
- Albus arra kíváncsi, hogy kire gerjedtél jobban, a nagymellű boszorkányra, vagy az izmos masszőrre. - közölte elnyújtott, gúnyos hangon, majd meg sem várva a választ Dumbledore felé fordult - Potter tipikus griffendéles, bárkire ráizgulna az emberi fajból. Hangsúlyozom, az emberiből, Albus. A kentaurok még elmentek, de a félóriások egyenesen visszataszítóak voltak. Viszont azért hálával tartozunk, hogy nem mutattad be a folyamatot, ahogy AZOK készülnek.

- Óh - mosolygott Dumbeldore. - Ezek szerint nem néztétek tovább. No, mindegy. Szerintem a maga nemében mindegyik faj csodálatos és tiszteletre méltó.
- Albus Dumbledore, a fajok közti egyenlőség harcosa – morogta Piton, és felhajtotta a kávéját. - Egyébként ki kellett jönnünk, mert Potternek elég szánalmas módon hányingere lett. Teleokádta a vécémet, ami semmivel sem volt szebb látvány, mint a pucér félóriások.

Harry arcába vér tolult a dühtől, és már éppen hozzávágott volna valamit Pitonhoz, amikor rájött, hogy ennél sokkal, de sokkal kegyetlenebbet is tehet vele.

- Piton professzor megígérte, hogy elvisz ma vacsorázni valahová - mondta ártatlanul az igazgatónak.

Piton kiejtette a kezéből a kanalat, mire az csörömpölve érkezett a porcelántányérra. Dumbledore vidáman hunyorgott.

- Nahát, ez igazán remek ötlet! - lelkendezett csillogó szemmel, tökéletesen átlátva a helyzetet. - Hova viszed, Perselus? Attól tartok, csak a mugli London jöhet szóba, ugyanis a varázsvilág most kissé...

Dumbledore elhallgatott, ugyanis Piton ezen a ponton az egyik reggelizőkését belevágta az asztalba. A kés nyele mély hangon rezgett, a férfi pedig zihált a dühtől. Az igazgató összefűzte az ujjait.

- Harry, kimennél egy percre Perselus könyvtárába? - kérdezte lágyan, és az ajtó felé mutatott. - Nekünk úgy látszik, el kell beszélgetnünk egy kicsit.

Piton egy cseppet sem látszott boldognak a lehetőségtől, de Harry felpattant és kisietett, át a könyvtárba, és becsukta maga mögött az ajtót. A helység elég tágas volt, és nagyon tiszta, tele ritkaságnak számító könyvekkel. Hermione biztos oda lenne érte, gondolta összeszorult torokkal, hiszen azt sem tudta, élnek-e még a barátai, vagy Voldemort mit tervez velük.

Azt viszont tudta, hogy feltétlenül hallania kell az igazgató és Piton között lezajló beszélgetést. Közelebb lépett az ajtóhoz, és rájött, hogy némítóbűbáj van rajta - de nemhiába tanulta végig az elmúlt évet, egy ügyes varázslattal hatástalanította, és ki is hangosította az odaát folyó beszélgetést.

- ...úgyhogy ezt a hangsúlyt most tedd félre, kérlek, és koncentráljunk a problémára - hallotta az igazgató hangját, amire Piton egy sóhajjal válaszolt.

- Rendben van - mondta megtörten - Te nyertél, Albus.

Hallgatás.

- Elmondod végre, hogy mi történt?
- Potter... Nos, Potter hozzám ért.
- Áh.
- Csak ennyit tudsz mondani? Áh?
- Nos, ezek szerint megtapasztaltad, hogy egy Lélekvarázsló betört a lelkedbe. Ez annyira zavart?
- Nem tudok ellene védekezni! - hallotta Harry Piton dühös sziszegését. - Hogy tudhatnék? Ez nem legilimencia!
- És miért akarsz védekezni?
- Meg vagy te őrülve?! Van fogalmad, hogy mit láthatott ott?
- Hmm… Téged?
- Nekem nincs lelkem, Albus! Egy ROHADT, NAGY RAKÁS SZEMÉTDOMB van a lelkem helyén! Merlinre, hiszen ismersz... Minek magyarázzam?

Ismét hallgattak, Harry pedig összerázkódott Piton elkeseredett hangjától.

- Szégyelled? - kérdezte halkan Dumbledore.
- Hát persze - hallatszott Piton megtört, rekedt hangja. - Rosszabb, mintha valaki a szennyesemben matatott volna.
- Ugyan, Perselus. Ezt nem kell szégyellni, hiszen olyan, mint egy betegség. Tudod, van, aki a bőrén gyűjti a sebhelyeket, más pedig a lelkében. Mindkettő gyógyításra szorul. Harry csodálatos és brilliáns ember. Jómagam szívesen vettem, amikor gyakorlások alatt összeolvadt a lelkünk. Egyedülálló élmény volt, a legbensőségesebb kapcsolat, amit emberrel valaha is megtapasztaltam.

- Bahh! Csodálatos. Akkor mégis miért nem te veszed el a szüzességét, ha szabad kérdeznem?

Harry halványan elmosolyodott az ajtó mögött. Ő is élvezte a gyakorlást Dumbledore-ral: az igazgató bölcs volt, és végtelenül derűs, sokat tanult tőle. Így most szinte látta maga előtt az elnéző mosolyt, amivel az igazgató megajándékozta Pitont.

- Tudod, Perselus, én olyan vagyok, mint egy jó zeneszerző. Ha szabad így fogalmaznom, tökéletes hallásom van, és remekül értek a hangszerekhez. Harry számomra olyan, mint egy Stradivari hegedű. Csak messziről tudom csodálni, és érezni a muzsikát, ami belőle árad, de játszani nem mernék rajta.

Harry szinte belepirult a dícséretbe, de Piton felcsattant.

- Ezzel meg mit akartál mondani?
- Azt, hogy pontosan tisztában vagyok azzal, hogy mekkora értéket képvisel egy Stradivari hegedű, te viszont nem, és nem is érdekel téged. Csak remekül tudsz játszani.

Piton egy pillanatig hallgatott.

- Most a szexről beszélünk, vagy a zenéről?
- Ó, tulajdonképpen mindkettőről.
- Azt akarod mondani, hogy jobb vagyok nálad az ágyban?
- Nem egészen – javította ki kellemes hangon Dumbledore. - Hanem azt, hogy te egy tuskó vagy, de nagyon jól érted a dolgod. Ez tesz alkalmassá a feladatra.

Harry belekuncogott a tenyerébe, ahogy próbálta elképzelni, hogy milyen arcot vág Piton a "tuskó" kifejezésre. Végül a férfi semmit sem válaszolt, a fiú legközelebb ismét Dumbledore hangját hallotta meg.

- Viszont az olyan hangszerek, mint Harry, igénylik a törődést. A legnehezebb részt magamra vállaltam azzal, hogy megnézettem vele a pornóválogatást. Igazából csodáltam, hogy eljutottatok a félóriásokig - Harry hihetetlenül erős. Most viszont a te dolgod lesz, hogy helyre tedd a dolgokat, és...

- Aztán megdugjam Harryt? Jó alaposan?
- Nos, végeredményben erről van szó. De ma el fogod vinni vacsorázni. És beszélgetni fogsz vele. Válaszolsz minden kérdésére.

- És ha nem? - kérdezte kihívóan Piton.
- Ugye nem akarod tudni? - kérdezte lágyan az igazgató - Tudod, aki igazán szeret egy hangszert, az nagyon dühös tud lenni, ha valami kár éri.

-----------------------------------------------------------------------------------

Piton magához sem tért, és máris a mugli Londonban találta magát, egy idegesítő, kócos hajú -mellesleg kisportolt és izmos- fiú társaságában, miközben egy olyan étterem felé tartottak, amit Dumbledore ajánlott. Vagy parancsolt, mindez nézőpont kérdése. A férfi kényelmetlenül feszített a sötétszürke öltönyben, fekete ingben és zöld nyakkendőben - amit szintén az idős mágus választott ki neki, ahogy Harry öltözetét is.

Piton úgy érezte magát, mint egy rohadt színdarabban. Vagy inkább bábjátékban, ahol az igazgató rángatja a drótokat. Egyszerűen nevetséges volt rajta ez a ruha (bár elég sok mugli nő megfordult utána), Harry viszont úgy nézett ki, mintha egyenesen neki találták volna ki. Sötétbarna árnyalatú, karcsúsított tweedzakót viselt, egy kicsit sötétebb nadrággal, amely pont kellő mértékben feszült a fenekén, valamint elegáns, világoszöld csíkozású inget, és sötétzöld nyakkendőt. Összességében úgy nézett ki, mintha most lépett volna le a Marks&Spencer plakátjáról.

Piton utálta őt ezért, és főleg az egész helyzetet, amibe ezek ketten belerángatták. Aztán nemsokára elértek az étteremhez, ami elegánsnak és rettentően mugliszerűnek tűnt. Miután a pincér az asztalukhoz vezette, és megrendelték az előételt, Piton egy gonosz mosollyal kért a lehető legdrágább borukból, jól emlékezve arra, hogy Dumbledore állta a vacsora költségeit.

Ezután az étlapot nézték. Egész pontosan, Harry nézte az étlapot, Piton pedig Harryt.
A fiú beharapta az alsó ajkát, és a nevetségesen hosszú francia ételneveket betűzte. Valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy egy egyszerű marhasültről van szó, némi sült krumplival és ehetetlennek minősülő gazokkal.

Piton észre sem vette, hogy milyen sokáig figyeli őt. Volt a megjelenésében valami báj és törékenység, de mégis áradt belőle egy ismeretlen erő, amitől kirázta a hideg. És a fiúnak erről fogalma sem volt. Feltehetően pont annyira tudta, hogy mit művelt vele tegnap, mint amennyire az étlapot értette.

Előző éjszaka Piton órákig nem tudott elaludni. Ő, a rettenthetetlen kém, egy egészen szánalmas dolgot művelt. Olyasvalamit, ami, ha bárki tudomására jutna, meg kéne ölnie az illetőt: a párnáját szorongatta a sötétben, mint valami aberrált idióta, hogy néhány lopott pillanatot visszaszerezzen abból az érzésből, amit Harry érintése miatt élt át.

És közben mardosta az irigység. Hát így éreznek mások? Ezt a derűt és békét érzi mindig Albus Dumbledore? Végtelenül gyűlölte őt ezért, magát pedig torznak, velejéig romlottnak érezte, a társadalom megvetett söpredékének, akinek semmi, de semmi joga nincs ahhoz, hogy egy olyan tiszta és tökéletes dolgot megrontson, mint Har...

- Hogy érzi magát? - érdeklődött a fiú halkan. Piton hiába igyekezett felocsúdni.
- Tessék?
- Azt kérdeztem, hogy érzi magát, Piton professzor - a fiú arcán ott volt az enyhe pír, de tekintetével nem kerülte el az övét. - Szeretném tudni, hogy nem érzi-e magát kényelmetlenül. Csak mert én igen.

Piton egy pillanatig farkasszemet nézett a tágra nyílt, őszinte pupillákkal, de mielőtt bármit tehetett volna, egy pincér megérkezett az előétellel, egy másik pedig a borral. Ez utóbbi előbb töltött neki egy keveset, és a válaszára várt. Piton automatikusan beleszagolt a borba, majd megízlelte, összetevőket válogatva szét magában, cukortartalmat és savasságot ellenőrizve, miközben végig Harryt figyelte.

Intett, hogy jó lesz a bor, aztán megjegyezte, hogy az elmúlt öt év során legalább egyszer húsz fok fölé emelkedett a hőmérséklete.

A pincér szabadkozott, de Piton rá se nézett, csak Harryt figyelte. Arra várt, hogy a villámló tekintetétől meghunyászkodik a fiú, és lemond a további kérdésekről, de persze nem volt ilyen szerencséje. Neki kellett végül elfordulnia, és leadnia a rendelését a pincérnek. Harrynek megrendelte a sült krumplit és a marhasültet, a fiú jól láthatóan nem tiltakozott ez ellen.

Amikor a pincérek elmentek, a legnagyobb bosszúságára a kölyök ismét felhozta a témát.

- Szívesebben lenne valahol máshol?
- Igen, Potter. Például a Nagyúr társaságát kifejezetten élvezném - próbált gúnyolódni, de valahogy elveszett az éle.

A kölyök továbbra is valami furcsa szomorúsággal nézett rá.

- Értem. Nos, én igazán... sajnálom önt.
- Tessék? - vonta össze a szemöldökét Piton.
- Sajnálom önt, professzor - ismételte meg a fiú, és előredőlt az asztalon. - Nem titok, hogy nem szívleljük egymást, ön mégsem tud megemlíteni senkit, akivel szívesebben töltené az idejét.

Hidegvér - mondta magának Piton - hidegvérre csak hidegvérrel lehet válaszolni!

- Való igaz, Potter. Egy élőt sem tudok jelenleg mondani. Tegnapig Albus Dumbeldore lett volna a válasz, ma már leginkább senki.
- Senki élőt? És holtat? - vonta fel a szemöldökét Harry.

Piton ajkára gonosz mosoly húzódott.

- Nos, tulajdonképpen tudok. Például Lily Evans-t. - Belekortyolt a borába, és élvezettel nézte a bizonytalanságot Harry arcán.

- Mi dolga volt magának az anyámmal?
- Használd a fantáziádat, Potter!

Harry tétovázott. Összevonta a szemöldökét, és kicsit zavartan visszanézett rá.

- Akkor maga most homoszexuális, vagy sem?

Piton letette a borát.

- Mit érdekel az téged?
- Csak... próbálok beszélgetni.
- És minek?

Harry arcára egyre jobban kiült a bizonytalanság.

- Hát, azért vagyunk itt, nem?

Piton előrehajolt az asztalon, és a tekintetét Harryébe fúrta.

- Azért vagyunk itt, mert Albus Dumbledore megparancsolta. Ugyanezen okból viselem az ostoba öltönyét, költöm a pénzét, és ugyanezért fogom elvenni a szüzességed. Egyéb kérdés?

Arra várt, hogy Harry megijed, lesüti a szemét, és elpirul. Ezzel szemben a fiú állta a tekintetét.

- Van. Ki roncsolta össze ilyen felismerhetetlenre a lelkét?
Piton megrezdült, de Harry kegyetlenül folytatta.
- Sosem láttam még ilyet. Mintha minden nap megerőszakolná magát, csak azért, hogy képes legyen felkelni, és...

- Fogd be, Potter! - sziszegte ekkor Piton gyűlölettel telve, és előredőlt. - Fogalmad sincs, hogy miről beszélsz!

- Valóban nincs. Ezért akarok kérdezni.

- Mégis, mit akarsz hallani? - kérdezte rekedt hangon a bájitalmester. - Osszuk meg egymással a pocsék gyerekkorunkat? Igen? Rendben! Te mesélsz a gardróbról, én pedig apám nadrágszíjáról, vagy arról a perverz szokásáról, hogy felforrósított piszkavasat tartott a bőrömhöz! Ezt akarod, Potter? Akarsz hallani néhány pikáns történetet arról, hogy milyen volt az élet sárvérűként a Mardekárban? Tudni akarod, hogy milyen mocsokságokat csináltam, míg végül sikerült közel férkőznöm Voldemorthoz?

A fiú, ez az idegesítő griffendéles, meg sem rezdült. Csak nézett rá szomorúan, apró mosollyal, és áratlan pírral az arcán.

- Igen - mondta aztán halkan - Tudni szeretném.

Pitonban egy világ dőlt össze.
- Miért? - kérdezte rekedten, de a fiú nem válaszolt. Olyat tett, ami Piton minden teóriáját összedöntötte az ésszerűségről: megérintette a kezét az asztal abroszán, amitől őt kirázta a hideg. A fiúnak fogalma sem volt, hogy mit művel vele. Ha tudná, hogy mi ő, nem piszkálná az alvó oroszlánt...

El kellett volna húznia a kezét, de vágyott az érintésre. Érezte a meleg ujjakat a kézfején, melyekből lassan ismeretlen mágia kúszott a porcikáiba.
A varázslat elmosta a kétségeinek mocsarát, a szennyet, a megalázottság érzését, és újra szabadon engedte Piton lelkét... pont ugyanúgy, mint tegnap. Piton vonásai elsimultak és újra szabadon lélegzett. Belenézett a fiú szemébe. Tudta, hogy ez most nem ő, nem Perselus Piton, de nem érdekelte.

- Miért csinálod ezt, Harry? - kérdezte halkan. - Miért teszel ilyet velem?

A fiú bátortalanul mosolygott, a keze pedig simogató mozdulattal siklott végig a kezén.

- Ugyanazért, ami miatt az emberek hegyet másznak: mert képes vagyok rá - egy pillanatra elhallgatott. - Maga a legzordabb és leghalálosabb hegy, amivel szembesültem. Ilyen nagy mennyiségű gyűlöletet még soha, sehol nem láttam.

Sokáig hallgatott, Piton pedig nem akarta megtörni a csendet. Lélegzett, és a színeket nézte, amelyek sokkal erősebbek voltak, mint máskor. A belsejében egy örökké pattanásig feszített húr most ellazult. A hangok lágyabbak voltak körülötte, a tüdejéből ki-be áramlott a levegő, és ebben a pillanatban minden ok nélkül boldog volt.

És akkor meglátta Potter arcát. Látta, hogy szenved, mégpedig attól a mocsoktól, amit jelenleg távol tartott az ő lelkétől.

Olyan gyorsan rántotta el ekkor a kezét, mintha megégették volna. Hirtelen rájött, hogy ezek mind lopott érzések, egyik sem az övé - Potter talán csak elhiteti, hogy tőle van, de valójában a fiú érzései azok. Nem Perselus Pitoné.

Ahogy megszakadt a kapcsolat, az összes mocsok mind visszazuhant rá, fájdalmasan, kegyetlenül. Megakadt a lélegzete, mire a fiú aggódva figyelte.

- Tartsd távol magad tőlem, Potter – suttogta. - Vannak... olyan dolgok, amelyek fájdalmasabbak a halálnál. Ne akard ismerni őket!

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
A/N: Köszönöm mindenkinek a véleményeket, BD-nek pedig a bétázást! :) Remélem, nem volt túl "nyálas" a fejezet...