4. fejezet

Hermione üresen találta a lakást, mikor kilépett a fürdőszobából. A fotel, melyben nemrég még Dracóval ültek, most üres volt. A szőke fiú üres pohara is az asztalon állt.

A falon lógó ingaóra szerint harminc perce volt még éjfélig. A gondolatra, hogy alig fél óra, és találkozik Piton professzorral, összerezzent. Soha nem kedvelte a férfit, de már rég túllépett a félelmein. Legalábbis eddig úgy hitte.

Az egy héttel korábbi események úgy lobbantották fel benne a rettegés tüzét, ahogy az olaj éleszti újra a haldokló lángokat. Csukott szemhéjai mögött újra és újra a sötéthajú férfit látta, ahogy izgalomtól felhevülten a falnak préseli, és kiéli rajta a vágyait, akárhogy is próbálta eltaszítani magától.

Nem először volt kénytelen átélni ezt a kiszolgáltatott érzést, ahogy egy férfi kénye-kedve szerint bánik az ő testével. Ó, nem! Draco Malfoy volt kedves megismertetni vele azt az iszonyatot. Azonban mégsem tud már haragudni rá.

Megbánta! – ismételgette egy hang a fejében, és ő igazat adott neki. Draco tényleg megbűnhődött a tetteiért. Mi több, túlságosan is.

Ha valaki hetekkel korábban azt mondja neki, még ő fogja rosszul érezni magát a szőke ex-mardekáros kisiklott élete miatt, kinevette volna. De most? Már nem nevetne. A tudat, hogy ugyan nem egyedül, de ő is felelős azért, hogy a fiú élete romokban hever, fojtogatta. Soha senkinek nem kívánta volna azt a sorsot, amire ő a másikat kárhoztatta.

Tudta jól, hogy Harry vallomása ugyan felmentette Dracot, de a tények arról, mit tett vele - Hermione Grangerrel - nagy hangsúlyt kaptak a perében.

Hermione még most is kristálytisztán fel tudta idézni a tárgyalást, ahol Mrs. Elanor Armac, a Wizengamot által kirendelt vádló hosszasan ecsetelte a mardekáros szégyentelen és megbocsáthatatlan bűneit.

„- Mélyen tisztelt Wizengamot, tisztelet Egybegyűltek! – kezdett bele a gondosan eltervezett beszédbe a nyúlánk alkatú nő. Térdig érő mélykék varázslótalárt viselt, ami alól egy térdig érő szintén sötétkék kosztümszoknya kandikált ki. Bőre fehéres, fakó volt, ajkat vérvörös rúzzsal emelte ki. Mélyen ülő hideg-kék szemeiben eszelős csillogás ült, ahogy egyre inkább belelovalta magát az előadásába. – Ma nem kisebb ügy miatt voltunk kénytelenek összegyűlni, mint a Sötét Nagyúr egyik leglelkiismeretesebb hívének, Draco Lucius Malfoy-nak a büntetőpere okán. – Rövid hatásszünet következett. – Kérdezem én, megérdemel-e egy második esélyt egy ilyen ember, aki felelőssége és ítélőképessége teljes birtokában csatlakozott Hozzá, Akit Nem Nevezünk Nevén. Persze, persze! Most mondhatná, hogy szülői ráhatás következtében cselekedett csupán, de hinnénk neki? Én személy szerint, nem. Adódik a kérdés, miért nem? Igen egyszerű erre a válasz, tisztelt Hölgyeim és Uraim. – A nő színpadiasan körbefordult a tárgyalóteremben, amitől ősz tincsekkel tarkított, egykor ébenfekete haja, amit tarkóján szorosan kontyba fogott, vészesen megingott, de végül mégis a helyén maradt. – Mert nem atyai ráhatás alatt cselekedett, mikor erőnek erejével megrontott egy kiskorú boszorkányt! – Hangos morajlás futott végig a termen.

Nem sokan tudtak a Hermionéval történtekről, és ő maga bőven megelégedett volna azzal, ha ez nem is kerül nyilvánosságra, de Mrs. Armac biztosra ment. Mivel lehetne garantáltan az Azkabanba záratni egy halálfaló fattyat, ha nem a Világos Oldal élvonalában küzdő fiatal lány megerőszakolásával?

Hermione, aki a terem egyik hátsó sorában ült, pontosan szemben a vádlottak padján ülő Draco Malfoy-jal, igyekezett minél inkább összehúzni magát, de Mrs. Armecnek vele is más tervei voltak.

- És hogy ki is az a szerencsétlen ifjúhölgy, akinek az életét tönkretette? Nem más, mint – nagy levegővétellel segítve a drámaibb hatást, Elanor majdhogynem üvöltve mondta. – Hermione Jane Granger!

Az addig sem csekély zajszint exponenciális növekedésnek indult. Izgatott sustorgások, hangos „Na ugye én megmondtam, hogy történt vele valami!” kiáltások szelték át a tárgyalóterem feszültségtől terhes levegőjét.

A tárgyalást vezető Demelza Dogers próbálkozásai, hogy lecsendesítse a megvadult csőcseléket, sorra vallottak kudarcot, mígnem egy, Harry pálcájából kilövellő vérvörös csóva hangos robbanása beléjük nem fojtotta a szót.

Ennek a bravúros zajcsökkentő lépésnek egyetlen következményére azonban a fekete hajú fiú nem gondolt. Mégpedig arra, hogy a mellette levő széken kuporgó lány nem szívesen került volna a figyelem középpontjába, ami ezek után már egyenesen lehetetlennek bizonyult, ugyanis amint a pattogó vörös szikrák elhaltak, a teremben ülők egy emberként fordultak a tajtékzó Kiválasztott és barátnője felé. Egy embert kivéve. Draco üres tekintettel ült a vádlottaknak szánt helyen, súlyos láncokkal a karjain és lábain. Szeme fókuszálatlanul meredt a tárgyalóterem kövezetére. Hermione nem volt benne biztos, hogy a fiú nem tudta vagy csak nem érdekelte, mi történik körülötte, de a lelkében tomboló düh miatt nem is érdekelte.

Ezek után sok roxforti diák vallomása következett, de voltak ott olyanok is a tanúk között, akik a Malfoy család ellenlábasaiként sokat nyertek az utolsó Malfoy-örökös tönkretételével. Az utolsó tanú Harry volt, aki foggal körömmel védte Dracot, így az mentesült a fegyházbüntetés alól, de, mint azt Mrs. Armac hangsúlyozta, egy ilyen galád alak nem úszhatja meg szárazon egy hős meggyalázását, még ha maga Merlin állna is ki mellette.

Az ítélet azonnal megszületett. Dracot kirúgták, és megfosztották minden vagyonától. Hermione fejében ekkor fogant meg a gondolat, hogy menekülnie kell abból a fertőből, amivé a mágusvilág vált.

Utólag visszagondolva már tudta, mekkora színjátéknak volt abban a pillanatban részese, de akkor és ott a gyűlölete nem engedte láttatni azt.

Egy elgyötört sóhajt követően magára kanyarította úti köpenyét, és kilépett az apró lakásból, hogy maga mögött hagyva a kocsmát, a Szellemszállásra menjen.

***

Perselus Piton kényelmesen ücsörgött a karosszékében, és nézte a kandallóban játszó narancsos lángokat. Már csak öt perc volt vissza éjfélig, és ő rég nem tapasztalt izgalommal várta az óra fémes kongatását, ahogy elüti a bűvös tizenkettőt.

Számtalan gombbal tűzdelt hosszú fekete talárja helyett egy kényelmes fekete farmert és bézsszínű garbót választott. Talán csak Dumbledore ismerte őt annyira, hogy tudja, kedveli a mugli öltözködést.

Tisztában volt vele, hogy ezt csak és kizárólag önmagának köszönheti, de ha őszinte akart lenni, el kellett ismernie, hogy nem is nagyon bánta. Talán csak egy valakit kivéve…

Viszont az a nő soha nem lehetett vagy lehet az övé. Valójában azt sem tudta, merre jár éppen szerencsétlen.

Mikor ehhez a ponthoz érkezett, jobbnak látta visszaterelni gondolatait egy biztonságosabb és kétség kívül vérpezsdítőbb témához. Aznap éjfélre beszélt meg találkozót a Dracónál megismert nővel. Amaranta kétség kívül igen vonzó nő volt, bár nem éppen Perselus ideálja.

Csak a bolondoknak van ideálja! – korrigálta magát.

Még nem feledte az előző éjszakájukat, amikor a nő elájult az ő durvaságától. Perselus is ember volt – habár egyesek szerint ezt jól titkolta –, és tudta, mit tett a nővel, de a vágyai túlnőttek rajta.

Túl régóta tartóztatta már meg magát bárminemű érintéstől, érzelemtől. Egyszerűen szüksége volt arra, amit tett, hogy érezze, él.

- Szép megoldás, Perselus! Gratulálhatsz magadnak! – gúnyolta kajánul a lelkiismerete.

Horkantott egyet, és felkelt a fotelből. Már csak egy perc volt éjfélig.

Mikor az óra mutatói a tizenketteshez értek, halk neszezés hallatszott a lakosztálya ajtaja felől, majd a nehéz faajtó feltárult, és egy bátortalan tekintetű, de határozott kiállású nő állt a küszöbön.

- Fáradjon beljebb! – Amaranta eleget tett a felszólításnak, és egyenesen a férfihoz sétált. Járása kecses és puha volt, mintha puha bárányfelhőkön (csak a fellegek között) járna. – Örömmel látom, hogy Draco segített bejutni a kastélyba.

- Ó igen, nagy segítségemre volt – válaszolta Hermione. – Megjegyzem, igazán elmés jelszót választott. Ki gondolna erre, ha magáról van szó – jegyezte meg epésen.

- Túlfeszíti a húrt, Kisasszony – mondta Piton fenyegető éllel a hangjában, miközben közvetlenül a nő elé lépett.

- Valóban? – vonta fel szemöldökét a lány. – Múltkor olybá tűnt, nem zavarja, ha ellenkezem kissé az akaratával – hangsúlyozta ki gúnyosan az utolsó szót.

Merész, azt meg kell hagyni – fészkelte be magát egy gondolat Perselus fejébe. – Csak egy ember volt eddig, aki így ki mert állni ellened, vagy épp melletted.

Piton ingerülten kapott a nő dereka után, és vonta magához egy követelőző és vad csókra, mintha csak a konok gondolatot szerette volna örökre elhallgattatni vele.

***

A kandallóban pislákoló tűz narancsos derengésbe vonta a szőnyegen fekvő két, szorosan egymáshoz simuló testet. Az idilli képet csak a női test alig észrevehető, de permanens remegése zavarta meg.

- Ideje mennie – törte meg a csendet Perselus, majd nyomatékot adva szavainak felkelt, és öltözni kezdett.

- Micsoda egy grál lovag maga – morogta Hermione. – Kicsit több tisztelettel is bánhatna egy nővel, aki… Hogy is fogalmazzak? Á, megvan: házhoz jön – hangsúlyozta gúnyosan az utolsó szavakat.

- Nem tudtam, hogy ezen igényeit is ki kell, hogy elégítsem – sziszegte a férfi, miközben a nadrágját gombolta.

- Az én igényeim? Na ne nevettessen! Ha néha figyelne másokra, Professzor, rájöhetne, hogy itt minden csak magáról szól! Egyedül magáról.

- Mit van úgy oda magával? Nem azért fizetem, hogy a jellememet elemezgesse – förmedt a fiatal nőre, majd egy kis bársonytasakot dobott annak lába elé. – És most takarodjon!

- Ahogy óhajtja, Professzor – szegte fel a fejét, majd miután felöltözött, elhagyta Piton lakosztályát, magára hagyva a dühös és összezavarodott férfit.

Mi a kénköves pokol ütött ebbe a nőbe? Pont úgy viselkedik, mint valami griffendéles okostojás! – dühöngött magában Piton, miközben poharat és egy üveg konyakot vett elő az egyik szekrényből, majd a kedvenc foteljében elhelyezkedve italt töltött magának.

Pont, mint Granger – szegte fel fejét egy hang a tudatalattijában. – De miért zavar ez? Nem örülnöd kéne inkább?

Olyan erővel csapta a kis dohányzóasztalra a félig teli poharat, hogy az apró darabokra tört szét. Morogva bökött egyet a pálcájával a borostyánszínű nedűben úszó szilánkok felé, mire azok ismét összeolvadtak, mintha az előbbi incidens meg sem történt volna.

Nem értette, miért zaklatta fel ennyire Amaranta viselkedése. A nő megváltozott, ezt tisztán érezte, de az okát hiába kereste.

Beszélnem kell Dracóval! – határozta el magát, majd a konyakját kortyolgatva lassan elmerült emlékei háborgó tengerében.

***

Amaranta fázósan húzta össze magán a bő kötött pulóvert és a pokrócot, amibe belecsavarta vékony testét. A hajnal első fényei már megpróbáltak betörni a kosztól megszürkült ablakokon, de a szobában még mindig homály uralkodott.

A lány a kanapén feküdt. Már vagy egy órája ébren volt, mégsem tudta magát rávenni, hogy felkeljen. Szeme előtt fehér karikák táncoltak az éhségtől, egész testében rázta a remegés, és olyan kimerültnek és erőtlennek érezte magát, mint még soha azelőtt.

Utálta a gyengeséget, és a kiszolgáltatottságot. Annak ellenére, amivé a sors tette, soha nem hagyta magát elesettnek látni. Erős volt világ életében, és ezen egy az éhezéstől legyengült test sem foghatott ki.

Nagy nehezen felkelt, és elbotorkált a konyhának csúfolt sarokig, és étel után kezdett kutatni. Egy furcsa zizegős zacskót talált csak „Chips” felirattal.

- Próba szerencse! – mondta, és feltépte a csomagot, amiből émelyítően erős és mű illatok kaptak szárnyra. Undorodva tartotta el magától a vékony tallérokkal teli valamit, és dobta a kukába.

További tíz perc keresgélés után is csak egy bögrényi ősrégi és ízetlen kávéval mondhatta magát gazdagabbnak.

Hátát a pultnak vetve, kezeivel megtámaszkodott a faburkolaton, majd lendületet vett, és felült az ütött-kopott és rozoga konyhaszekrényre, majd a förtelmes löttyöt kortyolgatva tervezgetni kezdte, mihez kezdjen.

Abban biztos volt, hogy itt nem maradhat, mert ha nem szerez valami állást sürgősen, belepusztul az éhségbe. A berendezést figyelembe véve, könnyen felismerte, mugli környéken lehet. Olyan képzettséggel meg nem rendelkezett, amit azok értékeltek volna.

Amaranta hitt a sorsban. Úgy vélte, nem véletlenül kapott egy második esélyt távol Roxmorts söpredékétől egy olyan vidéken, ahol nem ismerik, és ahol önmaga lehet. Az, aki akkor lehetett volna, ha gyerekfejjel nem szeret bele abba a részeges disznóba.

Nem szabad erre gondolnom! – dorgálta meg magát.

A Nap már magasan járt az égen, mikor úgy döntött, szerencsét próbál odakint, hátha a sors ezúttal kegyes lesz hozzá, bár nem remélte.

Amaranta, született Elanor Joana Main életében már sokadszor nagyot tévedett. Nagyon nagyot.