3. fejezet

Az utcai lámpák fényétől homályosan megvilágított apró lakás padlóján egy törékeny női test feküdt ernyedten.  Karjai rendellenes pózban hevertek teste mellett, ajkai enyhén elnyíltak, szemei tompán meredtek a semmibe.
Hosszú percek teltek el őrjítő némaságban, amit csak a sarokban gubbasztó szürke egér halk kaparászása tört meg.
Az utcán hangos mechanikus vijjogás jelezte egy újabb autólopás folyamatát. A riasztó megszólalásával egy időben reszketeg levegővétel nesze tört fel a kicsavarodott testű nő torkából, amit fájdalmas nyöszörgés követett, ahogy végtagjait összerendezve megpróbálta ülő helyzetbe tornázni magát.
Iszonyatosan szédült, a fejében mintha gőzmozdony zakatolt volna. Szíve szabálytalan ütemben kalapált, mint holmi megzavarodott kismadár. Lassú, óvatos mozdulatokkal lábra állt, és a szobából kivezető keskeny ajtó felé támolygott, ami mögött a fürdőszobát sejtette.
Egész testében remegett, fázott, és kavargott a gyomra. Képtelen volt tovább talpon maradni. Térdei hangosan koppantak az illemhely hideg, durva kövezetén. Minden egyes mozdulat hatására égető fájdalom nyilallt az alhasába, és a kín a másodpercek előrehaladtával csak fokozódott. Nem tudta, honnan merített elég erőt ahhoz, hogy elvonszolja magát a WC-ig, de nem is nagyon érdekelték akkor az ilyen magasröptű gondolatok.
Hörögve borult a szürkésfehér kagyló fölé, és abban a percben bármit megadott volna azért, hogy képes legyen könnyíteni émelygésén, ám úgy tűnt a sorsot ezúttal sem találta engedékeny kedvében. Miért is, ha rólam van szó? – futott át az agyán, mire ajkai keserű grimaszba görbültek, majd ismét fuldoklás fogta el.
Nem tudta megállapítani, mióta markolászta már görcsösen a porcelán csésze oldalát, mire lassacskán csillapodni kezdett a halálhörgést idéző roham. A kád peremébe kapaszkodva állásba tornázta magát, a mosdóhoz lépett, megnyitotta a hideg vizes csapot, és kiöblítette a száját.
Mikor úgy érezte, képes lesz támasz nélkül is talpon maradni, felegyenesedett, de kevésen múlt, hogy ismét össze nem csuklott. A mosdókagyló felett lógó tükörből egy elgyötört arc és érzéketlen barna szemek meredtek rá. Soha azelőtt nem látta még azt a nőt, aki most ijedt tekintetét az övébe fúrta, de úgy érezte, ismeri valahonnan. De hogy honnan, azt maga Merlin sem tudta volna előcsalogatni az emlékezésnek makacson ellenálló elméjéből.
Erőtlenül botladozva ment vissza a szobába, ahol rövid idő alatt magához tért. Nem kellett sokat gondolkoznia azon, hogy mi történt vele, csak arra volt kíváncsi, hogyan vihette ezt véghez a kis fruska? Nem kis varázserőre volt szükség egy ilyen volumenű igézethez, mint aminek áldozatául esett. A lelkek testek közötti cseréje mindig is a mágia magasiskolájához tartozott, még ha az iskolai tankönyvekben szerepelt is, mint tananyag. Még emlékezett rá, mennyit sulykolták annak idején, hogy csupán azért tanítják még mindig ezt a veszélyes bűbájt, mert a felismerése életeket menthet. Ám kipróbálniuk mindig is szigorúan tilos volt. Hogy miért? Igen egyszerű. Mert ahhoz, hogy a varázslat működjön, az elme teljes kiürítése és tökéletes koncentráció szükséges. Korántsem elég pusztán arra gondolni, hogy mely két egyed lelke cserélődjön fel. A folyamat uralásához a saját érzéseinket is maradéktalanul az uralmunk alá kell vonni. Nem csak akarni, hanem érezni, és teljes szívből kívánni kell a lélekátáramlást.
- Na itt hibázhatott a kiscsaj – morogta maga elé, miközben tekintetét végigfuttatta a zsákszerűen lötyögő ruhákon. – Hát ez valami szörnyű! – kommentálta, miközben leereszkedett a kanapéra, és befészkelte magát annak támlájához.
Nem irigyelte a fiatal nőt, aki a helyébe került. Igazából még örült is a cserének. Megszabadult annak az állat férfinak a közelségétől. Ugyan Draco előre megmondta, hogy ne várjon sok jót Pitontól, de ez azért mégis csak túlzás volt. Igen, elismerte, hogy ő kezdeményezett, de a vadság, amivel a Bájitalmester rárontott, túllépett minden határon.
- Majd túlteszi magát rajta a kócoska is, ahogy én is túléltem – motyogta. Mielőtt elmerült volna az álmok feneketlen tengerében, egy apró könnycsepp gördült ki szorosan összezárt szemhéjai közül, ahogy felrémlett előtte egy bátortalan tekintetű, de határozott kiállású hirtelenszőke fiú képe, akit soha nem szabadott volna megismernie.

***

Draco alig hitt a fülének. Csupán rövid ideje ismerte Amarantát, és úgy hitte, a nő azon nyomban menekül majd a közeléből, amint megtudja a valóságot a fiú múltját illetően, ám legnagyobb meglepetésére nem ez történt. Épp ellenkezőleg. A nő közelebb húzódott hozzá, és az oldalához fészkelte magát, miközben nyugtató szavakat mormolt. A szőke fiú soha azelőtt nem érezte magát olyan felszabadultnak és boldognak, mint abban a percben.
- Miért nem vetsz meg? Még okod is lenne rá – suttogta a látszólag az álom és ébrenlét határán egyensúlyozó nőnek.
- Mert az ember tettei olykor később nyernek értelmet, és nem helyes elítélni a pillanat hevében – válaszolta álomittas hangon Hermione. Draco ugyan nem értette, miért mondja ezt a nő, de a kimerültség számlájára írta a dolgot.
- Gyere, aludj itt ma éjjel – indítványozta. Karjába vette a pokrócba csavart kecses testet, és az ágyába fektette, majd gondosan betakargatta. – Aludj jól! – mondta és egy apró csókot lehelt a vékony ajkakra, majd ő maga is hálóköntösre cserélte ruháját, és nem túl kényelmesen, de elhelyezkedett a kanapén.

***

Hermione remegő kezéből kihullott az apró papírdarab, ami lassan vitorlázva landolt a szőnyegen.
- Mi a baj? – kérdezte Draco, aki a fotelből figyelte a jelenetet, miközben ujjai között egy borospoharat forgatott.
- Se… semmi. Nem lényeges – motyogta a lány, és felszedte a földről az elejtett fecnit, majd gyorsan a zsebébe süllyesztette.
Draco figyelmét nem kerülte el a mozdulat, de nem tette szóvá a lány gyanús viselkedését. – Ma este dolgozol? – kérdezte inkább.
- Tessék? – Hermione most először döbbent rá, hogy szinte semmit nem tud új keletű személyiségéről. Néhány apróságot ugyan ki tudott szűrni Draco szavaiból, de jobbára ismeretlen volt számára Amaranta élete.
- Elhiszem, hogy Perselus kimerített, de fel fog kopni az állunk. Az én fizetésem nem elég kettőnknek, sajnálom. – A fiú hangjában őszinte fájdalom motoszkált.
Ugyan Hermione immár majd egy hete élt Amaranta testében, Draco „barátjaként”, mégis még mindig meg tudta lepni a fiú viselkedése. Míg iskolatársak voltak, Draco csak egy arcát mutatta, ami sok fájdalmas pillanatot okozott minden sárvérűnek vagy félvérnek. Ám ez a Draco már nem az a kicsinyes, önelégült, sunyi mardekáros volt.
- Igen, persze. Holnap megint munkába állok – mondta lelkesedést színlelve, miközben azért fohászkodott, hogy a szőke fiú elejtsen egy-két mondatot, amiből rájöhet, mi is a foglalkozása.
Draco arcán egy fájdalmas kifejezés suhant át a mosolygót hanghordozástól, de amilyen gyorsan jött, úgy tűnt el az árny. – Szerezzek neked valakit? – kérdezte. Hangja zárkózott volt.
- Miért? – Hermione összezavarodott. A fiú szavai nyomán kellemetlen érzés fészkelte be magát a gyomrába.
- Gondoltam, szerzek valaki pénzest, aki rendesen meg is fizet a… munkádért. Perselus is gondolom hagyott neked valamennyit.
Nem! Nem és NEM! – visított egy kétségbeesett hang Hermione fejében. – Jeges zuhanyként érte a felismerés, mibe is keveredett, és mire bólogatott az imént oly’ vidoran. Amaranta nem volt más, mint egyike az angol mágusvilág híres-hírhedt éjszakai pillangóinak.
Nehézkesen nyálat erőltetett a szájába, és Dracóhoz fordult. – Igen, itt van valahol – motyogta, és megkereste az apró batyut, amit még Pitontól kapott fizetségül a „munkájáért”. – Tessék! – nyújtotta át a fiúnak a tasakot. Ő maga nem volt kíváncsi, mennyit ért a Bájitalmesternek az az éjszaka.
- Miért adod nekem? – a fiú szemei elkerekedtek meglepetésében. Egyet biztosan tudott az Amarantához hasonló nőkről. Soha nem bízzák senkire a pénzüket. Valami nincs rendben – gondolta, de átvette a bársonyzacskót, és számolgatni kezdte az érméket.
- Megszorultunk. Ezt hozzácsapva ahhoz, amink van, még úgy két hétig megleszünk, feltéve, ha spórolunk kicsit.
Többes szám? – Dracónak egyre gyanúsabb volt a nő viselkedése. Ahogy jobban megnézte magának Amarantát, több apróságot is észrevett rajta, amit eddig soha nem látott. A nőnek nem volt szokása idegesen csavargatni egy-egy hosszabb hajtincsét. A mozdulatai is finomabbak voltak, és a tekintete… az valahogy más volt. Nem tudta volna megmondani, hogy miben, de más volt. – Mi a fene történhetett vele? – elmélkedett. – Bár egyelőre mindegy. Ha velem akar lenni, ám legyen. Nekem ugyan nincs ellene kifogásom – mosolyodott el.
Hermione nem értette a fiú arcán szétterülő idilli vigyort. – Min mosolyogsz?
- Ja, semmin – ocsúdott fel. – Csak azon, hogy milyen kevésre értékeled magad. Ebből a pénzből először is veszünk neked néhány ruhát.
- De…
-Nincs de. Kihúzzuk fizetésig ennyiből, hála Perselus nagylelkűségének. Neked pedig kéne néhány ruha, amolyan jutalomajándék-féle.
- Tényleg nem szükséges – két apró pírrózsa jelent meg a sápadt bőrön.
- De igen, megdolgoztál érte. – Pirul? Itt valami nagyon nem stimmel! – Tudod mit? – kérdezte.
- Hm?
- Költözz ide. A lakásod add ki valakinek. Egy lakást olcsóbb fenntartani, mint kettőt. Mit szólsz?
- Nem is tudom – húzódzkodott.
- Holnap elmegyünk, és elhozzuk a holmijaidat. Tudok is valakit, aki azonnal beköltözne. Az első bérleti díj lesz a tartalékod az elkövetkezőkben.
- Tartalékunk – suttogta Hermione. Hogy miért nem menekült el Draco elől az első adandó alaklommal, és most miért egyezik bele, hogy költözzenek? Fogalma sem volt róla. Egyszerűen úgy érezte, ezt kell tennie. Nem félt a fiútól. A néhány nappal azelőttig érzett rettegés a férfiaktól még megvolt, de Draco közelsége megnyugtatta. Akármit is tett vele a szőke korábban, megbánta. És nem ő maga mondogatta mindig, hogy ne ítéljenek az első tapasztalatok alapján? Hát, tessék. Hermione Granger meghalt, nem kétséges, de ez a nő: Amaranta Hale él, és küzdeni fog. Egy új életért. Amihez az út a „szolgáltatásai” árusításán át vezet, akkor a szerint fog tenni. Élnie kell! – Befogadsz, és segítesz nekem. Ennyivel igazán tartozom neked.
- Nem tartozol semmivel – mondta, és az ölébe vonta a nőt. – Az, hogy itt vagy, elég nekem – suttogta a nyakába, miközben könnyű csókokat hintett a puha bőrre.
- Draco – sóhajtotta Hermione, és megpróbálta kissé eltolni magától a fiút. – Kedvellek, de én nem…
- Értem én – húzódott el. – Nem tudok fizetni – hangja ostorként csattant.
- Dehogy is! Figyelj rám, kérlek! – Draco álla alá nyúlt, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Nagyon kedvellek, de nem szeretném ezt elrontani egy borgőzös este miatt – mondta, és kivette a kiürült poharat Draco kezéből, majd a kis dohányzóasztalra tette. – Mindennek eljön az ideje – suttogta, és ajkait a fiú ajkaira tapasztotta.
Hermione alig bírta elhinni, hogy alig néhány hónappal a végső csata után, ott ül Draco Malfoy ölében, és azt bizonygatja, hogy nem közömbös számára a fiú. Ez igaz is volt, mégsem fedte teljesen a valóságot. A fiú felé táplált érzéseit nem tudta maradéktalanul viszonozni. Az, amit Draco iránta érzett, több volt puszta összetartásnál, és a fiúban megvolt az, ami hiányzott Hermionéból.
A sors iróniája, hogy ezt pont Draco irtotta ki belőle azon a végzetes estén. Ezért hagyta el Ront is. Nem volt már képes szeretni a fiút. A lelkében kiégett valami, ami miatt nem volt képes többé szeretni egyetlen férfit sem.
Ha szeretni nem is tudja, legalább adjon meg neki mindent, amit csak tud, nem? Ezzel az elhatározással vált el a vékony ajkaktól. – Ma este lenne valakim. Elég jól megfizetne. Elengedsz? Ezzel kilábalhatnánk a gödörből.
- El, ha megígéred, hogy csak a pénz miatt nem fekszel össze akárkivel. Te mindig is megválogattad a klienseidet. Azért, mert megszorultunk, ne válj középszerűvé, kérlek!
- Rendben van – mosolyodott el lágyan az aggódó hangot hallva. – Megígérem, hogy csak egy férfi lesz. Egyedül ő. Megfelel?
- Igen, feltéve, hogy megmondod, ki az – a néhány pillanattal ezelőtti mámoros érzés szertefoszlott, és csak a nyomasztó valóság maradt hátra.
- Azt nem tehetem, sajnálom – hajtotta le fejét a nő.
- Akkor legalább egy csókot adj – csúsztatta kezeit Amaranta derekára, és közelebb vonta magához, hogy ajkaik heves táncba kezdhessenek. A fiú kezei sebesen siklottak a karcsú női testén, el-elidőzve egyes helyeken. Hermione törte meg a csókot, majd bevonult a fürdőszobába. – Sajnálom, kislány – motyogta Draco, és olvasni kezdte a tenyerében rejtőző apró pergamencédulát, amit a csók alatt csent ki Amaranta zsebéből. Gyorsan átfutotta a szálkás betűkkel írt rövid üzenetet, majd a kandallóba lökte azt. A vörös lángok éhesen emésztették el a fekete tintával rótt üzenetet.

„Ma este éjfélkor várlak a Roxfort pincéjében. Jelszó: Desiderium.
Draco majd segít.

PP”

Draco még egy ideig csendben figyelte a lángnyelvek táncát, majd felvette a munkaruháját képező fehér inget és fekete szövetnadrágot, majd elhagyta a lakást, hogy dolgozni menjen. Kettőjükért.