Kígyófészek - G-Portál

Amint Piton elhagyta szeretett pincebeli lakrészét, Hermione belépett a férfi magánlakrészébe, és nekiállt felfedezni a szobát. Igaz, kikötötték, hogy nem fognak egymás holmijaihoz nyúlni, de attól, hogy körbenéz, nem szegi meg a saját maguk alkotta szabályokat. Elsõként a hálószobába ment be, tudni akarta, igazak-e a pletykák, hogy minden fekete, és rideg. Hogy minden olyan-e, mint Piton. Mármint amilyennek mutatja magát…

Elsõ pillantásra talán furcsának találta Hermione a szobát, mivel az egyik szobához sem hasonlított, amikben eddig járt. Ám amint megnézett mindent többször, már más volt a véleménye. Egyre jobban tetszett neki, s már megértette, miért is tetszik professzorának ez a berendezési mód.

A falak zöldek voltak, ám annak ellenére, hogy nem sötétzöldek, hanem világoszöldek mégis majdnem feketének hatottak. Hermione a színek eme játékát annak tudta be, hogy a szoba a pincében van. Bár - gondolta egy pillanatra -, az is lehet, hogy varázslat az egész…
Minden sarokban egy-egy fáklya világított, sejtelmes fénybe vonva ezzel az egész helyiséget. Az ágy az egyik ilyen fáklya alatt volt a sarokban, s így annak fénye remekül kiemelte a fekete selyemhuzat ragyogását. Legszívesebben egybõl befeküdt volna az ágyba, s bõrén érezni a takaró lágy érintését, de kíváncsisága felülkerekedett akaratán.

Elfordította tekintetét az ágyról, s elindult a szekrények felé. Mind barnák voltak, szépen faragottak, s amennyire meg tudta állapítani barokk stílusúak.
Természetesen nem hiányozhatott egy könyvespolc, ami telis-tele volt bájitallal foglalkozó szakkönyvekkel. Hermione nagyon szerette a bájitaltant, még Piton ellenségeskedése ellenére is, így elhatározta, mindenképp megkérdezni tanárát, hogy míg ott tartózkodik, olvashatja-e õket. Ha nem tartja vissza lelkiismerete, már akkor egybõl nekiesett volna a könyvek tanulmányozásnak.
Végül, még ha nehezen is, de sikerült tekintetét valami másra fordítania. Történetesen egy karosszékre, ami szintén barna volt, s egy nagyobbacska kopottas süppedés jelezte, hogy tulajdonosa azt elég sokat használja. Hermione önkéntelenül is elmosolyodott…
Elképzelte, ahogy Piton ott ül a karosszékben egy bájitalos könyvvel a kezében, nincs rajta a megszokott iskolai talárja, hanem annál kényelmesebb ruhadarab, s nyugodt arccal tanulmányozza szeretett tantárgyának rejtelmeit. Bár Hermione biztos volt abban, hogy tanára már az összes könyvet nem egyszer elolvasta…

Kíváncsisága következõ tárgya egy olyan könyv volt, ami nem a szekrényeken sorakozott a többi mellett, hanem az asztalon pihent. Bár be volt csukva, a rajta hagyott penna azt sugallta, hogy nem rég írtak bele.
Hermionénak több lehetõség is eszébe jutott, ám az, hogy Piton naplót vezetne hatalmas marhaságnak tûnt. Közelebb lépett az asztalhoz, hátha elolvashatja a címét…
Mikor odaért, megállapította, hogy az ténylegesen egy könyv, viszont a Roxfort évkönyve volt, mint a címe is hirdette.
Elsõ ötlete az volt, s végül ez tartotta a legvalószínûbbnek is, hogy Piton, mikor nézegette a diákokat, a képükhöz hozzá-hozzá írt pár keresetlen szót…
Kíváncsisága végül elnyomta az egyre hangosabban tiltakozó kis belsõ hangját, s kezébe vette a könyvet, majd kinyitotta.
Parvati Patilnál nyílt ki, s a lány képe alatt meg is pillantotta a cikornyás betûket. Ahogy elolvasta, rájött, ennél jobban tényleg nem is lehetne leírni Parvatit. „Értelmetlen vihogásával nemhogy a férfiak, sokkal inkább a holtak figyelmét kelti fel”
Ez volt Piton gúnyos, tömör, sokatmondó véleménye…
Hermione tudni is akarta, meg nem is akarta tudni, mit gondolhat Piton róla. Bár az is lehet, hogy hozzá még nem is írt semmit.
Nos, nem volt szerencséje. Amint lapozott egyet, megpillantotta a saját arcképét, s alatta a jól ismert betûket.
Elkapta fejét, nem volt biztos benne, hogy tudni akarja, mit gondol róla Piton. Végül mégis erõt vett magán, s elolvasta…
„Ha csak fele olyan szép lenne, mint okos, akkor…”
Csak nagyon lassan tudatosult benne, amit olvasott, ám jelentését sehogy sem tudta értelmezni. Egyáltalán hogyan fejezné be Piton a mondatot? Talán úgy, hogy akkor õ lenne a tökéletes nõ? Vagy ezt is csak gúnyolódásként kellene felfognia? Hogy nem is tartja okosnak? Se szépnek? Vagy csak okosnak tartja, de szépnek egyáltalán nem? Hisz ezt jelenti a befejezetlen mondat elsõ fele, vagy nem?
Kételyek, kérdések, meg nem kapott válaszok… Kellett neki elolvasnia!
Nem akarta azzal tölteni az estéjét, hogy mindvégig Pitonra gondol és az õ kis hülye mondatára. Jobban mondva félmondatára, amit lehet, hogy csak õ fúj fel ennyire, hogy csak õ tulajdonít ekkora jelentõséget neki.
Gondosan visszahelyezte a könyvet az asztalra, hisz mégsem szerette volna, ha Piton rájön, hogy õ az elsõ adandó alkalommal hozzányúlt a dolgaihoz…

Épp el akart menni zuhanyozni, mikor is rájött… Az összes holmija a szobájában van!
Aztán leesett neki, hogy nem úgy van. Minden ruhája ott van vele, mivel õ most épp Piton testében van, tehát nem Hermione Grager ruháit kell felvennie.
Odalépett a szekrényhez, s nem kevés kíváncsisággal nyitotta ki azt. Elkezdett kutakodni a legnagyobb meglepetésére nem csak fekete ruhák közt, s végül meg is találta, amit keresett. Egy melegítõ nadrágot és egy fehér trikót.
Nem tudta, miben alszik Piton, de azt tudta, hogy õ bizony abban fog.
Amint belépett a zuhanyzóba, eszébe jutott, miben egyeztek meg tanárával. Nem fognak úgy mosakodni, mint eddig, elkerülve ezzel a kínos helyzeteket. Így Hermione kelletlenül kiballagott a pálcájáért, hogy azzal segítsen magának.

Nem akarta bevallani, de szívesen megnézte volna, milyen is Piton ruha nélkül… Többször is eljátszott a gondolattal, hogy ha már a „Nem nyúlunk hozzá a másik dolgaihoz!” szabályt megszegte, miért ne vehetné ezt is semmibe? Megtudná egyáltalán Piton valaha?
Hosszas töprengés után végül arra jutott, hogy ha mindenét nem is, de pár részletet meg fog vizsgálgatni…

Így történt meg az, hogy egy óra múlva már ott állt a nemrég varázsolt tükör elõtt, s félmeztelen felsõtestét, s a hozzá tartozó, immár frissen mosott hosszú fekete haját nézegette… A fekete melegítõnadrág szépen kiemelte a fehér, szálkás izomzatú testét…
Hermione nem is értette, Piton miért is nõtlen…
Mikor úgy ítélte, eleget bámészkodott, s a képet sikeresen belevéste az agyába, felvette a fehér trikót, s befeküdt Piton ágyába, a selymes tapintású, s meg kell említeni, hogy ráadásul remek (mondhatni pitonos) illatú ágynemû közé…

***

Piton, amint bevágta maga mögött a terem ajtaját sietõs léptekkel indult el a klubhelyiség felé. Nagyon örült, hogy nem találkozott egy idióta griffendélessel sem. Bár annak is nagyon tudott örülni, hogy egyik kollégájával sem futott össze. Nem lett volna kedve büntetõmunkára menni, mondjuk Minervához…

Amikor ott állt a festmény elõtt, csak akkor tudatosult benne, hogy nem tudja a jelszót. Halkan szitkozódni kezdett, s egy számára idegesítõ hang rángatta vissza a káromkodásából.
- Hermione! Hogy beszélsz? Sohasem hallottalak még káromkodni! – mondta megütközve Harry.
- Á, Potter – válaszolta a maga vontatott stílusában Piton.
- Mi ez a Potterezés? – nézett értetlenül Harry.
Piton erre magában megjegyezte, mennyire illik ez a bamba nézés hozzá.
- Semmi, Harry – váltott egy fokkal kedvesebb hangnemre Piton, ami elég nagy erõlködésébe került. – Csak Pitonnál voltam büntetõmunkán, és tudod, milyen – vágta ki végül magát Piton, Harry arcát látva sikeresen.
- Tudom, és megértem. Az a vén denevér szerintem abból táplálkozik, hogy szemétkedhet a diákokkal – mondta átszellemült arccal Harry.
Vajon erre mit mondana Granger? – kérdezte magától Piton.
- Nem, õ nem ilyen. Biztos csak rossz napja volt – mondta végül is Piton.
- Mi? Rossz napja? Meg hogy nem ilyen? Hermione, mi van veled? – kérdezte Harry csodálkozó, s egyben dühös arccal. Erre Pitonnak átfutott az agyán, hogy ezek szerint Granger mégsem így válaszolna. – Na jó, tudom én, hogy te nem utálod Pitont, s általában ez a véleményed róla, és mindig véded – mondta immár nyugodtabb hangnemben Harry. - Bár mondtam neked, hogy ez a naivság vele szemben… De mindegy, már tudod, mit gondolok errõl – mosolyodott el Harry.
- Öhm, igen – nyögte ki Piton.
Ez a kevés, de annál tartalmasabb információ meglepte, de még mennyire! Ezek szerint Granger nem utálja, sõt! Védi! Ha ezt tudja, lehet, nem bánik olyan kegyetlenül a kis tudálékossal… Nem – mosolyodott el gúnyosan -, akkor is szemét lett volna vele…
Örült neki, hogy végül nem kellett megkérnie Pottert, hogy mondja el neki a jelszót. Az elsõ ok, hogy nem szívesen tudatja vele, hogy nem tudja azt, a másik pedig, hogy nem szívesen kér tõle bármit is…

Mikor belépett a klubhelyiségbe azt várta, hogy az a pár ember, aki ott volt majd nekiesik, kérdezgetik, meg szóba elegyednek vele, de… Ezek szerint, Granger nem örvend akkor népszerûségnek, mint Potter. Ez érdekes – gondolta kárörvendõen.
Õ sem akart senkivel sem leállni cseverészni, így egybõl felment a szobába. Ahogy belépett, egybõl felismerte, melyik rész lehet Grangeré. Na nem arról, hogy egy hatalmas tábla hirdette volna „Ez itt Hermione Granger ágya!”, hanem mert a másik kettõ tele volt aggatva lányos holmikkal, szinte már-már kislányosak voltak. Elég csak megemlíteni a rózsaszín kiegészítõk tömkelegét az asztalokon, s a rengetek plüss játékot.
Pitont a hányinger kezdte kerülgetni azok látványára, így inkább a „saját” ágyát és holmijait kezdte el szemlélni.
Meg sem lepõdött a rengeteg könyvön, amik az asztalon voltak. Azon viszont annál inkább, hogy nem csak ott talált könyvet, hanem szinte az össze polcon azok voltak. A ruháknak a szekrényekben csak nagyon kis hely jutott. Végül is – gondolta -, ez olyan „grageres”…
Neki nem tartott olyan hosszú idõbe, mint Hermionénak, hogy felfedezze a szoba rejtelmeit, bár õ ezt persze nem tudhatta.

Belépve a fürdõszobába megakadt a tekintete a tükrön. Csak nézegette magát benne, nem akarta elhinni, hogy ez vele történt. Egy nõ testében van! Mit nõ, kislány – javította ki magát, bár nem gondolta, hogy helyesen. Minél több ideig nézegette magát, egyre inkább furakodott be a fejébe egy gondolat… Talán, mivel úgysem tudná meg Granger, megnézhetné õt, mármint magát meztelenül. Tudta, nem lenne szép dolog tõle, de Granger is biztos megteszi. Ezzel próbálta gyõzködni magát, s rávenni, tegye meg, viszont egy aprócska, de annál hangosabban tiltakozó hang végül eltántorította a tervétõl…
Beérte annyival, hogy éjszakára egy olyan hálóinget varázsolt magára, ami viszonylag sok mindent megmutat, s abban nézegette magát. Tette mindezt addig, míg két szobatársa vihogva a tudtára nem adta, hogy megérkeztek.
Nem volt kedve beszélgetésbe bonyolódni velük a lányos dolgokról, meg a fiúkról, így jobb híján befeküdt az ágyba egy könyvvel a kezében.
A könyv természetesen bájitalos volt, viszont nem kis meglepetésére elég magas szintû. Egy elismerõ arckifejezés ült ki az arcára.

Hamar elege lett a két vihogó lányból, így inkább behúzta a függönyét, és megpróbált elaludni, ami, ha nehezen is, de sikerült neki.
Álma eléggé pikánsra sikerült, mivel utolsó gondolata, képe Hermione Granger volt eléggé hiányos öltözékben. Köszönhetõ mindez a hálóingnek, amit felvett éjjelre…

***

Hermione igen késõn kelt, mivel teljesen kiment a fejébõl, hogy az nem a saját szobája, s nagyon úgy tûnt, Pitonnak nincs szüksége ébresztõórára.
Kapkodva öltözött fel, némelyik ruhadarabot varázslással segítette fel magára, majd megfésülködött, s örömmel nyugtázta, hogy Pitonból egy este alatt egy normálisabb kinézetû embert faragott. Persze, mindez nem azt jelenti, hogy ha újra testet cserélnek, akkor ez a külsõ meg is marad. Nem várhatja el Pitontól, hogy így nézzen ki. Bár, talán felvethetné neki az ötletet…
Ránézett az órára, s tudta, már nincs ideje reggelizni a Griffendél-Mardekár közös bájitaltan óra elõtt…
Leült a karosszékbe, kezébe vett egy bájitalos könyvet, s várta, hogy az óra nyolcat üssön, s õ elindulhasson megtartani az óráját…
***

Piton eközben a barna loboncát próbálta valami elfogadható formára fésülni, de sehogy sem akart neki sikerülni. Végül egy kis csaláshoz folyamodott. Varázslattal lófarokba kötötte…
Elégedetten nézte az eredményt, bár úgy gondolta, valami hiányzik. Szokott Granger sminket használni? – kérdezte önmagától. A válasz szerinte nem, bár eddig nem figyelte meg ennyire a lányt. Legalábbis ilyen tekintetben nem.
Végül azt is varázslattal oldotta meg, így immár egy kevés sminkkel az arcán, s szépen fésült, vagy inkább varázsolt hajjal elhagyta a klubhelyiséget. Bár lett volna ideje reggelizni, útját mégsem a Nagyterem felé vette, hanem lement a pincébe. Nem is volt éhes, és nem is akart újabb kellemes beszélgetést diákjaival. Na és persze ne feledjük azt a tényt sem, hogy a Griffendél asztalához sem szívesen ült volna le…

Szépen lassan sétálgatott lefelé a bájitaltan tanteremhez, s közben próbálta felkészíteni magát arra, hogy milyen is lesz újból a padban ülni…
Odaérve szeretett volna bemenni Grangerhez megbeszélni pár dolgot, ám végül elvetette az ötletet. Inkább csendben várt a terem elõtt, míg meg nem érkeztek évfolyamtársai.

Hallotta Piton, hogy azok még oda sem értek, de már veszekedtek. Piton kíváncsian figyelte az események alakulását, és meglepõdve, nem kicsit dühösen vette észre, hogy bizony az õ szeretett mardekárosai nagyrészt a kezdeményezõk. Potterék nem is szólnak hozzájuk, azok viszont egybõl beléjük kötnek.

Nagyon megkönnyebbült, mikor végre becsöngettek, s hogy végre nem kell hallgatnia a mardekárosai gúnyolódását, amiknek néha õ maga volt a célpontja. Mármint Hermione…
Ám Piton professzor nem érkezett meg…

Piton nem értette, hol lehet Granger, s eme véleményének hangot is adott.
- Hol késik már az a kis csitri?
- Hermione! Milyen csitrire gondolsz? – érdeklõdött mellette Weasley.
- Mi? Oh, senkire! Nem érdekes – vágta rá gyorsan Piton, hisz majdnem elárulta magát!
Szerencséjére épp akkor érkezett meg Piton, mikor Weasley mondani akart neki valamit.
Már épp menni akart be a terembe, mikor is egy hangot hallott maga mögül.
- Professzor úr, miért késett?
Mikor hátra nézett, látta, hogy Potter az. Na igen, ki más merné feltenni ezt a kérdést Pitonnak? Csak az az idióta griffendéles…
- Tessék, Harry? – kérdezett vissza Piton, mire az eredeti Piton eltátotta a száját meglepetésében.
Nagyon mérges lett a lányra, és tudta, bizony lesz mit megbeszélniük az óra után!

2. fejezet