3. fejezet


Mindenkit meglepett Piton új külseje, hogy a haja ápolt volt. Viszont az még jobban, hogy az arca nem a szokásos gúnyos-undorodó arckifejezést vette fel…
Furcsa... Szinte már-már kedvesen tessékelte be a diákokat a terembe. Senki nem merte szóvá tenni, hisz azért mégis csak a félelmetes Perselus Pitonról van szó, bármennyire is más most.
Így mit tehettek volna? Csendben várták, mikor „változik vissza” tanáruk.

Piton is pont ezt várta, de ő tudta, hiába. Ugyanis majd csak másnap este fognak visszaváltozni. Addig pedig még lesz egy bál is, amin mindkettejüknek meg kellene jelenniük.
„Még holnap. Már csak holnap, aztán vége…” - ismételgette magában, s közben próbált odafigyelni „tanára” szavaira, bár tudta, neki fölösleges, hisz úgyis mindent tud már bájitaltanból.

Hermione örömmel vette észre, hogy Piton nem csinált a külsejével semmi megbocsáthatatlant. Igaz, a haja kicsit más így felkötve, s azzal együtt az arca is, és az a leheletnyi smink… Látszik a változás, de mégsem annyira szembetűnő.
Összességében jobb lett.
Sokkal…
Pár furcsán rábámuló diák zökkentette vissza a valóságba, ahol is éppen órát kellett volna tartania. Magában mosolygott azon, hogy vajon mit gondolhatnak most róla, hisz jól megnézte magának Hermione Grangert. Lehet elindított egy szép kis pletykát?
Ajaj, az mégsem lenne olyan jó.
Csak egy pillanat, és már fel is vette a Pitontól annyira megszokott utálkozó arckifejezést. Ez megtette a hatását, ugyanis a diákok már nem nézték olyan feltűnően, s néhányan, köztük Neville is elkezdte apróra összehúzni magát.
Úgy döntött, hogy egy nem nehéz, de mégsem könnyű bájitalt fog feladni a diákoknak, ráadásul olyat, amit egyszer már elékészítettek. Így nem kell semmi újat tanítania nekik.
Intett a pálcájával, ahogy Piton is szokta, és már fenn is volt a recept a táblán.
- Készítsétek el ezt a bájitalt, majd, ha készen vagytok, töltsetek egy fiolába belőle, és hozzátok ki az asztalomra! – adta ki az utasításokat véleménye szerint eléggé pitonos hangon, s szigorú arccal.
Nem is kellett többször mondania, már hozzá is kezdtek a tanulók a munkához. Csak most vette észre, hogy mennyire szót fogadnak Pitonnak. Sőt, nem csak észrevette, de már értékelni is tudta.
Megértette, miért szereti tanára ezt a fegyelmet az óráin. Tényleg sokkal jobb volt így tanítani, mint ha folyton rájuk kellene szólni, vagy lecsendesíteni őket.

Látta, hogy Piton is hozzákezdett a bájitalhoz. Tudta, hogy tanára nem fog rontani a jó hírnevén, mivel tökéletesen fogja elkészíteni a bájitalt, így nem kell aggódnia, hogy esetleg Hermione Granger először az életben nem fog hibátlanul dolgozni.
Megnyugtatta a tudat…

Fél óra elteltével elérkezettnek látta az időt, hogy kicsit sétálgasson a padok között. Megnézte sokak munkáját, s szomorúan tapasztalta, hogy barátai nem igazán erőltetik meg magukat. Ekkor pillantása Pitonra tévedt, aki villámló szemekkel jelezte neki, hogy tartsa meg a látszatot, és legyen szigorú.
Így mi mást tehetett volna?

- Har… Khm… Potter! Weasley! – menydörgött a hangja. – Valamivel nagyobb igyekezetet várnék maguktól! Különben büntetőmunka!
Tudta, hogy Piton valószínűleg pontot vont volna le, de ő ezt nem akarta megtenni. Inkább büntetéssel fenyegetőzött, s mindemellett fenyegető arcot is vágott. Látta, hogy ez elég is, hisz a két fiú kicsivel élénkebben kezdett dolgozni, bár arcukról az utálat tükröződött.

Piton bosszús arccal nézte, mit csinál Hermione. Tudta, mi zajlik le a lányban, hogy nem akarta pontveszteséggel sújtani a szeretett Griffendélt. Erre csak megforgatta a szemét, s visszafordult saját bájitalához.
Majd elmosolyodott…
Legalább egy valamit sikerült elérnie a lánynál…
Rászólt Potterre és Weasleyre, s meg kell hagyni, egészen jól utánozta az ő stílusát.

Mindketten alig várták a kicsengetést. Piton azért, mert már az is jelezte, hogy egyre közeledett a tanítás vége, Hermione pedig azért, mert neki meg a tanítás vége közelgett.
Mindkettejüknek már csak egy órája volt délután.

Mikor Piton óra végén letette a bájitalt az asztalra, halkan odasúgta Hermionénak, hogy beszélniük kell, találjon ki valami okot, s küldje büntetőmunkára.

Hermione nem gondolkozott sokat, mikor Piton megfordult, egy „véletlen” suhintással lelökte az asztalról a felcímkézett kis üvegcsét, amiben az értékelendő bájital volt.
- Sajnálom, Miss Granger, de úgy tűnik, újból meg kell töltenie egy üvegcsét a bájitalával – mosolygott gúnyosan Hermione, és meglepő, de nem esett nehezére. - Ahogy elnézem, az üstjét már kiürítette, így nincs más hátra… Büntetőmunka négy órától!

Piton nem beszélt vissza, magában elismerően elmosolyodott. Nem is ment nehezen a lánynak a büntetőmunka okának kitalálása, s a kivitelezés is figyelemre méltó volt.
Épp ekkor csengettek ki, így Piton elhagyta a termet a „barátaival” együtt, akik halkan átkozták a bájitaltan tanárukat.
Ekkor lett elege Pitonnak, megelégelte a dolgot…
Egy szempillantás múlva Ron és Harry cipőfűzői összekötődtek, ők pedig egyből hasra is estek.
Piton nem tudta megállni nevetés nélkül, és csak remélte, hogy Granger is ezt tenné. Milyen jó, hogy megtanult már réges-rég szavak nélkül varázsolni!
Amint a két fiú feltápászkodott, el kezdték keresni a lehetséges támadójukat. Mikor hátrafordultak, ki láttak meg kijönni a bájitaltan tanteremből?
Draco Malfoyt…
Egyből megindultak felé, arcukon látszott, nincsenek jó kedvükben, ám egy kéz elkapta a kezüket, s így megállásra késztette őket.

- Hermione, hagyj, hadd intézzük el! Ezt most nem úszhatja meg! – mondta Harry eléggé hangosan.
- Nem ő volt, hagyjátok! – vágta rá Piton.
- Ezt honnan veszed? – kérdezte dühösen Ron.
- Onnan, hogy… - Piton nagyon gyorsan próbált meg kitalálni valami hihetőt. – Még benn volt a teremben, mikor ti elestetek! – mondta végül.
- Biztos vagy te ebben? – kérdezte meg Harry kételkedve.
- Teljesen – bólintott Piton.
- Rendben, hiszünk neked. Viszont, akkor ki lehetett? – kérdezte Ron.
- Nem mindegy? Az illető nem hiszem, hogy még mindig itt lenne! – válaszolta Piton, magában még mindig jól szórakozott.
- Igen, valószínű – gondolkodott el Ron.
- Na látod! Most pedig menjünk órára! – ajánlotta Piton.

Nem kellett többször mondania nekik, el is indultak átváltoztatástanra. Pitonnak még csak ekkor esett le, hogy bizony Minerva fogja őt tanítani ezen az órán. Pedig hogy örült neki, mikor letette a vizsgáit, hogy többet nem fogja őt tanítani! Ennyit erről…
Eléggé morcosan ment be órára, s ült le. Remélte, nem fogja őt gyötörni, bosszantani. Ám ekkor beugrott neki, hogy ő most Hermione Granger, nem Perselus Piton!

Nem igazán érte meglepetés, mikor Minerva őt szólította fel, hogy mutassa be a bűbájt. Akkor viszont már sokkal inkább, mikor látta rajta, hogy igazán kedveli őt a tanárnő. Mármint Grangert. Rá is mosolygott, mikor helyesen mutatta be a bűbájt!

Az óra végét jelző csengőt ennek ellenére is nagyon várta már, így, mikor meghallotta, egyből elment ebédelni. Nem várta meg két kis barátját, nem volt kedve cseverészni velük mindenféle hülyeségről.

***

Hermione is várta már a csengetést, de ő inkább azért, mert az az osztály, akikkel épp volt, kicsit…
Hm… Nagyon rendetlenül viselkedtek, bár ez lehet azzal járt, hogy még csak elsősök voltak. Eltartott nem kis időbe, mire elért valamit náluk. Az óra végére talán egy fokkal, ha csendesebbek voltak, és mindemellett nem sokat haladt velük az anyaggal sem.
Most már teljesen kezdte megérteni, miért is utálja őket ennyire Piton. Hogy bír ki velük egy óránál többet?
Na igen, mondjuk Piton biztos megfenyegette párszor őket, pontot vont le, és biztos még büntetőmunkára is küldött párat.
„Ezt most kipróbálom” – gondolta.
Hollóhát és Hugrabug… Kezdetnek levont húsz pontot mindkét háztól, s mellé mérges, nagyon mérges arcot vágott.
Csodák csodájára ez megtette a hatását! Egyből csend lett, így tisztán lehetett hallani a… kicsengetést…
Hogy erre miért nem jött rá hamarabb? Nem kellett volna elviselnie a kiabálásukat egész órán, és még dolgozni is tudott volna velük…
Ez van.

Elindult ebédelni, miután minden elsős elhagyta a termet. Még csak most jött rá, hogy nem is evett még a tanári asztalnál, mióta ő Piton. Remélte, hogy senki nem veszi majd észre, hogy Piton nem Piton.

Gyorsan megebédelt, szeme sarkából figyelte önmagát, amint épp ő is eszik. Látta, hogy nem igen szólt Piton senkihez, s ha valaki kérdezett tőle valamit, csak morgott egyet, mint egy kutya, akit megzavartak az evésben.
„Többek közt ezt is meg kell beszélnünk” – gondolta Hermione.

Felállt a tanári asztaltól, és örömmel nyugtázta, hogy senki nem akart vele beszédbe elegyedni. Bár, ki is akart volna? Hisz egyedül McGalagony ült még ott, de ő is három széknyire tőle.
Szerencsére…

Mikor elhaladt a Griffendél asztala mellett, egy rövid pillantást vetett Pitonra, aki azt viszonozta. Hermione nem tudhatta, mit váltott ki ezzel…
Ő csak ment, le egyenesen a pincébe, a lakosztályába.

***

- Hermione, mi volt ez az előbb? – tette fel a kérdést Harry.
- Mire gondolsz? – válaszolt cseppet sem kedves hangnemben Piton.
- Az előbb az az összenézés Pitonnal.
- Mi? – húzta fel a szemöldökét Piton.
- Ne tettesd, hogy nem tudod, miről beszélek!
- Semmi jelentősége nincs! – vágta rá a kelleténél hangosabban Piton.
- Már hogy ne lenne?! Hisz ahogy rád nézett, abban nem volt utálat, sőt, még csak rád vagy ránk sem szólt, nem tett megjegyzést. Valami nem stimmel vele – vonta le a következtetést Harry.
- Biztos beléd zúgott, Hermione! – nevetett fel Ron.
- Weasley! – ordított rá Piton.
- Nyugi már, Hermione, tudjuk, hogy a vén denevér nem tud szeretni – nevetett immár Harry is.
- Már miért ne tudna szeretni? Az miért lenne olyan hihetetlen, hogy szeret valakit? – kérdezte meg Piton, hisz azért mégis csak meg kellene védenie saját magát, még ha van is abban valami igazság, amit az a két idióta mondott.
- Jaj, csak azt ne mondd, hogy beleszerettél! – mondta Ron, miközben undorodó arcot vágott.
- Ugye nem jártok, vagy valami? – kérdezte meg kicsit félve Harry.
- Hova gondolsz?! – szörnyülködött Piton.
- Jól van, de ilyennel ne viccelj! – mosolyodott el Harry.
- Mivel? Azt igenis komolyan gondoltam, hogy szerintem tud szeretni, csak… Csak nem úgy, mint a többi ember – mondta végül Piton, s felállt, majd dühös léptekkel elhagyta a Nagytermet.
Azt már nem hallhatta, amint Harry és Ron halkan megjegyzik, hogy biztos beleszeretett Pitonba.

Amint kiért a Nagyteremből, először felvitte a holmijait a szobájába, utána lement az udvarra. Úgy gondolta, egy kis séta meg friss levegő jót fog tenni neki a „büntetőmunka” előtt.
A táj gyönyörű hófehér volt a temérdek hótól, ami hullott. Az idő nem volt rossz, épp nem esett a hó. Útját a tópart felé vette, ahol is leült egy terebélyes fa alá, s nézte a kissé fagyott vizet, miközben az ebédnél történteken gondolkodott.
Tényleg ezt gondolják róla? Hogy nem képes szeretni? Mi lenne, ha tudnák, hogy épp egy nő miatt állt be halálfalónak még régen? A viszonzatlan szerelem miatt? Lehet, el sem hinnék.
Igen, biztos nem hinnék el.
Hisz azt sem hiszik el azok az idióták, hogy ő tényleg a jó oldalon áll.
Gondolatmenetét egy gúnyos hang szakította meg.
- Nocsak, kit látnak szemeim, a kis Sárvérűt – szólította meg Draco Malfoy.
- Malfoy, mit akarsz? – kérdezte meg higgadtan Piton.
- Semmit! – emelte fel a kezeit védekezésképp, ám ekkor Piton megláthatta a kezében lévő pálcát.
- Semmit? Ahhoz minek a pálca? – kérdezte meg gúnyosan Piton, majd felállt, s zsebében megmarkolta a pálcáját, felkészülve egy esetleges támadásra.
- Jó a szemed, Granger – suttogta lenézően Draco.
Mielőtt még Piton válaszolhatott volna, Malfoy egy átkot küldött felé, de Piton egy néma Protegóval hárította. Egy pillanattal később már Malfoy ott állt a fához hozzákötözve, megnémulva, pálcája pedig pont olyan messze hevert a fűben tőle, hogy nem tudta elérni.
- Ne szórakozz többet velem, Malfoy! – sziszegte a fiú arcába Piton, majd, mint aki jól végezte dolgát, elindult vissza a kastélyba.

***

Hermione eközben kényelmesen elterült Piton ágyán, és egy bájitalos könyvet olvasgatott, ám szeme meg-megakadt az iskola évkönyvén. Nem akarta újból megszegni a szabályokat, de kíváncsi volt. Bár, ha jobban belegondol, már azzal is megszegte, hogy épp Piton egyik bájitalos könyve volt nála.
Addig-addig gondolkodott, mit tegyen, mikor már azt vette észre, hogy az óra szerint egy órája van Piton érkezéséig.
Nem bírta tovább, felült az ágyon, s a kis könyvért hajolt. Egy pillanatig még tétovázott, majd belelapozott. A saját képéhez minduntalan visszatért, még mindig nem tudta megfejteni, mire is gondolt Piton. Ha pedig egyszer venné a bátorságot, hogy megkérdezze, kiderülne, hogy hozzányúlt Piton dolgaihoz.
Ám addig is jól szórakozik a megjegyzéseken.

Ron Weasley: Ha ostobább lenne, őt tanulmányoznák, mint az egyetlen beszélő majmot.

Neville Longbottom: Neki nem kell ostobábbnak lennie…

Harry Potter: Azt hittem, nem létezik James Potternél beképzeltebb, önzőbb alak. Még én is tévedhetek…

Lavander Brown: Akár egy rossz, nagyon rossz barokk festmény…

Luna Lovegood: Egy teljesen más világban él… Várom azt a napot, mikor érte jönnek a Szent Mungóból.

Hermione kezdett megszakadni a nevetéstől, amikor is egy érdekes, csuklós-nevetés bennragadós hangot hallatott. Tette mindezt egy kérdés hatására…
- Mi olyan vicces? – kérdezte meg összehúzott szemöldökkel az ajtófélfának támaszkodó Piton.

***

Piton nem foglalkozott különösebben azzal, hogy Malfoyjal mi lesz, ám megszólalt benne egy vészhang, hogy nem lenne tisztességes, ha hagyná, hogy majd Grangert büntessék meg mindezért. Egy röpke pillanatig mégis eljátszott a gondolattal, viszont hamar jobb belátásra tért, így, mikor már olyan húsz-harminc méterre volt Malfoytól, beszüntette az átkokat, viszont egy olyan bűbájt is szórt rá, ami megakadályozza a fiút abban, hogy az esetről bárkinek is egy szót szóljon.
Egy önelégült vigyorral az arcán lépkedett a folyosókon, majd, mikor beért a szobájába, elővett egy könyvet, és olvasni kezdett, viszont…
Hamar észrevette, hogy rajta kívül senki nincs a szobában, így talán most kicsit feltérképezhet valamit…
Pontosabban Granger testét…
Nem bírta tovább, igenis kíváncsi volt rá, és úgysem tudja meg majd a lány.
Gondolta ő…

Egy pálcasuhintással levarázsolta magáról a talárt, és egyéb ruhadarabokat, mikor is már csak a fehérnemű volt rajta. Egy tükröt is varázsolt maga elé, így jól megnézhette a lányt… magát…
Párszor végigsimított kezével a puha bőrön, majd megelégelte, hogy még mindig van rajta valami, ezért levette először a melltartót is. Eléggé meglepett arcot vágott, mivel Granger mellei nem hagytak kivetnivalót maguk után. Formásak voltak, nőiesek, nem nagyok, de nem is kicsik…
Megállapította, majd félhangosan ki is mondta, hogy „Pont jók”.
Valahogy ennél tovább már nem merészkedett, a bugyit magán hagyta. Nem tudta, mi tartja vissza, de nem tudta megtenni. Majd talán legközelebb…

Visszavette magára a ruháit, és lefeküdt az ágyra könyvet olvasni. Hamar telt az idő, mire felnézett az órára, már háromnegyed négy volt, így indulhatott is a pincébe.

Mikor odaért, nem törődött az olyan illő dolgokkal, mint a kopogtatás. Egyszerűen csak belépett az irodájába, s mivel ott nem találta a lányt, benézett a hálószobájába, ahol is…
Granger ott nevetett az ágyon fekve, miközben valamit olvasott.
„Most pedig jöjjön egy hatásos kis kérdés” – gondolta Piton gúnyosan, s meg is kérdezte a lánytól dühös arccal, mi olyan vicces.
Az csak nézett rá, mint akit tetten értek.
Vagy nem is csak mint?