A hatodik nap

Reggel Hermione csak egy dühös pillantást küldött Piton felé, majd elindult a Nagyterembe.
Már megvolt a terve, ebédidőben majd véghez is viszi… Hiába is tetszett neki Piton, ez a tette bosszúért kiáltott! Már megismerte annyira a férfit ez alatt a pár év alatt, hogy tudja, mi miatt lesz mérges, dühös, ideges…
Könnyű lett volna, ha csak a ,,macskáján” áll bosszút. Maradhatott volna továbbra is a májas macskakaja etetésénél, s hasonló undorító dolgoknál … De nem. Ő ennél jobbat talált ki!
Mikor leért a Nagyterembe, egy gyenge pillanatában el akarta mondani barátainak ezt a Csámpás-Piton incidenst, ám végül meggondolta magát…
Ha belevonja barátait, lehet, hogy Piton számára megalázó lenne, hogy így látják a tanítványai, de ő nem elégszik meg ennyivel. Ott fogja támadni, ahol a legjobban fáj! (Szerző megjegyzése: Nem félreérteni!J)
Hermione gyorsan magába lapátolta a reggelijét, és elsietett órát tartani. Gondolatai viszont egyre csak kis bosszúja körül keringtek…

Piton meglepődött, hogy a lány nem csinált nagyobb balhét tette miatt, de a belső hangja egyre csak azt mondogatta, lesz ennek még folytatása…
„Az előbb is csak dühösen nézett rám egy pillanatra, majd ment is! – gondolkodott reggel Piton. – Lehet, hogy Hermione… Merlinre! Mikor kezdtem én Hermionénak hívni Grangert?! – fortyogott. – Jobban belegondolva – merengett el, és vették át az agya fölötti irányítást az érzései -, nem is olyan, mint Potter meg Weasley… Azok a veszekedések, viták szórakoztatóak vele, még így, macskaként is! Na meg, sokkal nőiesebb immár, s ahogy abból a beszélgetésből kiderült, nem vagyok közömbös számára… És úgy érzem, ő… - törtek felszínre eddig mélyen elnyomott érzései, de hamar visszatértek a józan gondolatai. – Elég legyen, Perselus! Hagyd ezt abba, és felejtsd el! Te nemsokára visszaváltozol a bájitaltanárrá, és minden visszatér a normális kerékvágásba! – korholta saját magát, de az idegesítő belső hangocskája jóval hangosabbnak bizonyult nála. – Nem… Semmi sem lesz már újra ugyanaz! Ezt te is jól tudod! – hajtogatta az, s Piton végül már nem tudott tovább vitatkozni magával, az érzéseivel, amiket eddig sikeresen elrejtett a lelkében, egy sötét kis szobában, aminek a kulcsát messzire hajította… - Tudom!”
Abbahagyta a vitatkozást saját magával, és inkább arra gondolt, mit fog az este történtekért elszenvedni. Hiába is volt Granger griffendéles, biztos nem esik nehezére valami gonosz, mardekáros húzás…
Viszont nem tudta kitalálni, mi jöhet még, inkább keresni akart valamit, amivel lefoglalhatja magát egy időre. Mint például egy könyv… Csakhogy Granger (ki tudja miért) nem hagyott egyet sem elérhető helyen. Sőt! Még a másik két griffendélest is megkérte, ne hagyjanak szanaszét könyveket a szobában, és semmilyen más szórakozási lehetőségeket.
Erre agya automatikusan különböző, lehetséges okokat keresett, de egyszerűen nem talált rá egy olyanra sem, ami kicsit is valószínű lehetne…
Hosszas töprengés után, arra a következtetésre jutott, hogy talán Granger megsejtett valamit vele kapcsolatban. De van egy bökkenő… Mégis, hogy? Ennyire árulkodó lett volna?
Nem, ennyire azért biztos nem… Piton visszagondolt az elmúlt napokra, történt-e valami, amiből rájöhetett volna a lány, de nem jutott eszébe egy ilyen helyzet sem. Hacsak… Még ha árulkodó jelet nem is tud mondani, de azt talán igen, mikor tudta meg Granger, feltételezve, hogy tényleg tudja…
Egyik nap feltűnően vicces kedvében volt, mondhatni túl boldog volt… Igaz, másnap mesélte el neki, hogy helyette a lányt nevezte ki Dumbledore bájitaltanárnak, valószínű, hogy az volt a boldogság forrása… De attól még…
Lehet, hogy akkor tudta meg? Biztos feltűnt nekik, hogy nem látni mostanság a lobogó talárját, és… Mi van, ha az igazgatóval lementek hozzá, és meglátták a bájitalt? Granger elég okos, hogy kiderítse, mi történt…
Jó, persze, ott volt a tanári kinevezés… De akkor is! Valami egyszerűen nem stimmel…
Pitonnak elege lett a gondolkodásból, fáradt volt. Teljesen kimerítette ez a pár nap macskaként. Pedig emberként aztán sokkal több dolga van, hisz még az idegesítő diákokat is el kell viselnie!
Körbenézett a szobában, hátha talál valamit, amivel lefoglalhatja magát, de úgy tűnt, Granger alapos munkát végzett. Semmi nem maradt szem előtt… Piton legnagyobb sajnálatára.
Majd végül is felugrott az ágyra, elhúzta a takarót, s befészkelte alá magát.

Hermione boldogan vette tudomásul, hogy nagyon hamar eltelt a délelőtt. Mire észbekapott, már a Nagyteremben ült, és ebédelt.
Nagyon kifárasztották őt a negyedéves mardekárosok, a többi ház tanulói már rég elfogadták őt, de… Mi mást várhatott tőlük?
„Szerencsére nemsoká vége ennek az őrületnek” – gondolta.
A racionális fele azt súgta, úgy lesz a legjobb, ha ennek minél hamarabb vége, s elfelejti a professzort… Ám szíve ennek pont az ellenkezőjét súgta. Nem tudta, melyik belső hangja tanácsára hallgasson…
Egyet viszont biztosan tudott, amit eltervezett, azt meg is fogja valósítani. Attól függetlenül, lelkiismerete mit mond.
Miután végzett az evéssel, elindult a pince felé. Mire a kívánt folyosóhoz ért, próbált halkan osonni, hogy senki ne vegye észre, ám a pince kőfalai minduntalan visszhangozták lépteit. Szerencséjére, a diákok nem épp ezt a részét választják a Roxfortnak arra, hogy tegyenek egy könnyed sétát…
Kivéve egy valakit…
Hermione megállt a keresett ajtó előtt, ám mielőtt gyorsan beiszkolhatott volna, Draco Malfoy elkapta a karját, maga felé fordította a lányt, és szemeiben gonosz fény gyulladt.
- Mit keresel a pincében, Sárvérű? – sziszegte.
- Semmi közöd hozzá, Görényke! – válaszolta hasonló stílusban Hermione.
- Vagy úgy, rendben – vigyorodott el gúnyosan. – Akkor azt mondd meg, miért akartál csak úgy benyitni Piton professzor laborjába?
Hermione nem tudott mit mondani erre, elsápadt. Semmi jó kifogás nem jutott egy pillanatra eszébe, viszont hamarosan gyorsan kivágta magát… Hogy ez miért nem jutott egyből eszébe?
- Malfoy, tájékoztatlak, egyelőre én vagyok a bájitaltanár, vagyis szabad bejárásom van ide! – kezdte, s fújtatva elfordította tekintetét a mardekárosról. – Tudod, McGalagony küldött, hogy intézzek el neki valamit gyorsan – folytatta, jól megnyomva az utolsó szót. – Aki pedig fel merészel tartani – nézett jelentőségteljesen a fiú szemébe -, az súlyos büntetést kaphat.
Malfoy erre már nem mert sértően reagálni, nem akart a közeljövőben büntetésben lenni, így csak egy dühös és lenéző pillantással végigmérte a griffendélest, majd sietve távozott.
Hermione, mikor megbizonyosodott róla, hogy Malfoy, és senki más nincs a közelben, benyitott a laborba.
Minden ugyanúgy nézett ki, mint pár napja. Nagyon úgy tűnt, itt a házimanók nem takaríthatnak kérdezés, vagy felszólítás nélkül.
Körbenézett a laborban, majd megtalálta, amit keresett…
Egy ajtót, ami a professzor magánlakrészébe vezetett. Odalépett, és némi hezitálás után benyitott. Ha már itt van, nem fog megfutamodni…
Mint remélte, Piton hálószobájába nyílt az ajtó. Elámult… Nem attól, hogy börtönszerű lenne az egész, épp ellenkezőleg! Elegáns volt, már ha lehet ilyet mondani egy szobára.
Nem volt minden fekete, ahogy gondolta, hanem a zöld különböző árnyalatai is megjelentek. De még milyen ízlésesen! Ráadásul a bútorok is szépek voltak, a falon képek lógtak, a padlón szőnyeg… Az egész olyan otthonos volt, igaz, kicsit mardekáros (de hát milyen legyen, griffendéles?).
Az ágy a fal közepénél volt, mindkét oldalán éjjeliszekrények, rajta két könyvvel. Hermione közelebb lépett, hogy elolvassa címüket… Bájitaltan Mesterfokon és a Dirus bajitaloc*. Ez utóbbit Hermione nem ismerte, és nem értette, ez hogyan lehetséges.
Aztán pár dolog gyors egymásutánban történt… Belelapozott, majd felsikoltott, s kiejtette a könyvet a kezéből, ami hangosan koppant a padlón…
Már az első oldal után látta, milyen könyvvel is van dolga. Rengeteg bájital receptje szerepelt benne, de egyik sem virágok gondozására szolgált…
A második meglepetés a könyv végén érte, ugyanis a szerzője nem más volt, mint Perselus Piton! A harmadik meglepetés pedig az, hogy a férfi vajon honnan ismer ennyi sötét bájitalt? Nagyon rövid töprengés után arra jutott, hogy elvégre bájitaltanár, így érthető, hogy honnan ismeri őket, a legtöbbjét ráadásul ő kísérletezte ki… „Mi olyan meglepő abban, hogy van egy könyve? Nem, nem ez a meglepő, hanem az, hogy ilyen szörnyű bájitalokkal van tele…” - szállt vitába saját magával.
Már épp indult volna tovább, hogy keressen valamit a bosszújához, mikor tekintete visszavándorolt a könyvre…
- Miért ne lehetne ez a bosszú kelléke? – tette fel a kérdést magának, miközben szemében gonosz szikrák gyúltak.
Nem tépelődött tovább, felkapta a könyvet, és csendben kiosont a laborból, majd a pincéből…
Az irányt egyenesen a szobája felé vette, ki akarta élvezni a bosszút minél hamarabb, de mikor az órájára nézett, rájött, ezzel bizony várni kell…
A táskájába süllyesztette a könyvet, majd kelletlenül elindult az osztályterme felé, hogy megtartson egy újabb bájital órát…

Eközben Piton már nem tudott mit kezdeni magával. Lett volna kedve csinálni egy újabb kis felfordulást, ötletei is voltak, de túl kíváncsi volt a lány bosszújára.
Így csak félóránként kikecmergett az ágyból, megnyújtóztatta végtagjait, és visszafeküdt.
Délben már nem is várta a lányt, ételt valamiért elfelejtett neki mostanság hordani, csak vacsorát kapott.
Piton számára örökkévalóságnak tűnt, mire Granger végre benyitott a szobába, és ledobta magát az ágyra, nem törődve a macskájával. Dühösen fújtatni kezdett, de mikor egy villámló barna szempárral találta szemben magát, gyorsan abbahagyta.

Hermione örült, hogy végre visszatérhetett a klubhelyiségbe, ez a tanítás-tanulás együtt nagyon fárasztó volt!
Belépve a szobájába elnyúlt az ágyon, ám valami mellette fújtatott. Mérgesen ránézett macskájára, mire az elcsendesedett.
Mikor úgy érezte, már eleget szusszant, lassan előbányászta Piton könyvét a táskájából úgy, hogy maga Piton is jól láthassa.
Hermione érdeklődve figyelte macskája reakcióját, ám sajnos semmilyen érzelmet nem tudott leolvasni arcáról. Csak ült megkövülve… Legalább ez jelzi, hogy mennyire meg van lepődve – gondolta magában Hermione kárörvendően.

Piton mikor meglátta, mit vesz ki a táskájából a lány, teljesen ledöbbent. Ez mégis hogy került hozzá? Majd szépen, lassan a kezdeti megdöbbenést átvette a harag és a düh.
Érdeklődve várta a lány magyarázatát minderre.

Hermione nem is váratta sokáig, ölbe kapta macskáját, majd bele is kezdett a kicsit elferdített történetbe, Malfoyt ki akarta hagyni belőle.
- Tudod, Csámpás, most én vagyok a bájital tanár, és le kellett mennem pár dologért Piton laborjába – kezdte csevegő hangnemben. – És ha már ott voltam, nos, szétnéztem kicsit a professzor lakrészében – Hermione ördögien elvigyorodott.
Piton csak hallgatta a lány beszámolóját, nagyon mérges lett. Hogy merészelt az a kis csitri bemenni hozzá? Még ha csak a laborjáról lett volna szó (habár Piton úgy gondolta, már ezért is halállal fog lakolni a lány), de nem! Képes volt a magánlakrészébe is betörni!
A lány viszont nem zavartatta magát, tovább beszélt.
- Mikor beléptem a laborban lévő ajtón át a hálószobájába… – egy pillanatra megállt a mesélésben, és átgondolta, mit is mondjon, végül elhatározta, ebben nem fog hazudni. – Meglepődtem. Azt hittem, olyan spártai módon lesz berendezve, de szerintem nagyon ízléses… - a végét már elpirulva mondta, Piton pedig megdöbbent a hallottakon, majd Hermione folytatta. – Megláttam két könyvet az éjjeliszekrényen, és tudni akartam a címüket.
„Na igen, Granger már csak Granger. Könyvmoly…” – gondolta gúnyosan Piton.
- Úgyhogy a kezembe vettem őket, a másodikat viszont nem ismertem. Nem is értettem, hogy lehet ez – merengett el Hermione. – Ezért belelapoztam, és a végére érve láttam, hogy Piton professzor írta! Gondolhatod, hogy meglepődtem! Ráadásul egyik bájital sem szép dolgokat okoz… - mondta fejcsóválva, majd tovább beszélt, de inkább csak magának, mint Pitonnak.
Hangosan gondolkodott azon, vajon mikor, s miért írhatta Piton azt a könyvet, és hogy miért nem adta ki?
Na igen, az utolsó kérdésre a válasz a könyv tartalma. Nem biztos, hogy minden könyvesboltban szívesen árulnák…
Hamar túllépett az egész bosszú dolgon, már csak ez érdekelte. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy azt is elfelejtette, Piton minden egyes szavát hallja.

A professzor eleinte mérges volt… Mit mérges! Ha ember lett volna pálcával a kezében, a lány az első kiejtett szó után holtan esett volna össze!
Ám most már elfeledte, ha nem is teljesen a kezdeti dühöt, s helyét a kíváncsiság vette át…
Vajon mit gondolhat róla diákja? Azt már persze régebb óta tudta, tetszik a lánynak, de sose hallotta még, mi a véleménye igazából. Miért tetszik egyáltalán egy olyan vénség, mint ő, egy ilyen fiatal lánynak?
Persze azért Pitont sem kellett félteni, egészséges önbizalma volt, de ez a helyzet még neki is furcsa, új és… Élvezetes…
Csak hallgatta Hermionét, és egyre jobban meglepődött…
Ez a lány sokkal többet lát benne, mint ő maga! Hermione nem csak egy tanárt és egy exhalálfalót lát benne, akit kellően izgalmasnak talál ahhoz, hogy megtetsszen neki… Nem. Ő egy magányos embert lát, aki régen rossz útra tévedt, majd hogy hibáját jóvá tegye, Dumbledore-nak kémkedik, akár az élete árán is. Sok olyan dolgot tesz, amit mások nem értékelnek, hisz nem tudják, ezzel az életüket menti meg.
Pitonnak eszébe jutott, ha nincs ez az egész macskává változás dolog, sosem tudja meg ezeket a dolgokat. Nem mintha akkoriban ez érdekelte volna, de most! Örült neki, hogy van valaki Dumbledore-on kívül, aki értékeli, amit tesz.
Ezek hatására persze nem fog megváltozni, s megfogadni, hogy kedvesebb lesz az emberekkel. Ő örökre ugyanaz a Perselus Piton marad, aki eddig volt, csak… Nos, nincs csak. Legalábbis egyelőre…
Gondolataiból egy ijedt-ideges nézés zökkentette vissza, majd egy nagyon furcsa felkiáltás.
- Merlinre! A professzor mindent hallott! – sikkantotta Hermione, mikor pillantása a macskájára tévedt.
Pitonnak már elege volt aznapra a meglepetésekből. Ezek szerint Granger tudta, hogy a macskája nem is a macskája?! Vagyis szándékosan művelte vele azokat a szörnyű dolgokat?!
,,Ezt még meg fogja bánni a kis griffendéles – gondolta, majd mosolyogva hozzátette. – Ám meg kell hagyni, mardekáros húzás volt!”
Ha mindez így van, akkor már fölösleges színlelnie. Fújtatott egyet, és elfordította tekintetét a még mindig ideges lányról.

Hermione megértette ezt a kis célzást arra, hogy igenis mindent hallott, és tudta, hogy bizony elárulta magát. Piton most már tudja, hogy ő megtudta, mi történt vele…
Hirtelen csak az jutott eszébe, ha másnap a professzor visszaváltozik, akkor bizony nem kis büntetésben lesz része…
Elvégre, egyik tette sem könnyítette meg Piton dolgát…

A professzor viszont nem törődött tovább a lánnyal, csak befészkelte magát a takaró alá.
Lopva Grangerre pillantott, és látta, hogy az elindult a fürdő felé. Tudta, onnan legalább negyed óráig nem jön ki, ezért remélte, az idő alatt el tud aludni. Nem volt kedve további furcsaságokat hallgatni, vagy csak a lány mentegetőzéseit…

Mikor kijött a zuhanyzóból, Hermione észrevette, hogy Piton már elaludt. „Milyen szerencse, így legalább nem kell a gyilkos pillantásait elviselnem!” – gondolta.
Végül sóhajtva befeküdt ő is a takaró alá, előre félve attól, mi lesz másnap este.

*Dirus=(latin) vészes, szörnyű, iszonyú, kegyetlen, gonosz, zord