2. fejezet

A Hold ezüstös fénye bátortalanul kandikált be az egyik, London eldugott, koszos sikátorára nyíló ablakon, csillogó aurával vonva körbe az ablak előtt álló asztalra borulva szendergő nő alakját.

A tizenhét éves lány ajkai enyhén elnyíltak, ahogy fejét az asztalon összefont karjaira hajtva aludt. Barna hajzuhataga kócosan terült el a fiatal, mégis elgyötört arca körül, mintegy oltalmába véve azt. Cseresznyepiros ajkain az idegesség okozta harapásnyomok tucatjai sötétlettek, míg a szorosan összezárt szemhéjai mögött rejtőző melegbarna szemei alatt sötét karikák árulkodtak a töménytelen ébren töltött éjszakáról. Bőre fakó volt, majdhogynem beteges látványt keltett volna bárkiben, aki csak látta volna.

Az utcán elhaladó autó éles fékcsikorgást hallatott, hogy elkerüljön egy végzetes ütközést az előtte eltántorgó részeg muglival. A zajra és az ezt követő kiabálásra az alvó lány pillái megremegtek, majd kisvártatva felnyitotta álomtól ködös, mogyorószín szemeit.

- Elaludtam – motyogta maga elé kábán, és nehézkesen feltápászkodott kényelmetlen székéről, és bizonytalan léptekkel az apró teakonyha felé indult. Útja közben elhaladt a szoba egyetlen nagyobb értéket képviselő bútora, egy fonott bőrkerettel körülölet egészalakos tükör előtt. Egyetlen pillantásra méltatta csak a belőle visszanéző megtört nőt, mielőtt a kávéfőzőhöz lépett volna. Fáradt sóhajjal köszöntötte az újabb gyötrelmekkel teli napot, aminek elébe nézett.

Fintorogva töltött magának a kétnapos kávéból, és egy koccintást imitáló mozdulatot követően nagyot kortyolt a seízű italból.

- Még mindig ugyanolyan szörnyű – grimaszolt. Hátát a konyhapultnak támasztva körbehordozta tekintetét a nyomorúságosan festő apró lakáson, miközben az íze-sincs löttyöt iszogatta. A lakás egy szobából, egy apró fürdőből és egy aprócska teakonyhából állt. Egy kopott szekrény, egy ágyként funkcionáló kanapé, egy rozoga asztal, a hozzá tartozó székkel és egy apró éjjeliszekrény alkotta berendezés kifejezetten siralmas látványt nyújtott, csakúgy, mint a kötött pulóverben és kopott farmerban szinte elvesző csont sovány nő.

Alig néhány hónappal azelőtti élete mintha évekkel azelőttről rémlett volna fel szomorú szemei előtt - a barátai, akik szerették, de akiket ő már képtelen volt viszontszeretni azok után, ami a csata napján történt. Harry és Ron ugyan nem vétettek ellene semmit, ő mégis rettegett tőlük, és ha tehette, messze elkerülte őket. Ám minderre nem volt lehetősége, amíg a mágusvilág hőseként tartották számon, így nem volt többé maradása. Az első adandó alkalommal összecsomagolt, és hátrahagyott mindent.

Ő, Hermione Granger, az egykori griffendéles, csúfondárosan menekülőre fogta. Gyávaság volt a részéről, de nem volt képes tovább egy olyan világban élni, ahol a halálfalók, akik nőket erőszakolnak meg, büntetés nélkül megúszhatják. Ráadásul Harry maga menti fel őket.

- Túlzás az a többes szám, szívem! – dorgálta meg belső hangja. – Harry csak egyetlen ilyen emberért kezeskedett a háború után.

- De miért? – mondta ki azt a kérdést, ami azóta a nap óta nem hagyta nyugodni. Észre sem vette, hogy hangosan is kimondta, amit gondolt, hiszen ki figyel ilyesmire hosszú hónapok egyedülléte után? Eleinte még igyekezett rendet tartani, rendesen étkezni… egyszerűen csak úgy viselkedni, mint aki normális életet él. Aztán ezek a törekvések sorra vallottak kudarcot. Szüleit, és egyben utolsó – általa ismert – rokonait a háborúban vesztette el.

Gringotts-beli széfjében tárolt összes vagyonát kivette, mikor elhagyta a varázsvilágot, és a mugli London egy olcsó negyedébe költözött.

- Olcsó negyed? – kontrázott az idegesítő hangocska. – Te így nevezed ezt a nyomortanyát?

- Hallgass! – csapta le bögréjét a konyhaszekrényre.

- Ne olyan hevesen! Még a végén eltöröd az utolsó bögrédet is – kajánkodott a hang.

- Nem is az utol… De, mégis – motyogta megsemmisülten. Pénzének nagy részétől már az első nap kénytelen volt megválni, mikor fényes nappal szégyenszemre kirabolták az utcán. A rendőrségen pedig csak annyit tanácsoltak neki, hogy vessen keresztet rá, mert azt már úgysem látja viszont.

Maradék pénzéből fizette azt a kis egérlyukszerű lakást, és igyekezett ételre is félretenni. Mugli végzettség nélkül munkát nemigen kapott, és mivel nem szívesen ment emberek közé, tartalékait hamar felélte. Ha mégis kimerészkedett az utcára, néha sikerült egy-egy jótét lélektől némi ételt vagy pár fontot szereznie, de akármilyen nyomorúságosan is élt, nem volt hajlandó gyakorta pénzért kuncsorogni. Megfelelő igézetekkel ugyan képes lett magához hívni ételt, de lelkiismerete heves tiltakozásba kezdett, ha az ötlet csak megfordult a fejében. Az emésztésre alkalmas ennivaló transzformálása valami ehetetlen tárgyból pedig még a legerősebb mágusoknak is nehézségeket okozott. Így nem maradt más választása, mint koplalni. Ha mása nem is, de az önérzete maradjon meg – hajtogatta magának sokszor, mikor hajnalok hajnalán korgó gyomorral gubbasztott az asztalnál, és nézte a Hold gúnyosan vigyorgó képét.

Hogy elterelje gondolatait kisiklott életéről, egykori tankönyveit bújta. Ugyan eldöntötte, hogy végleg szakít azzal a világgal, tanulás iránti vágya mégis nagyobbnak bizonyult elhatározásánál. Álmatlan éjszakáin a lakás egyetlen ablaka előtt az asztalon fekvő könyvei fölé görnyedve biflázta sorra a bűbájokat, és bájital recepteket.

Miután megitta a kávé névre keresztelt szörnyűséget, visszaült az asztalhoz, és fiókjából előhalászta pálcáját valamint a „Lélekmágia haladóknak” című vaskos kötetet. Ez volt az egyik kedvenc könyve. Elengedhetetlen volt a bűbájtan R.A.V.A.Sz. vizsgához…

- Ne áltasd maga! Úgysem fogod letenni soha azt a nyamvadt vizsgát – élcelődött a konok kis hang.

- Lehet, de álmodozni csak szabad. Egyszer még szükségem lehet rá – motyogta eltökélten.

- Mégis miben?

- Rengeteg mindenre használhatók ezek a varázslatok. Például arra, hogy egy emb…

- Jól van, jól van! Maradj ár csendben! – intette le a hang. – Inkább gyakorolnád őket, ahelyett, hogy vagy huszadszor olvasod el az elméletét.

- De nincs min – védekezett Hermione.

- Ott az az egér a sarokban, akit befogadtál, meg az a pók az ablakkeret mellet. Tökéletes alanyok. Vagy nem mered megtenni? – heccelte a hang.

- De igen! – csattant fel a lány, és olyan hirtelen kelt fel ültéből, hogy a széke hanyatt vágódott a földön, mire dühös kiabálás hallatszott az alsóbb szintről.

- Maradjon már nyugton odafenn! Aludni akarok!

- Elnézést! – kiabált vissza, majd felállította a széket, és pálcáját a sarokban békésen szimatoló egérre szegezve összpontosítani kezdet a megfelelő varázsigére.

Tudta jól, hogy ha az ember egy a fejében szóló hanggal vitatkozik, sőt mi több, annak utasítására varázsol, az már határos az őrülettel, mégsem tudta érdekelni. Az élete már nem mehet jobban tönkre, gondolta. Azok után, amit Draco Malfoy tette vele, nem történhet rosszabb…

Eddig jutott gondolatban, mikor narancsszín csóva tört ki pálcája hegyéből, ám ahelyett, hogy a szürke rágcsálóba csapódott volna, irányt változtatott, és saját mellkasában nyelődött el, majd elsötétült előtte a világ.

Mikor Hermione ismét képes volt érzékelni a külvilágot, égető fájdalom és buja vágy elegye hasított testébe. – Ne! – sikította elméje, miközben megpróbált kiszabadulni a meztelen testéhez préselődő erős férfitest alól.

- Maradj nyugton! – hörögte a fülébe egy ismerős hang, amiben Perselus Pitonra ismert, mire ő teljesen megdermedt. Még néhány lökést követően Piton háta ívbe feszült, mikor elélvezett. Még mozdult párat, mielőtt kicsúszott volna belőle. Ezt követően Hermione lábai felmondták a szolgálatot, és a fal mentén a földre rogyott. Perselus visszagombolta nadrágját, majd egy bordó bársonyzacskót hajított a lány elé. – Megdolgoztál érte – mondta, és távozni készült, ám mielőtt kilépett volna az ajtón, még visszaszólt a nőnek. – Jövő héten ugyan itt. Jó éjszakát!

Hermione még hosszú ideig meredt maga elé, képtelenül arra, hogy felkeljen, mert remegő lábai nem lettek volna képesek megtartani. Hosszú percek múlva, nagy nehezen elbotorkált a kanapéig, és magára tekerte a rajta heverő plédek egyikét. Körbenézett a szedett-vedett bútorzatú szobában, és tekintete megakadt a szemközti falon lógó tükörből visszanéző sápadt-fehér arcon és a zavarodottan pislogó kék szemeken.

- Mi történt velem? – suttogta maga elé.

***

Hm… ajtócsapódás. Ezek szerint Perselus végzett. Remélem, nem bántotta túlzottan Amarantát – gondolta Draco, miközben a raktárnak használt apró szobácskában egy ládán kuporogva meredt maga elé a sötétbe. Nem volt szép tőle, hogy hallótávolságban maradt, amíg nagybátyja „szórakozott”, de nem igen volt hová mennie, hiszen a lakása mindössze egy nagy szoba és egy fürdőszoba volt, meg az apró raktár, ahol gubbasztott. Túl messzire pedig nem akart menni, arra az esetre, ha… nem is tudta miért, de nem szívesen hagyta volna egyedül a nőt. Még Perselusszal sem.

Mások előtt nem ismerte volna el, de amikor egyedül kellett hagynia őket, legszívesebben sarkon fordult volna, és karon ragadva Amarantát, elhoppanált volna nagyon-nagyon messzire. De nem tehette. A nagybátyja szemében fellobbanó tűz biztosította arról, hogy az életével fizetne egy ilyen meggondolatlan, és tipikusan griffendéles tettért.

Felemelkedett a ládáról, és az ajtóhoz lépett készen arra, hogy a kifejezéstelenség álarcát magára öltve, kilépjen a szomszédos szobába. Egy széles mozdulattal kitárta az ajtót, de a szeme elé táruló látvány minden korábbi elhatározását feledtette vele.

Az ütött kopott kanapén ülő egy szál pokrócba öltözött nő képe úgy hatott rá, mintha tarkón találta volna egy gurkó. Fejében zsongva röppentek fel a szitkok önnön butaságának kihangsúlyozására. A nő, aki az egyetlen társa volt ebben a nyomorult életben, összeroppanva, térdét a mellkasához vonva hintázott előre-hátra a durva szövetű ódon ülőalkalmatosságon. Távolba révedő tekintete üres volt, minden érzelemtől mentes. Mint akinek az élet már mit sem ér, és csak átmeneti állomásnak tekinti egy újabb lépcső fele. És mindezt ő okozta…

Hogy hagyhattam magára? – kérdezte magától. – El kellett volna vinnem innen. Hogy tehettem ezt vele? Talán még helyre hozhatom.

Látszólag Amaranta semmit sem vett észre abból, hogy ő a szobába lépett, és nem szerette volna megijeszteni a nőt, ezért csendben a kanapéhoz sétált, és leült a porcelánbőrű szépség mellé, aki továbbra sem mutatta jelét annak, hogy tudatában lenne az ő ottlétének. Hogy magához térítse a nőt, kezét óvatosan annak hátára csúsztatta és halkan megszólalt.

- Amaranta? – Semmi reakció. Újra próbálkozott, ezúttal kissé hangosabban. – Amaranta? – Semmi. Kezdett komolyan kétségbe esni. – Figyelj rám, kérlek! Nem hallod? – Már majdhogynem kiabált. Megragadta a lány vállait, és finoman rázogatni kezdte.

A nő révedő tekintetébe hirtelen életteli csillogás költözött, majd amint pillantása az ő, Draco arcára tévedt, érzések tömkelege kezdte meg őrült kavargását a türkiz tengerekben. A fiú tehetetlenül figyelte, ahogy a nő kicsusszant a karjai közül, és olyan távol kúszott tőle, amennyire azt a kis ülőgarnitúra engedte. Szemeiben zavar, kétségbeesés és rettegés tükröződött.

- Jól vagy? – kérdezte Draco, és kezét lassan a lány arcához érintette. – Mi a baj? Bántott, igaz? – Mikor nem érkezett válasz, megint megkérdezte – Perselus durva volt veled? Nem lett volna szabad itt hagynom vele – motyogta Draco immár inkább magának, mint a lánynak. – Hogy lehettem ilyen hülye? Kétszer elkövetni ugyanazt a hibát… Merlinre, hogy tehettem ezt?

Hermione már mindent értett. A lélekvarázslat hibás volt. Pontosabban ő maga hibázott, és testet cserélt valakivel, aki Draco Malfoy barátja és Perselus Piton szeretője. A felismerés fájdalmas volt és ijesztő. Pont azokhoz került, akiktől a leginkább menekülni vágyott. De mit tehetett volna? Ha lelepleződik, Malfoy biztosan megölné. Játszania kell, amíg kiutat nem talál. – D… Draco? – kérdezte.

- Amaranta! Minden az én hibám. Az én ötletem volt…

- Ne… nem a te hibád – a lány hangja remegett, és továbbra sem volt hajlandó közelebb menni a szőke fiúhoz. Légy hiteles! – hajtogatta magában. Csak ült, felhúzott lábait ölelve, és látszott, hogy nagy erőfeszítések árán képes csak megszólalni. És akaratlanul is felrémlettek előtte legutolsó találkozásuk képei, mire furcsa fény villant szemében.

- De igen, az. És nem először követtem el ekkora baklövést. – Draco beleborzongott a fekete hajú nő szemében fellángoló érzelmektől. – Azt hiszem, tartozom annyival, hogy elmesélem. Nem kérem, hogy bocsáss meg, csak, hogy hallgass végig. – Nagy levegőt vett, és kényszerítette magát, hogy Amaranta szemébe nézzen, míg beszél. – Néhány hónapja, azon az estén, amikor a Nagyúr meghalt, én az ő oldalán harcoltam. Akkorra már nem hittem az elveiben, de ez mindegy volt. Ha odaálltam volna Potter elé azzal, hogy átállok, azonnal az Azkabanba csuktak volna, minden magyarázat nélkül. Amiért nem hibáztathatom őket, akármennyire is jó lenne őket okolni.

Hermione alig hitt a fülének. Draco Malfoy, az aranyvérű ficsúr át akart állni hozzájuk? Ez képtelenség! – hajtogatta magában, de kíváncsisága most is felülkerekedett a félelmén, és óvatosan megkérdezte. – Mit tettél? – Természetesen tisztában volt mindennel, amit a fiú aznap este elkövetett. Minden mozdulata, érintése és sóhaja kristálytisztán beleégett az emlékezetébe. Mégis… a fiú szemében pattogó bánatos-szégyenkező szikrák elgondolkodtatták. Úgy hitte, talán téved, de a volt mardekáros arcán a megbánás látszott.

- Éjfél felé a Nagyúrnak sikerült elfognia Grangert, Potter egyik barátját. A Tiltott Rengetegben tanyáztunk, várva, hogy Potter megjelenjen, és megmentse a sárvérűt. De nem jött. Voldemort dühbe gurult, és megkínoztatta a lányt. Aztán… felajánlotta nekünk. Pontosabban nekem. – Draco fájdalomtól lüktető halántékát masszírozta. – Nem volt választásom. Ha nem teszem meg, mindketten meghaltunk volna. Így mindketten túléltük. Ő elájult mielőtt én …

- … végeztél volna – fejezte be a fiú megkezdett mondatát Hermione.

- Igen. Ezután a Nagyúrnak nem volt többé szüksége rá. Az én feladatom volt eltenni láb alól, de képtelen voltam rá. Elrejtettem az erdőben, hogy senki se találhasson rá, és begyógyítottam a veszélyesebb sérüléseit. Mikor Potter elpusztította Voldemortot, visszamentem Grangerért, és a csatatérre vittem, hogy letegyem a többi sérült közé. Akkor kaptak el, amikor menni készültem volna. Az pedig, hogy a karomon ott volt a Jegy, és épp a félholt Granger mellett álltam, nem vetett túl jó fényt rám. Potter látta, hogy én menekítettem ki a barátját, ezért tanúskodott mellettem, így megúsztam az ügyet. De a lány soha nem jött rendbe. Szakított Weasleyvel, aki – megjegyzem, nem volt hozzá való – majd felszívódott. Ha a helyében lettem volna, én jó messzire menekültem volna innen, és soha még csak meg sem fordulna a fejemben, hogy visszajöjjek.

- Miért nem mondtad el neki? – hallotta Hermione az idegen nő hangját, ahogy az ő kérdését mondja.

- Nem hitt volna nekem. Megerőszakoltam, Merlin szerelmére! – csattant fel Draco.

- Tudnia kellett volna! – erősködött tovább a nő.

- Miért gondolod ezt? Te szeretnéd tudni? Gyűlölt engem, és ez soha nem fog változni.

- Nem lehetsz ebben biztos – a londoni nyomortelep, ahol élt, mintha csak egy rossz álom lett volna. Végre felszabadult. Azzal, hogy hallotta Malfoy vallomását, a hosszú hónapok óta dédelgetett önsajnálat és fájdalom mintha elszállt volna. Egy új testben talán újra kezdheti azt, amit régi önmagaként nem volt képes folytatni. Élni fog. Méghozzá Hermione Granger gyilkosa, Draco Malfoy segítségével.

- De igen – hajtotta tenyerébe arcát, hogy az immáron a válla alá érő szőke tincsei függönyként boruljanak arca elé.

Közelebb kúszott a fiúhoz, és kezét annak vállára tette. – Én viszont nem gyűlöllek.