6. fejezet

Hermione riadt tekintettel meredt egykori professzora örvénylő, fekete szemeibe. Nem tudta mire számítson, de azért a derekát még mindig ölelő kar biztonságérzettel töltötte el.
- Hogy jött rá, Piton professzor? – kérdezte elvékonyodó, bátortalan hangon, ami kissé idegenül hangzott a már mindent megtapasztalt Amaranta szájából.
- Elég legyen annyi, hogy sokáig kutattam Ön után, Granger, mire olyan helyzetben találtam teljesen véletlenül, amire nem számítottam. Ezen elgondolkozva, és némi Merlini segítséget kapva rájöttem mindenre. Csupán egy ponton hibádzik az elmélet. Miért nem fordította vissza azt az átkozott varázsigét?
Hermione percekig némán nézett maga elé, és észre sem vette, hogy közben egyre szorosabban bújik Piton ölelő karjai közé.
– Kissé közhelyesen megfogalmazva, új esélyt akartam. Ez a helyzet jónak ígérkezett mindent figyelembe véve. – Remélte, hogy a professzor megérti a burkolt célzást is. – Eleinte persze szokatlan volt Dracóval, no meg Önnel – mondta halkan.
- Meghiszem azt, hogy furcsa volt! Már hetek óta az eltartott szeretőm! Mégis hogyan süllyedt idáig? Hogy törődhet bele egy ilyen kaliberű boszorkány a sors akaratába? Hol a lázadás és hova rejtette a griffendéles bátorságát? – Piton számonkérőn tekintett a szomorú nőre, de egy pillanatra sem lépett távolabb.
- Most vissza akarja fordítani a varázslatot?
- Természetesen!
- De én nem akarom. Nekem megfelel ez a helyzet. Hogy újra a varázsvilágban élhetek, nem sajnálkoznak rajtam, nem követnek vigyázó tekintetek és nem akar mindenki rajtam segíteni. Jó így! Magának nem jó így?
- Nem! Ha már választhatok, inkább Hermione Granger valódi testéért fizetném ki azt a sok galleont – mondta Piton, majd néhány pillanattal később bevetette az utolsó fegyverét is, amitől sikert várt, ugyanakkor tartott is tőle. Egész délután ezen vacillált. Szabad-e neki, egy hétpróbás halálfalónak igényt tartania Hermione Grangerre? Végül minden ostoba kétségét és fenntartását agya hátsó szegletébe rejtette, és belevágott. – Bár sokkal jobban örülnék, ha mindezt önzetlenül adnád nekem, Hermione. Idővel talán a szíveddel együtt.

Hermione őszinte, nyílt tekintettel vizsgálta Perselust. Végül meggyőzve magát hogy jelen pillanatban egy boldogabb jövő ígérete leng előtte, így apró mosolyra húzta a száját.
- Most már kedves emléked is lesz a bájitaltan teremről, Perselus? Kívánsz engem, kívánod az egykori tanítványod meggyötört testét és lelkét?
- Igen. Hermione Granger testét szeretném ma éjszaka a karjaimban tartani – felelte őszintén a férfi.
- Akkor vágjunk bele.

***

Draco Malfoy türelmetlenül járkált a nappalijában fel-alá. Egész nap Amaranta körül jártak a gondolatai. Valami hibádzott a lánnyal, és egyszerűen Drancónak semmi ötlete sem volt a titok leleplezésére. Aztán az idő múlásával a leleplezés háttérbe szorult, és arra kezdett elméleteket gyártani, hogy miként kösse magához örökre Amarantát. Egyszerűen nem bírta elviselni, hogy a lány már-már örömmel megy Pitonhoz, míg neki – Dracónak – még egy rendes csók sem jutott.
Gondolatai közül egy, a kandallóból kirepülő levél rántotta ki, amelyen Perselus Piton szálkás betűivel virított Draco neve. A szőke férfi dühösen törte fel a pecsétet. Szinte megrémült attól, hogy Piton Amaranta csomagjajit követeli, mert a lány nála akar maradni. De a pergamenen levő néhány szóra egyáltalán nem számított.

„ Gondolom Te is kíváncsi vagy a titokra. Gyere a lakosztályomba! Most!”

Minden további tétovázás nélkül a kandallóba lépett, és egy maréknyi hopp-port szórva a lángok közé eltűnt.
Amikor Piton roxforti kandallójából kibukdácsolt, az első, akit meglátott, Hermione Granger volt.
- Granger – hagyat el a Malfoy száját egy fojtott nyögés.
- Szervusz, Draco – érkezett a válasz a háta mögül Amaranta hangján, de közben a vele szemközt álló egykori eminens meg sem mukkant.
- Mi folyik itt?
- Granger, életében először elrontott egy varázsigét – válaszolta Piton gúnyosan, majd az elkövetkezendő percekben mindent részletesen elmagyarázott Dracónak.
- Én már csak azt nem értem, hogy tulajdonképpen miért kerestél engem, Perselus – kérdezte tétovázva az Amaranta testébe szorult Hermione.
- Ez egy hosszú történet. Majd ha véget vetettünk ennek a képtelen helyzetnek, akkor négyszemközt elmondom.
- Mókás beszélgetés lesz – mondta vidáman Draco, akinek hatalmas kő gördült le a szívéről, amikor megtudta, hogy Hermione Granger járt tulajdonképpen az utóbbi időben naponként Pitonhoz, nem pedig az ő szeretett Amarantája.
- Ha kiörömködted magad, akkor akár bele is vághatnánk a varázslat visszafordításába. Bármit is mondtam, tulajdonképpen szerintem Granger mégsem rontotta el a varázsigét, csupán nem arra koncentrált, amit valóban akart, hanem feltehetően az elmúlt évben történtek nyomasztották és kavarogtak a fejében. Mivel ennek mi is részesei vagyunk, gondolom így kerülhetett a közelünkbe. – Piton kérdőn nézett Amaranta-Hermiónéra. A lány tétován bólintott. – Akkor próbáljuk meg a visszafordító varázsigét. – Azzal Granger orra alá dugta a Lélekmágia könyvet a vonatkozó oldalnál kinyitva.

Hermione gyorsan átfutotta a sorokat teljesen feleslegesen, mivel a varázsigét mindvégig tudta, egyszerűen túl kényelmes és kézenfekvő volt élni azt az életet, amibe belepottyant. De most nincs más választása. Rákényszerítik, de… de Perselus azt mondta, hogy utána sem hajítja ki, hogy akarja.
A könyvet félretéve saját testére emelte a pálcáját, és elsuttogta a varázsigét. A nappali vakító narancssárga fényárban úszott, majd hirtelen vége lett a jelenésnek, egy-egy fénycsóva csapódott Hermione és Amaranta testébe. Eszméletlenül rogytak a földre, Perselus odaugorva csak Hermionét tudta elkapni.
- Most mi történt? – kérdezte Draco, aki Amarantához sietett.
- Azt hiszem ez talán szükséges velejárója lehet a lélekvarázslatnak – morogta a professzor, és a tőle telhető leglágyabban megütögette Granger sápadt arcát. Draco látva Pitont, ugyanígy tett, de nem történt semmi.
- Kis időbe fog telni mire hajlandóak lesznek magukhoz térni. A testüknek újra be és el kell fogadni a lelküket, és Hermiónénak még a saját démonaival is meg kell küzdenie, talán Amarantának is.
- Akkor én hazaviszem Amarantát – mondta Draco, és gyengéden felemelte a lányt, majd a hopp-hálózaton keresztül távozott vele.

Amikor hazaértek, Amaranta magához tért a felkavaró utazás hatására, de nem akarta elengedni Dracot. Akárhogy tiltakozott ellene, akárhogy tudta, hogy egy magafajtának nem lehet szeretnie, nem akarhat valaki olyanhoz tartozni, mint Draco, egyszerűen már nem akart önnön vágyai ellen küzdeni.
- Amaranta, szeretném, hogy az enyém légy, csak az enyém. A többit majd megoldjuk valahogy – mondta Draco, miközben az ágyára fektette a nőt.
- Amaranta már sosem lesz senkié. Én, Elanor Joana Main pedig csak a tied leszek, Draco.

***

Piton a kanapén ült és az ölében fekvő lány halvány bőrén játszottak az ujjai, néha egy-egy tincset is a mutatóujjára tekert, hogy utána egy szórakozott morranással elengedje. Sosem merte azt hinni, hogy ez a pillanat elérkezhet. Vágyta, de sosem hitte igazán, most mégis azok az apró ujjak markolják a térdét. Hermione Granger fekszik az ölében.
Néhány pillanattal később a lány mocorogni kezdett és zavartan vette tudomásul, hogy nincs egyedül. Aztán tisztultak az emlékei, és rájött, mi történt – most Perselus Pitonnál van. Így hát megemelte a fejét, hogy a férfi örvénylő íriszeibe nézhessen, hogy ott megerősítésre leljen. Akarta, hogy a bájitaltan teremben mondottak igazak legyenek. Úgy talán minden rendeződhet.
- Azt hittem már sosem térsz magadhoz – morogta a professzor.
- Komolyan gondoltad, amit még a tantermedben mondtál?
A felelet egy határozott bólintás volt.
Perselus Piton megbűvölten meredt a Hermione Granger beesett arcára, melyen most halvány mosoly játszott. Szemeiben a kandalló tüzének lángjai mellett valami nagy ígéret csillogott. Piton nem tudott ellenállni a kísértésnek, teljesen ölébe húzta a lányt, és gyengéden megcsókolta. Hermione meggyötört teste reszketett a karjai közt, de apró kezei erősen szorították a férfit, aki változást hozott az életébe, amikor már azt hitte, sosem lesz jobb. Furcsa változással, de mégis jobb lett.
Ezen a fülledt, sóhajos első éjszakán nem voltak nagy szavak, csak ősi vágyak – a legfőbb vágy hogy tartozzanak valakihez.
Perselus a végletekig korbácsolta Hermione vágyát, azt akarta, hogy ezen az éjszakán azok a görcsösen ragaszkodó kezek egyáltalán ne eresszék el, hogy ő is érezhesse talán először az életben, hogy mellette vannak, hogy vele vannak, hogy Hermione érte van.

VÉGE