Egy szerencsétlen nap kezdete

Bármenyire is próbált Hermione aludni, nem ment neki. Igaz, visszaaludt egy órára, miután Piton távozott, de ez szinte semmit nem jelentett. Ugyanis álmodott, vagy inkább rémálmodott… Na mégis miről?
Persze, hogy Pitonról. Róla, amint az egész iskola előtt kijelentette a reggelinél, hogy ő, Hermione Granger beleszeretett. Aztán persze mindenki csak röhögött ezen a képtelen ötleten. Álmában Piton sem bírta ki merev arcizmokkal, ő is elnevette magát. Mind rajta nevettek, még a barátai is, sőt! McGalagony és Dumbledore se próbálták elhallgattatni a diákságot. Ekkor jött be a képbe Hermione. Kisírt szemekkel lépett be a Nagyterem ajtaján, több száz szempár bámulta őt, mindenki nevetett, s rá mutogattak. Ránézett a vigyorgó Pitonra, és egyből tudta, mi történt. Tanára elárulta őt…
Majd, mintha mindez nem lett volna teljes leégés, végignézett magán, és akkor jött rá, hogy csak fehérnemű van rajta!
Ez volt az a pillanat, mikor felébredt. Még mindig zihált az álom hatására. Felült az ágyban, csorgott róla a verejték. Első dolga volt körbenézni, hogy hol is van. Mikor szerencsésen megállapította, hogy a szobájában, pontosabban az ágyában fekszik, és senki nem röhög rajta, elmosolyodott… Ám nem csak emiatt, hanem azért is, mert eszébe jutott valami…
Piton nem nevetne az iskola előtt nyilvánosan, sőt, még csak el sem mosolyodna. Inkább meghalna…
Nos, egy ilyen esemény után eszében sem volt újra visszafeküdni az ágyba. Mivel már kilenc óra volt, úgy döntött, felöltözik, és lemegy reggelizni. Minél hamarabb el kell intéznie pár dolgot. Mint például visszaszereznie az igazi Csámpást, és mindenképp ki kell engesztelnie valahogy.
Gyorsan felkapott magára egy szoknyát és egy piros felsőt, felvette a cipőjét, majd indult is le a Nagyterembe. Bár ne tette volna…
Kilépve a klubhelyiségből még utoljára végignézett magán, hogy tényleg van-e rajta ruha. Hiába, az álom rossz hatása…
Ám alig tett pár lépést, a folyosón összetalálkozott az igazgatóval, aki rámosolygott, ám a szemében volt némi rosszallás. Hermione kicsit megijedt ettől a nézéstől, tudta, mi következik. Dumbledore egyre közeledett hozzá. Megpróbált gyorsan eltűnni az igazgató szeme elől, ám sikertelenül.
- Egy szóra, Miss Granger, ha kérhetem! – szólt Hermione után Dumbledore.
Hermione megfordult, semmi jót nem sejtve.
- Igen?
- Szeretnék beszélni Önnel, de a folyosó nem alkalmas erre. Várom reggeli után az irodámban, mert gondolom, oda készült – mosolygott mindentudóan.
- Rendben, ott leszek – sóhajtott Hermione.
- Viszlát! – köszönt el az igazgató.
Miután Dumbledore eltűnt a sarkon, akkor jutott eszébe Hermionénak, hogy elfelejtette megkérdezni a jelszót! Mégis mit fog csinálni? Felsorolja az összes édesség nevét?! De hisz rengeteg van belőlük! „Igazán eszembe juthatott volna!” – korholta saját magát.
Végül kicsit megnyugtatta magát azzal, hogy majd megkérdezni az egyik tanártól, ha egyáltalán találkozik valamelyikkel. Magában azt kívánta, csak ne Piton legyen az a tanár. A vele való találkozót jobb minél későbbre halasztani…
Lesietett a Nagyterembe, és most kivételesen örült neki, hogy barátai közül még senki nem volt ébren, vagy legalábbis egyikőjük se ment le még reggelizni. Ahogy Piton sem - állapította meg, miután végigpásztázta a tanári asztalt.
Szedett egy nagyon keveset a rántottából, és öntött egy kis töklevet magának. Nem igazán volt éhes, a reggelijének több mint a felét otthagyta az asztalon.
Mivel még nem jött el az ideje, hogy elinduljon az igazgatóhoz, továbbra is ott ült az asztalnál, és megpróbálta végiggondolni magában, mit is válaszoljon majd Dumbledore kérdéseire. Mert az ugyebár biztos, hogy lesz neki bőven kérdésekből…
Tudta jól, hazudnia nem érdemes, úgy is lebukna egyből. Már eleve az a tény, hogy nem is tud hazudni, nem jönne jól neki…
Így marad az igazmondás. Bár ezt nem nagyon szerette volna, nincs más választása. Mindent el kell majd mondania, és inkább önszántából teszi meg mindezt, minthogy az igazgatónak legilimentálnia kelljen, vagy, ami még rosszabb, Piton segítségét kérje…
Nem, biztos volt abban, hogy Dumbledore nem tenne olyat. Habár, az öregnél sose lehet tudni…
Annyira belemerült a jobbnál jobb „forgatókönyvek” kitalálásába, hogy észre sem vette, mennyire elszaladt az idő. Már öt perce az igazgatónál kellene lennie!
Egyből felpattant az asztaltól, majd futni kezdett. Többen zavarodottan néztek rá, de őt ez nem érdekelte. Nem szeretett késni, habár ez most bizony megtörtént…
Mikor elérte a kőszörnyet, rájött, hogy a jelszót még mindig nem tudja!
Nagyon úgy tűnt, ez a nap nem az ő napja…
Ekkor még nem is sejtette, mennyire nem!
Már ott állt pár perce, felsorolt legalább húsz édességet, de egyikre se mozdult meg a szobor.
Léptek közeledését hallotta, majd egy fekete talár, és a hozzá tartozó szigorú arc tűnt fel a folyóson.
Hermione legszívesebben elfutott volna, de jelenése volt az igazgatónál, amiről már így is elkésett. Megpróbált nem törődni Pitonnal, s sorolta tovább a nyalánkságokat. Egyszer csak elhaltak a léptek, ám a közvetlen közelében. Mikor jobbra nézett, egy sötét szempár figyelte a szenvedését a lehetséges jelszavakkal.
Piton végül megunta a műsort.
- A jelszó „Csótánycsokros gumicukortorta” – vetette oda hanyagul, majd miután Hermione eltűnt a kőszörny mögött meglehetősen vörös arccal, ő is továbbállt.
Miután felért a lépcsőn, Hermione bekopogott, s várta a beinvitálást, ami, kicsit késve ugyan, de felhangzott. Belépett, és egyből magyarázkodni kezdett.
- Sajnálom, hogy késtem, de nagyon elgondolkoztam a reggelinél (jobb nem megemlíteni, min – jegyezte meg magában). Mikor pedig már itt voltam, nem tudtam bejönni, mert nem tudtam a jelszót, így hosszasan próbálkoztam
Azt nem akarta hozzátenni, hogy ebben Piton segítette ki, mert akkor egyből rá terelné a szót, amit nem akart. Még mindig reménykedett, hogy Dumbledore nem Pitonról akar vele beszélni.
- Semmi baj, gyere, ülj le! – intett az asztalával szemben lévő karosszék felé. Majd mikor Hermione helyet foglalt, a szemébe nézett, és folytatta. – Piton professzorról szeretnék veled beszélni.
„Na ennyit arról, hogy esetleg nem kerül szóba Piton!” – fortyogott magában Hermione.
- Mégis mivel kapcsolatban? – tett egy utolsó kísérletet arra, hogy ez a társalgás ne abba az irányba folytatódjon, amerre úgy tűnt, tart.
- Tudod jól – mosolygott. – Arról a bizonyos balesetről lenne szó. Tudomásomra jutott, hogy te, ha nem is az elejétől kezdve, de tudtál róla – Hermione épp közbe akart vágni, de az igazgató egy intéssel beléfojtotta a szót. – És elfelejtetted mindezt közölni velem.
Dumbledore elhallgatott, jelezve, hogy most már beszélhet. Hermione tudta, tiltakoznia felesleges.
- Úgy van, tudtam róla – mondta egészen halkan, lesütött szemekkel.
- Akkor várom a magyarázatod arra, miért nem szóltál nekem, vagy más tanárnak?
- Nem tudom, én csak… – Hermionénak esze ágában sem volt elmondani, mi volt a valódi ok, hogy tetszik neki Piton, és hogy jól akart szórakozni. Viszont akkor mit válaszoljon?
- Nos? Én tudok várni, ráérek. Ha jól tudom, egy óráig te is… – mosolyodott el Dumbledore.
Erre Hermione felkapta a fejét. Na, ha eddig nem volt biztos benne, hogy Piton első útja az igazgatóhoz vezetett, akkor most már az lehet. Csak tőle tudhat erről!
Magában már jó pár átkot felsorolt, amiket biztosan ki fog szórni Pitonra, ám most ennél sürgetőbb problémája van…
- Én várok, Miss Granger – törte meg a csendet Dumbledore.
- Rendben, őszinte leszek. Azért nem szóltam senkinek, mert jól akartam érezni magam, és mert… – Hermione egy pillanatig habozott, elmondja-e, végül úgy döntött, igen. – Mert tetszett a tudat, hogy Piton ott van velem macskaként. Hogy meghallgat, anélkül, hogy gúnyosan nézne rám, vagy visszaszólna valamit. Hogy eltűri minden hülyeségemet, még ha muszáj is neki. Hogy rám van utalva, máskülönben ki tudja, mi lett volna vele. Hogy végre nem gúnyolódik a barátaimon. Hogy nem néz rám gyűlölettel teli szemekkel, nem tekint rám sárvérűként, hanem úgymond „gazdiként”. Hogy nem sérteget, nem vág hazugságokat a fejemhez, nem gyanúsítgat alaptalanul. Hogy végre él egy kicsit, igaz, néha az én káromra. A lényeg pedig, hogy végre emberként kezel, még ha mindezt úgy teszi, hogy eközben MACSKA! – fakadt ki Hermione, szemében könnycseppek gyülekeztek, amiket sikerült valamennyire visszatartania.
Nem akart így megnyílni az igazgató előtt, de nem tudta visszafogni az érzéseit. Ezt még eddig senkinek nem mondta el, és úgy tervezte, nem is fogja soha.
Tudta, mit gondolhat Dumbledore, az arcára volt írva…
Az idős varázsló csak mosolygott, kék szeme csillogott, ahogy ránézett Hermione ijedt-dühös arcára.
- Megértem, most már mindent értek. Elmehetsz – Dumbledore csak ennyit mondott, majd befejezettnek tekintette a beszélgetést.
Hermione tágra nyílt szemekkel bámult az igazgatóra, nem hitte, hogy ennyivel megússza. Nem bírta magában tartani a kikívánkozó kérdést, és nagyon úgy tűnt, Dumbledore is számított további kérdésekre, mert továbbra is Hermionét fürkészte kérdő tekintettel.
- Hogy érti? Csak ennyi? Nem fog megbüntetni, amiért elhallgattam, hol van Piton, és mi történt vele? – csodálkozott.
- Nem, nem foglak. Mint említettem, tényleg megértem, és elnézem neked – az igazgató szeme melegséget sugárzott. – A szív olykor oly okból tesz dolgokat, amiket ésszel nem tudunk megérteni, s elfogadni – mondta, majd intett Hermionénak, hogy mehet, most már tényleg lezártnak tekinti a társalgásukat.
Nem is kellett neki újra szólni, Hermione nagyon gyorsan hagyta el az irodát. Dumbledore szavai meglepték, de még mennyire! Azt hitte, kíváncsiskodni fog, mit érez Piton iránt. Az pedig hihetetlen volt számára, hogy nem kapott semmilyen büntetést. Habár, ahogy jobban belegondolt, elég büntetés lesz számára a délutáni beszélgetés Pitonnál.
„Lehet ez a nap még rosszabb?” – tette fel a kérdést magának, amire remélte, egy határozott nem lesz a válasz.
Eldöntötte, kimegy az udvarra. Pitonnal való beszélgetése előtt jobb lesz kicsit kiszellőztetni e a fejét. A professzorához jobb tiszta fejjel beállítani. Ráadásul olyan rég járt már ott, így, egyedül, s elmélkedve.
Biztos volt benne, hogy sokan lesznek kint, tekintve, hogy hétvége volt. Ennek ellenére is nekivágott a Roxfort udvarának.
Bágyadt napsütés fogadta, pár felhő takarta csak el olykor a Napot. Pont sétáláshoz való idő. Elindult a tó mentén, keresni egy olyan helyet, ahol nem talál rá senki, és ő sem talál ott senkire.
Ha nehezen is, de rálelt egy kis tisztásra, amit pár fa és bokor zárt el a külvilágtól. Mire odaért, eléggé elszomorodott, köszönhetően a tó partján csókolózó pároknak. Ami a legjobban megérintette, hogy két barátja, Ron és Harry is ott voltak ezek között a párok közt. Ron Lunával, Harry pedig Ginnyvel volt elfoglalva. Ez persze így önmagában nem olyan szörnyű, csak az, hogy neki nem volt senkije, akivel ezt művelhette volna…
Egy farönk hevert a lehullott levelek közt, leült rá. Ahogy jobban szemügyre vette a kis tisztást, nem is értette, miért nem járt eddig ott. Gyönyörű hely volt. A Roxfort csak pár méterre, mégis… Mintha több ezer kilométerre lenne bármilyen falutól, várostól.
Ez igencsak tetszett Hermionénak, hogy van egy ilyen nyugodt hely az iskolától nem messze.
Azt persze nem sejthette, hogy nem csak ő fedezte fel ama hely szépségeit…
Ágropogást hallott maga mellől egyre hangosabban. Valaki közeledett felé…