5. fejezet

Reggel mindketten lementek reggelizni, mielőtt elindultak volna Roxmortsba. Piton csak annyit mondott „barátainak”, hogy mivel még nincs báli ruhája, ezért megy le a faluba. Azt pedig, hogy ki is kíséri el, csak hosszú kérlelés után árulta el.
Erre olyan megjegyzéseket kapott, mint „Csak nehogy rád másszon!” vagy „Meg ne engedd, hogy segítsen neked öltözni!”.
Egy rövid ideig még elhallgatta a sületlen „óvásokat”, viszont hamar feldühödött a két fiú ostobaságain. A vége felé már kezdtek nagyon belejönni, hogy mit ne tegyen, mit ne mondjon, mit ne…

Piton megelégelte a dolgot.
Felállt, és köszönés nélkül kiviharzott a Nagyteremből. Egy sötét taláros alak már ott állt, és rá várt.

- Miért nem reggelizett? – kérdezte meg Hermionét.
- Egy kicsit öhm… Elaludtam – hazudta a lány. – Hozattam egy kis reggelit az egyik házimanóval. Indulhatunk?
Piton csak bólintott, s lassan kiléptek a hideg télbe.

Hermione azért nem akarta elmondani az igazat, hogy valójában azért nem volt ideje, mert Pitonnal álmodott, és ez reggel nagyon is meglátszott rajta.

A testén…

Hosszú időbe telt, mire rájött, hogy kezelje a helyzetet.
Aztán miután megoldotta, olyan szégyenérzet és zavar kerítette hatalmába, hogy egy csepp erőt sem érzett ahhoz, hogy lemenjen a diákok, tanárok közé.

Csendben ballagtak egymás mellett, a hó ropogott a talpuk alatt. Csak akkor szólaltak meg legközelebb, mikor leértek a faluba.
Az a bolt, ahol báli ruhákat lehetett venni, egy kis mellékutcában volt. Egy ferde, kissé öreg tábla hirdette: Tüe és Czaerna Sabaasat.

Hermione és Piton egyből beléptek a kis boltba. A külseje miatt nem vártak nagy pompát, annál nagyobb volt a meglepetésük, mikor gyönyörű, piros bársonnyal borított puffokat, rengetek ruhát, próbafülkét, tükröt pillantottak meg mindenhol. A szőnyeg vörös volt, és hihetetlenül puha, ami azért kellett, mert a cipőket le kellett venni az ajtóban.
Ők is megszabadultak hát cipőiktől, s a pulthoz léptek.
Csöngettek.
Egy ötvenes-hatvanas forma nő jelent meg az egyik ajtó mögött, s mikor meglátta vendégeit, elmosolyodott amolyan nagymamásan.
- Miben segíthetek?
- Ruhát szeretnénk vásárolni a kisasszony számára – mondta Hermione Pitonra mutatva.
- Értem – mosolygott még mindig a nő. – Nos, meglehetősen csinos a kis hölgy, nem lesz probléma találni valami mutatósat.
- Reméljük – morogta Piton, nem igazán volt ínyére, hogy kis hölgynek nevezték.
- Konkrét elképzelésük van?
- Hm… Ne legyen túl egyszerű, de ne is az a csicsás fajta.
- Színe?
- Nem is tudom, viszont egy kikötésem lenne, ne legyen rózsaszín vagy lila. Legutóbb olyan volt.
- Rendben.
- Maga szerint mi állna jól neki? – nézett rá Pitonra, illetve saját magára.
Sosem tudta eldönteni, mely színek állnak jól rajta.

- Tekintettel a barna hajra és a barna szemekre, biztosan jól állna az arany, az ezüst, a fekete vagy akár még a zöld is.
- Nézzünk akkor ilyen színű ruhákat – egyezett bele Hermione.

Piton csak hallgatta kettejük eszmecseréjét a ruha színéről, aztán később a formájáról, hosszúságáról.
Majd pillanatokon belül legalább tíz különböző ruha volt felakasztva a próbafülkében. Piton belépett, s gyorsan megszabadult talárjától, s a többi holmijától.
Felvette az első ruhát, ami a kezébe akadt. Mindezt tette nem épp nagy lelkesedéssel. Eléggé kényelmetlenül érezte magát, amint épp női báli ruhákat próbálgat…

Hamar felkerült rá a ruha, ám a cipzárral sehogy sem boldogult.

- Segíthetek valamiben szívecském? – kiáltott be a nő.
- Igazából… - kezdte volna mondani Piton, ám még végig sem mondta a mondatot, a cipzár már fel is volt húzva.
- Gyere ki, és nézd meg magad!

Piton kilépett az öltözőből, majd megszemlélte magát a tükörben. A ruha egy arany színű darab volt, meglehetősen zárt felsőrésszel, ám a szoknya rész annál rövidebb volt. Nem igazán tetszett neki ez a megoldás.
- Nem, ez így nem jó – csóválta meg a fejét Hermione. Neki sem tetszett. – A szoknya rész lehetne hosszabb, nem sokkal, de hosszabb.
- Igaza van, nézzük a következőt.

Piton visszament a fülkébe, s levette a ruhát, majd egy fekete darabot választott. Ez teljesen hosszú volt, ám különleges megoldással volt a felső része varrva.
A cipzár felhúzásánál újból segítségre szorult.

Amint kilépett, megállapította, hogy ez a ruha rajta egyszerűen nem mutat. Szerencsére a többiek is így voltak ezzel, s egyből vissza is küldték.

Több ezüst, arany, zöld és fekete ruhát is felpróbált, ám egyik sem tetszett nekik. Már az utolsó darabok lógtak a fülkében..
Következett egy fekete színű ruha, aminek a szoknyája kissé elálló volt, a felső része nyakban megköthető, kivágása viszont meglehetősen mély. „Talán túlságosan is egy Granger-féle lány számára” – gondolta Piton.

Amint kilépett a fülkéből, pár elégedett „húúú”-zás biztosította afelől, hogy a ruha az eddigi legjobb.
Mikor meglátta magát a tükörben, ő se tudott volna sokkal értelmesebbet kinyögni pár „húúú”-n kívül.

- Ez lesz az! – kiáltott fel Hermione diadalittasan.
Nem akarta bevallani, de már ő is elérte azt a pontot, mikor kezdte unni a sok ruhapróbálgatást. Majd eszébe jutott, mit érezhet Piton, akinek igazából fel kell próbálnia egytől egyik az összest…
- Akkor biztos? Ez lenne az? – kérdezte meg a nő.
- Igen, határozottan – bólintott rá Piton is.
- Kiegészítőt mutathatok?
- Hm… Az nem kell, mert van nekem olyanom, ami pont jó lesz ehhez a ruhához – mondta Hermione, mire az eladónő kicsit furcsán kezdte méregetni.
A nő nem értette, hogy lehet egy harmincas férfinak ahhoz a ruhához való ékszere?

Miután Piton levette a ruhát, odaadták az eladónőnek.
- Ez összesen száz galleon lesz.
- Száz galleon? – lepődött meg Hermione.
- Semmi baj, Piton professzor – mondta Piton kis éllel a hangjában –, van nálam annyi pénz. Nem kell aggódnia, ki tudom fizetni a ruhámat.
- Hogy mi? – értetlenkedett Hermione.
Most akkor Piton megveszi neki a ruhát? Vagy csak úgy tesz, mintha? Aztán majd követeli tőle a pénzt? Biztos ki fogja majd később fizettetni vele…

Mikor kiléptek a boltból, már dél felé járt az idő.
- Menjünk, és ebédeljünk meg – ajánlotta Hermione.
- Rendben – egyezett bele Piton egy lemondó sóhaj kíséretében.
- Öhm, szeretném, ha tudná, hogy ki fogom magának fizetni a ruha árát.
- Nem kell kifizetnie, hisz úgyis én fogom viselni.
- Ne feledje, hogy épp a bálban fogunk visszaváltozni, vagyis én is fogom viselni azt a ruhát. Ki fogom fizetni! – csattant fel Hermione.
Egyáltalán nem akart tartozni tanárának, azt pedig nem tudta elképzelni róla, hogy önzetlenül kifizet neki egy ruhát száz galleonért.
- Rendben, ahogy óhajtja – sóhajtott Piton.
- Köszönöm – vágta rá Hermione talán kicsit dühösebben a kelleténél.

Miután Hermionénak sikerült „rávennie” Pitont, hogy hadd fizesse majd ki a ruhát, beültek egy közeli kis étterembe. Bár nem is volt igazi étterem, de az ebédeléshez megfelelt.
Az asztalok mind kétszemélyesek voltak, így egymással szemben foglaltak helyet. Egyikőjük sem volt elragadtatva az ötlettől, hogy saját magukat kellejen bámulniuk evés közben, de mit tehettek volna?

Semmit…

Rendeltek mindketten, s meglepetésükre ugyanazt kértek.
Egy pillanatra egymásra néztek. A megdöbbenés kis szikráját lehetett felfedezni szemükben. Viszont amilyen hamar jött a megdöbbenés, olyan gyorsan el is felejtették.

Legalábbis látszatra.

Mindkettejükben ott bujkált a dolog, bár nem volt ez egy hatalmas felfedezés.
De mégis…
Ráadásul Hermionénak még Dumbledore bizonyos mondata is ott motoszkált a fejében.

Próbálták minél hamarabb befejezni az ebédjüket, s közben nem is nagyon szóltak egymáshoz. Annyit beszéltek meg mindössze, hogy majd Piton lemegy a pincébe a bál előtt, s ott Hermione segít neki az öltözködésben és a sminkben. Harrynek és Ronnak pedig majd olyasmit mond Piton, hogy egyedül akar készülődni, amit a szobájában nem tud megtenni, tekintettel Parvatira és Lavanderre.
Remélhetőleg a fiúk el lesznek annyira foglalva, hogy ne kezdjenek kérdezősködni.

Mikor már a hóban sétáltak vissza a kastélyba, Hermionénak eszébe jutott valami.
- Piton professzor, elhívta magát valaki a bálba?
- Ezt hogy érti, Miss Granger? Már miért hívott volna el engem valaki?
- Magát, vagyis engem. Érti, valamelyik diák – próbálta Hermione érthetően elmagyarázni.
- Értem – sóhajtotta Piton. – Végül is igen, elhívtak.
- És ezt miért nem említette nekem?! – háborodott fel a lány.
- Úgy sem ment volna el vele, így nemet mondtam – válaszolta egyszerűen Piton.
- Ezt mégis honnan veszi?!
- Egyszerűen tudom. Nem volt magához való – mondta Piton még mindig szörnyen nyugodt hangon.
- Honnan tudja, ki a hozzám való?! – kérdezte Hermione immár egyre dühösebben.
Nagyon idegesítette tanára nemtörődömsége.

Egyszer csak Hermione megállt a hóban.

Piton csak akkor nézett hátra, mikor furcsállta, hogy nem hallja a lány sopánkodását.
- Most miért állt meg? Jöjjön, nem akarok megfagyni, és gondolom, maga sem.
- Honnan tudja, ki a hozzám való? – kérdezte meg újból Hermione, viszont most már sokkal nyugodtabb hangon. Szinte már halkan, suttogva.
Piton, mikor látta, hogy a lány nem mozdul, odasétált hozzá, s megállt előtte.
- Tudja, az a fiú lehet jól nézett ki, de nagyon bárgyú arcot vágott, és annyira magabiztos volt, hogy meg sem várta, mit válaszolok, már el is könyvelte magában, hogy elmegyek vele a bálba. Egy ilyen idiótához nem való maga – mondta Piton halkan, s mélyen a…

Saját szemeibe nézett…

Hermione elmosolyodott a kedves szavakon.
- Köszönöm, hogy… Ilyen… Kedves, szokatlanul kedves.
- Hm… Igen, ezt biztos ez a testcsere teszi – morogta Piton.
Hermione felnevetett. A tanára épp viccelni próbált?

„Ez a testcsere tényleg furcsa dolgokat művel az emberrel” – gondolta Hermione, miközben újból elindultak a Roxfort felé.

***

Amint visszaértek, ki-ki elment a saját lakrésze felé. Piton hóna alatt a dobozzal, ami a ruhát rejtette.

Hermione ideges volt. Ő sem tudta miért, de az volt. Végül azzal győzködte magát, hogy azért érzi furcsán magát, mert aznap este a bálban visszaváltoznak. Mikor leért a pincébe, úgy döntött, előkeresi az esti dísztalárját.
Több, mint fél órája keresett valami nem hétköznapit, de nem talált.
„Biztos van Pitonnak is dísztalárja! Nem lehet, hogy nincs!”
Hirtelen támadt egy ötlete. Elővette a pálcáját, rászegezte a szekrényre, és megpróbálkozott egy Invitóval.
A várt hatás elmaradt. Nem repült a kezébe egy talár sem, viszont…
A szekrény melletti falrészen mintha felvillant volna valami. Közelebb lépett a látszólag üres falhoz, s mikor jobban szemügyre vette, egy apró kis fogókát vélt felfedezni.

Meghúzta…
Egy kissebfajta éjjeliszekrénynek a fiókja volt. Benne pár kacatnak tűnő tárgyat vélt felfedezni.
Pillanatok múlva rájött, hogy azok nem kacatok, hanem emlékek…
Volt ott egy fénykép, amin egy fekete hajú kisfiú az anyja ölében ült, és beszélgettek. Vagyis inkább a nő mesélt valamit a gyereknek. Ezen kívül Hermione talált egy levelet, amin a kézírás nagyon hasonlított Pitonéra, de mégsem az ő jellegzetes szálkás betűi voltak. A levél elején lévő köszöntés pedig ezt az elméletet végképp lerombolta, miszerint Piton írta volna.

„Drága Fiam!”

Hermione nem olvasta tovább, ez már túl személyes volt, nem teheti ezt Pitonnal. Ezek a dolgok épp azért voltak így elrejtve, hogy senki ne találja meg őket. Visszatette a fiókba az összest, úgy, ahogy találta, majd a titkos szekrénykét is visszarejtette a falba.
Talán, egyszer, ha annyira jóban lesz Pitonnal, majd megkérdezi őt ezekről a dolgokról.

Bár tudta, ennek az esélye egyenlő a nullával.

Végül úgy gondolta, nem akar több személyes dolgot felfedezni a szobában, így kiválasztott egy fekete talárt, ami, ha csak kicsit is, de eltért Piton szokásos, iskolai talárjától.

Majd ezek után beköltözött a fürdőszobába. Lezuhanyozott.
Már nem zavartatta magát, jobban mondva, oda sem figyelt, mit is csinál, mivel teljesen lekötötték gondolatait a felfedezett dolgok emlékei.
Csak akkor jött rá, hogy újból teljesen meztelen, mikor törölközni kezdett. Megint eléggé zavarban érezte magát, elpirult, ám közel sem annyira, mint az előző alkalommal. Gyorsan felhúzott egy alsónadrágot, és a meztelenség problémáját megoldottnak tekintette.

Megmosta a haját is, s egy szerinte megfelelően férfias illatú sampont használt. Majd megborotválkozott, s használt némi arcvizet is.
Egyből sokkal üdébbnek érezte magát.
Rámosolygott a tükörképére.
Annyira meglepődött a látványon, hogy tudta, soha nem felejti el. Még akkor sem, miután visszaváltoznak, s Piton újból Piton lesz, vagyis nem úgy fog kinézni, ahogy ő hagyta.

Tanára külseje meglepő volt.

Meglepően jó…

Mit jó? Hihetetlenül másképp festett most, hogy Hermione kicsit rendbe szedte. A haja nem zsíros függönyként omlott férfias vállaira, s arca is sokkal fiatalosabb volt, csak egy kis mosoly kellett hozzá. Remélte, tanárának is fog annyira tetszeni a változás, hogy ezentúl ezt fogja „használni”.

***

Piton, amit beért a klubhelyiségbe, egyenesen a szobájába ment. Letette a ruhát az ágyra, majd beköltözött a fürdőbe. Lezuhanyozott, hajat mosott, és szőrtelenített. Életében nem csinált még ilyet, de ha az arcán ment, akkor, úgy gondolta, miért ne menne máshol is?

Na igen, arra viszont nem gondolt, hogy a kettő nem ugyanaz.

Volt része pár elég fájdalmas pillanatban, mivel nem egyszer megvágta magát. Viszont nem sokáig kellett elszenvednie a fájdalmat, ugyanis pálcája kéznél volt, és gyorsan begyógyította a sebeket.
Több, mint fél óra alatt végzett, és viszonylag elégedett volt az eredménnyel. Megállapította, hogy a kis mindent-tudó Grangernek jó lábai vannak…

A hajmosással is voltak gondjai, ugyanis Hermione göndör, hosszú haja meglehetősen nagy odafigyelést igényelt.
Nos, Pitonnak sikerült teljesen összegubancolnia hajmosás közben. Eleinte próbálta fésűvel, de sehogy sem akart menni.
Így újból a pálcáját használta segítségként. Szerencsére, ehhez nem kellett egy külön varázslat, elég volt pár mozdulat, s egy kis akaraterő.
Na ebből Pitonnak elég sok volt…

Nagyon hosszú idő után, s nem kevés szenvedés árán végzett az előkészületekkel. Annyira belefáradt, hogy nem volt kedve semmihez sem.
Lement a klubhelyiségbe, és leült a tűz elé.

Nem sokáig élvezhette a magányos perceket, mert egy vörös üstök szállt be elég hangosan a képbe.
- Hermione! Megvetted már a ruhádat?
- Igen, Weasley, meg – válaszolta kurtán Piton.
- Látom, nem vagy jó kedvedben, csak akkor szoktál Weasley-nek nevezni.
- Micsoda éles meglátás – gúnyolódott.
- Piton csinált valamit, ugye? – háborodott fel egyből Ron.
- Dehogy! Miért nem lehet elhinni, hogy nem olyan rossz ember? – szegezte neki a fiúnak villámló szemekkel a kérdést.
Nem igazán volt jókedve Pitonnak, tekintettel a borotvás és hajas incidensekre.
- Hah, na persze, de mindegy. Másról akarok veled beszélni.
- Mondd.
- Eljönnél velem a bálba?
- Nem – vágta rá habozás nélkül Piton.
- Nem?! De hiszen negyedikben épp az volt a bajod, hogy nem hívtalak el! Most meg mikor elhívlak, ilyen könnyen nemet mondasz?
- Pontosan – válaszolta nyugodt hangon Piton.
Igazából nem nagyon akarta, hogy Granger egy ilyen ütődöttel menjen a bálba.
- Rendben, te tudod – mondta dühösen Ron, majd gyorsan távozott.
Piton csak sóhajtott egyet. Elege volt az ilyen váratlan kis beszélgetésekből, így inkább felment a szobájába. Ott legalább egyedül lehet.

***

Piton és Hermione sem vette észre, milyen hamar elrepült az idő, már el is érkezett annak az ideje, hogy találkozzanak a pincében.

Piton hangos kopogtatással követelte, hogy Hermione azonnal engedje be. Voltak, akik eléggé furcsán néztek rá, hogy egy nagy dobozzal a bál előtt lemegy Pitonhoz…

- Miért kell ilyen hangosan dörömbölnie? – pirított rá Hermione.
- Tudja, elég furcsán néztek rám páran.
Hermionénak leesett, mire céloz Piton, így gyorsan beengedte. Nem lett volna jó egy pletyka alapjául szolgáltatni valamit.

- Akkor, professzor, felkészült a szépítkezésre? – viccelődött Hermione.
- Ahogy elnézem, maga már eléggé „felszépített” engem – morogta dühösen Piton, mikor meglátta a saját magán végbement változásokat.
- Ugye milyen jó lett? – pördült egyet Hermione, mint ahogy a lányok csinálnál ilyen esetben.
Nos, ez Pitonnak közel sem állt olyan jól…

- Hagyja abba, és inkább kezdjük el az öltözködést – ajánlotta még mindig morogva Piton.
- Ahogy akarja – bólintott Hermione, bár a vigyor ugyan úgy ott volt az arcán.

Elvette a dobozt Pitontól, s kivette a ruhát belőle.
- Most vetkőzzön le!
- Mi?! Akkor forduljon el – mondta megilletődve Piton.
- Ne vicceljen! – pirított rá a lány. – Hisz csak saját magamat látnám!
- Igaz – morogta Piton nem kis megkönnyebbüléssel.
Úgyhogy Piton nekiállt megszabadulni a nadrágtól, cipőtől, felsőtől, s ott állt a szoba közepén fehérneműben.
- Megkérdezhetem, miért épp a fekete fehérneműmet választotta?
Piton válasza csak egy felhúzott szemöldök volt.
- Jó, értem én, nem akar válaszolni – mondta mosolyogva Hermione, mire Piton csak megforgatta a szemeit.
Mikor Piton nyúlt volna a ruháért, hogy felvegye, Hermione rácsapott a kezére.
- Ez meg mi volt?! – ordított rá Piton.
- Ugye nem gondolta, hogy egyből a ruhával kezdjük?
Piton arckifejezése annyit árult el, hogy márpedig ő úgy gondolta.
- Még jó, hogy iderendeltem magát – mondta Hermione szemforgatva, és tanára felé nyújtott egy harisnyát.
- Mit csináljak ezzel? – fogta meg Piton.
- Természetesen vegye fel!
- Hogyan? – forgatta meg a kezében, majd kinyújtogatta.
- Segítsek? – kérdezte meg nagy sóhajtozások közepette Hermione.
Tanára válaszul csak morgott egyet.
Hermione odalépett hozzá, leültette egy karosszékbe, majd megfogta az egyik lábát. Meglehetősen furcsa érzés volt a saját lábára felhúzni a harisnyát úgy, hogy az a láb nem tartozik a testéhez.
Szerencsére hamar megoldották a harisnya-problémát, így most már tényleg következhetett a ruha.

Pitonnak is kellemetlen érzés volt, amint felhúzták a lábára a vékony kis anyagot. Próbált közben nem odanézni saját magára.

A ruha felvevése már könnyebb volt, csak a cipzárral kellett segíteni. Ezután következhetett a haj és a smink.

Hermione minél gyorsabban le akarta tudni ezt a részt, ugyanis folyton különböző megjegyzéseket kellett hallgatnia Pitontól. Mikor a szempilláját festette ki, Piton nem egyszer közbeszúrt olyasmit, mint „Nehogy kiszúrja a szemem!”.
Szerencsére tíz perc alatt kész lett a smink.
Viszont ezután következett a haj. Hermione csak nagy nehezen tudta eldönteni, hogy milyen legyen. Csináljon kontyot? Vagy csak hagyja leengedve? Egyenesítse, vagy göndörítse? Esetleg maradjon egyszerűen hullámosan?

- Az isten szerelmére, döntse már el! – ordított rá Piton, miután már eléggé megelégelte a folytonos hajforma-cserélgetést.
- De nem tudok dönteni! – válaszolta kétségbeesetten. – Maga szerint melyik áll jól? Elvégre, maga is férfiból van, vagy mi a szösz…
- Köszönöm – morogta Piton. – Szerintem leengedve jobb, és semmiképp sem túlgöndörítve, és nem is egyenesen. Az arany középút…
- Szerintem is – vágott a szavába Hermione, majd pillanatok alatt elkészítette a leengedett hullámos frizurát.
Piton csak sóhajtozva figyelte a lány ténykedését.

- Most pedig jöjjenek a kiegészítők – mondta mosolyogva Hermione, majd elővett a zsebéből egy ezüst nyakláncot, rajta egy csillag alakú medállal, és a hozzá tartozó kis fülbevalókat, meg karkötőt.
- Csillag? Miért éppen csillag? – kérdezte meg Piton, miközben a lány feladta rá az ékszereket.
- Kiskoromban és mind a mai napig imádom nézni a csillagokat esténként, és a szüleim ezzel leptek meg az egyik születésnapomon.
- Értem. Ez igazán, kedves volt tőlük.
- Igen – mosolygott Hermione.

- Kész is – mondta, miután az összes ékszer megfelelő helyre került. – Most pedig jöhet az utolsó, a cipő.
- De ugye nem lesz egy kényelmetlen vacak? – aggodalmaskodott Piton.
- Nem, azokat én sem szeretem – válaszolta, miközben megmutatta a cipőt.
Fekete színű volt, magas sarkú, de még az elviselhető fajtából, és elöl zárt, tekintettel a hűvös időre. Igazán nőies darab.
Miután feladta Pitonra a cipőt, megkérte, hogy álljon fel.
Első próbálkozásra kicsit esetlennek tűnt a cipőben, de rövid sétálgatás után már határozottabban mozgott benne.
- Mindjárt indulnunk kell. Illetve, jobb lenne, ha maga külön menne, mert ha minket meglátnak együtt, abból nem sok jó fog kisülni. Tudja, sajnos eléggé pletykásak a diákok – mondta Hermione mosolyogva.
- Rendben, és köszönöm – morogta az orra alatt Piton, viszont Hermione így is meghallotta a „Köszönöm”-öt.

Piton keze már a kilincsen volt, mikor Hermione még megkérdezte, hogy mikor változnak vissza.
- Kilenc, legkésőbb fél tíz körül.
- Nem kellene akkor kimennünk a Nagyteremből? Ki tudja, hogy mennyire lesz látványos az egész.
- Igaz, akkor kilenckor találkozunk kint az udvaron.
- Rendben – bólintott Hermione, majd Piton kiment a szobából.

Hermione még pár utolsó pillantást vetett a tükörbe, majd ő is elindult.

A Nagyterem előtt meglátta önmagát, amint ott állt Harryvel és Ronnal. Ronnal, aki tüntetően nem nézett felé. Úgy nézett ki, nincs párja.
Vajon mi történhetett?
Kideríti…

Odasétált hozzájuk, s gúnyosan odaszólt Ronnak.
- Mr. Weasley, nem kellene így semmibe vennie a párját – biccentett önmaga felé.
- Ő nem a párom, ugyanis lekoptatott – válaszolta dühösen.
- Valóban? – nézett rá kérdő tekintettel Pitonra, aki csak megrántotta a vállát.
Erről mindenképp beszélniük kell majd az udvaron.

Ekkor kinyílt a Nagyterem ajtaja, és a diáksereg bevonult rajta. A teremben szinte minden karácsony díszben pompázott, nem beszélve a hatalmas karácsonyfákról.
Hermione a tanári asztalhoz sétált, és leült Dumbeldore mellé. Eredetileg nem oda akart, de az öreg intett neki, hogy foglaljon helyet mellette.

Látta, amint Piton leült a barátaihoz, ám semmiképp sem Ron mellé.

Piton végül Harry és Neville mellett kötött ki, aminek „felettébb örült”. Két idióta közé ültették le. Mégis mit követett el?

Hamarosan megjelentek az ételek az asztalokon, s rövid időn belül zene is volt. Fél óra elteltével már egy-két páros ott táncolt a táncparketten. Egy negyed órával később pedig már olyan tombolás volt ott, hogy Piton már várta azt a percet, mikor kimehet az udvarra.

Nem volt ezzel Hermione sem másképp. Egész idő alatt az igazgató édességekről szóló monológjait kellett hallgatnia. Gyanította, hogy Piton ezt nem hallgatná végig, épp ezért ilyen lelkes Dumbledore, mert ő nem szólt közbe. Szerencsére hamarosan megjelent McGalagony, és elhívta táncolni az igazgatót.

Pár perc elteltével viszont már mennie kellett, így felvette a kabátját. Látta, hogy Piton is hasonlóképp tesz.

„Még jó, hogy nem feledkeztem meg a kabátról a nagy készülődés közepette! Ez a ruha nem épp télies…” – gondolta Piton, s megpróbált feltűnésmentesen kiszökni.
Szerencsére ez sikerült is neki.

A bejárati csarnokban találkozott Hermionéval, s együtt léptek ki a kivilágított udvarra.
- Keressünk egy olyan helyet, ahol nem találhat ránk senki – ajánlotta Hermione.
- Rendben.

Rövid séta után találtak is egy megfelelő helyet, méghozzá a tóparthoz közel, elég messze a kastélytól.
Legnagyobb döbbenetükre, még egy pad is volt ott. Pedig nem számítottak erre, hisz, ki tenne ilyen messzire egyet?

Természetesen Dumbledore…

- Professzor, miért nem mondott igent Ronnak, mikor az elhívta a bálba? – kezdeményezett egy beszélgetést Hermione.
Rövid hallgatás után válaszolt csak Piton, mikor már Hermione azt hitte, egyáltalán nem is fog.
- Ő sem az a fajta, aki magához való.

Ezzel le is zárult a „beszélgetés”. Hermione nem akarta tovább firtatni a dolgot, hogy akkor mégis ki a hozzá való, Piton pedig nem akarta elmondani, amit valójában gondolt. Érzett…

Ezután már nem szóltak egymáshoz, nem tudtak volna mit mondani. Csak vártak.
Ahogy bent a teremben, kint is minden karácsonyi dísszel volt ékesítve. Sok kisebb és nagyobb karácsonyfa volt felállítva a legkülönbözőbb helyeken.

Az idő nem volt rossz, nem fújt a szél.
Egyszer csak elkezdett esni a hó. Kis pihékben hullt a hajukra és a kabátjukra. A holdfény tükröződött a tó jegén.
Kellemes téli este volt.

Már körülbelül negyed órája ültek ott szótlanul, mikor is furcsa bizsergést éreztek. Mindketten behunyták szemüket, és úgy várták a testük visszacserélődését.

Amire vártak, bekövetkezett.

Kinyitották a szemeiket, és ránéztek a másikra. Hermione Pitont látta, Piton pedig Hermionét.
Újra önmaguk voltak.

Rövid hallgatás után Piton szólalt meg.
- Ideje visszamennünk.
- Muszáj? – kérdezte meg halkan Hermione.
Maga sem tudta miért, de nem vágyott vissza a Nagyterem zajos környezetébe.

- Muszáj, különben meg fogunk fagyni.
- Ez ellen tehetünk – suttogta Hermione.
- Mire gondol? – kérdezte meg Piton izgatottan, látva a lány szemében felgyulladt kis tüzet.
Hermione válaszként hozzábújt tanárához.
- Miss Granger, ezt nem szabad – tolta el magától a lányt.
- Nem érdekel – suttogta, s közelebb bújt a férfihoz.

Piton próbált visszahúzódni, de nem tudta elhitetni magával, hogy nem élvezi a helyzetet. Nagyon is tetszett neki a pillanat. A lány közelsége…

- Professzor, lenne egy kérdésem – kezdte Hermione, mikor eszébe jutott, hogy még mindig nem tudja annak a bizonyos évkönyves mondatnak a folytatását.
- Mondja.
- Előre is elnézést kérek, de beleolvastam abba az évkönyvébe, amibe megjegyzések vannak írva, és szeretném tudni, hogyan fejezné be a rólam szóló mondatot. Vagy hogy egyáltalán azt hogyan gondolta – mondta halkan Hermione.
- Hm – morgott Piton.
Eleinte dühös volt a lányra, amiért az beleolvasott a tulajdonába, de végül arra jutott, hogy a lány csak kíváncsi rá, mit gondol róla…
- Ha a szépsége csak fele olyan mértékű, nagyságú lenne, mint az okossága, akkor tökéletes lenne, bár… Ne higgye, hogy így nem az… - válaszolta Piton halkan a kérdésre. Régen, vagy még soha nem volt ilyen őszinte senkivel.

Hermione nem válaszolt, csak gondolkozott a hallottakon.

Rövid, ám óráknak tűnő percek után Hermione felállt, és elindult vissza a kastélyba.
Piton semmit sem értett. Csak nézte, amint a lány a tó partján sétál.

Felállt ő is, és utánament.
Pillanatokon belül utolérte. Megfogta a kezét, és maga felé fordította.
Látta a lány szemében visszatükröződni a holdat…

- Magyarázza el, mi volt ez az előbb – kérte halkan.
- Nincs mit magyarázni, ezt tényleg nem lett volna szabad, maga is mondta.
- Nem úgy értettem, vagyis igen, de… - próbálta menteni a menthetőt Piton. Soha nem érzett még ilyet…
- Itt nemigen van olyan, hogy de – suttogta Hermione, s a hidegtől kipirult arcát a tó fölött világító hold felé fordította.

Piton megfogta a lány állát, s maga felé fordította. Egyre közelebb hajolt a puha ajkakhoz, és egy gyengéd csókolt lehelt rá.

Hermionéban feléledt a tűz, a vágy.
Mikor tanára visszahúzódott, ajkai után kapott. Nem érte be annyival, azzal a lágy csókkal.

Neki több kellett annál…

Sokkal több…

Vad csókba kezdtek, szenvedélyük eluralkodni látszott józan gondolataik felett.

Ki tudja mennyi idő múlva váltak el egymástól, arcuk piros volt, de már nem csak a hideg miatt.

A hó megállás nélkül hullt.

- Boldog karácsonyt, Hermione – mosolygott rá a lányra Piton.
- Boldog karácsonyt, Perselus – viszonozta a mosolyt Hermione.

Mindkettejük számára a Roxfort szebb volt, mint valaha.

Pár percig még ott álltak a hóban, egymást ölelve.
Majd kézen fogva elindultak a Nagyterembe, ám rövidesen el kellett válniuk egymástól, mivel nem lett volna jó belevonni bárkit is a kis titkukba.

Mikor beléptek a Nagyterembe, épp egy lassú szám szólt, és Piton, titok ide, titok oda, nem tudta megállni, hogy ne kérje fel Hermionét egy táncra.
A lány igent mondott, bár esze nem azt súgta.

Így mindenki meglepetésére a Roxfort leghírhedtebb tanára, és legokosabb diákja együtt táncolt összeölelkezve.

Táncukat a legtöbben meglepődve, megbotránkozva, furcsállva nézték, ám egy világoskék szempár boldog mosollyal az arcán nyugtázta, hogy végre Perselus Pitonnak is van egy boldog karácsonya.

VÉGE