A pincéből veszekedés zaja szűrődött fel. A Griffendél és a Mardekár hetedévesei már megint veszekedtek valamin. Mindenki várta, mikor érkezik már meg Piton professzor a szokásos talársuhogós belépőjével, s bünteti meg a griffendéleseket, míg saját házának mond egy kis ejnye-bejnyét…
Ám Piton még az óra kezdetekor sem jelent meg, senki nem értette a tanulók közül, mi lehet az a szörnyű (vagy inkább szerencsés ok), amiért még rettegett tanáruk is elkésik.
Hermione idegesen nézegette az óráját.
- Hol késik már az a kis csitri? – kérdezte, miközben dühösen körbenézett a folyosón.
- Hermione! Milyen csitrire gondolsz? – érdeklődött Ron.
- Mi? Oh, senkire! Nem érdekes – vágta rá gyorsan, hisz majdnem elárulta magát!
Ron már épp nyitni akarta a száját, hogy tovább faggatózzon, mikor is megérkezett Piton, igaz, tizenöt perc késéssel! A legfurcsább viszont az volt a tanárban, hogy a talárja most nem volt katonásan begombolva, sőt, mintha hajat is mosott volna!
Mindenki csodálkozva bámult rá, s szívesen rákérdeztek volna, mi volt az oka a késésének, elvégre, eddig még sose fordult elő. Ennek ellenére, griffendéles bátorság ide, vagy oda, senki nem merte feltenni a kérdést. Senki, kivéve egy embert…
- Professzor úr, miért késett? – érdeklődött Harry.
Nem tudta tartani a száját, elvégre, még az is lehetséges, hogy a Rend vagy Voldemort miatt érkezett később az órára.
- Tessék, Harry? – kérdezett vissza Piton.
Erre az egész osztály eltátotta a száját csodálkozásában… Ez hihetetlen! Piton professzor a keresztnevén szólította Harryt!
Még a mardekárosok is úgy gondolták, valami bizony nincs rendben szeretett professzorukkal…
Na és milyen jól gondolták! A professzor előző estéje nem volt épp eseménymentes…

***

Piton a bájitaltan tanteremben ült az asztalánál, s morgolódva javított pár dolgozatot. Hogy ezek az elsősök milyen idióták? Még azt sem tudják, hogy a farkasölőfű és az ebrontófű egy, és ugyanaz. Erre eszébe jutott egy emlék, és gúnyos mosolyra húzta száját…
Még emlékszik, mikor az első bájitaltan órán eljátszadozott kicsit Potterrel. Magában jól szórakozott a kölyök butaságán, viszont mára sem sokat változott a „Kis Túlélő”. Még mindig ugyanolyan idióta, csak már idősebb lett. Mások istenítik, hogy mennyire bátor, merész, okos…
Hah, ugyan – legyintett Piton. – Csak megforgatja a pálcáját, és kimondja az első átkot, ami eszébe jut. Ehhez nem kell bátorság, csak egy csöppnyi ész, ami, be kell vallja, azért Potternek is van. Még ha nem is olyan sok, mint Grangernek.
Na igen, Granger… Ha már így felé terelődtek a gondolatai… Nos, Piton épp őt várta büntetőmunkára.
Az a pimasz griffendéles vissza merészelt szólni neki, mikor ő segíteni akart neki a bájitallal. Na jó, nem segíteni szándékozott neki, hanem egyszerűen csak hangosan kimondta, mit rontott el a lány a főzetben. Ami persze nem esett jól Grangernek, és elkezdte kiosztani őt, sőt! Addig fajult a helyzet, hogy a lány már a tanítási módszereit kezdte kritizálni! Ezt a merész tettét viszont most nagyon meg fogja bánni. Ő majd tesz róla, hogy egy életre megemlegesse a lány. Vele, Perselus Pitonnal nem lehet csak úgy szórakozni!
Rengeteg undorító és mocskos feladat jutott eszébe, egyik szörnyűbb volt, mint a másik. Nem tudta eldönteni, melyik lenne a legmegfelelőbb, vagyis a legdurvább Granger számára…
Egyet viszont tudott, hogy mivel fogja kezdeni ezt a kis esti munkát. Egy egyszerű bájitalfőzéssel, hogy a lány beleélje magát, hogy csak annyiból fog állni a büntetése…
Elmélkedéseiből egy halk kopogtatás rángatta vissza.

Odaballagott az ajtóhoz, kitárta Granger előtt, aki magában szitkozódott, hogy lehetett olyan hülye, hogy vitázni kezdett Pitonnal. Mit is képzelt? Hogy nem kap majd büntetést? Kellett neki olyan hevesen felszólalni! Most ott feküdhetne az ágyán szeretett könyveivel…
Így viszont egy biztosan nem kellemes estét kell eltöltenie professzorával.
- Az asztalon ott áll az üst, mellette a hozzávalók, készítse el a főzetet. Gondolom, meg fogja ismerni melyikről lenne szó, és nem kell elmesélnem az elkészítés módját – kezdte el Piton a kis bosszúját.
Hermione az említett asztalhoz lépett, s végignézte a hozzávalókat. Egyből felismerte a bájitalt, tudta, ezzel fél óra alatt végez. Csodálkozva nézte még mindig az üstöt. Mégis, mit akar ezzel Piton? – kérdezte magától.
Mikor kérdőn ránézett tanárjára, az csak intett egyet, hogy kezdjen végre hozzá. Hermione úgy tett. Hozzákezdett.
Néha lopva Pitonra pillantott, s látta, hogy az visszaült asztalához, és újból nekilátott a dolgozatoknak, amiket rövid időn belül biztosan be fog fejezni. Tekintettel arra, hogy legfeljebb tíz lehetett még ott, ami javításra vár.

A fél óra rémisztően hamar eltelt, amit Hermione egy halk sóhajtással jelzett. Úgy gondolta, most jön a büntetés nehezebb része…
Nos, ezt Piton is pont így gondolta.
- Itt vannak ezek a kákalagok – mutatott egy kis tartályra, amiben Hermione döglött valamiket fedezett fel, amik a tanár elmondása szerint kákalagok. Hermionét inkább oszló rongyokra emlékeztették… – Keresse meg a lábaikat, és vágja le a körmeiket, azok ugyanis porított állapotban nem egy bájital fontos hozzávalói.
- Értem – nyelt egy nagyon Hermione, s undorodva közelebb lépett a tartályhoz.
Épp emelte a pálcáját, hogy azzal segítsen magának, mikor a háta mögött Piton gúnyosan felszólalt.
- Nem, nem… A pálcáját nem használhatja! Viszont kesztyűt… – Egy pillanatra elgondolkozott, majd rövid mérlegelés után folytatta. – Nem, inkább azt sem használhat – mosolyogott el a maga csípős módján.
- Ezt nem gondolhatja komolyan?! – hüledezett Hermione. – De hisz ezek förtelmesek!
- Márpedig komolyan mondtam! – csattant fel most Piton is.
Hermione tátogott néhányat, mint ahogy a halak szoktak, majd beletörődve sorsába, elkezdett kézzel turkálni a döglött lények között.
Körülbelül öt percenként vetett egy gyilkos pillantást tanárára, akit ez persze még véletlenül sem zavart, sőt! Jót szórakozott a lány undorán.
Észre sem vette Hermione, de már több, mint egy órája vagdosta a kákalagok körmeit. Szerencséjére csak három volt belőlük, s mikor az utolsót is majdnem befejezte, már elkezdett magában örülni, hogy pár perc és végezni fog.
Ám ekkor történt meg a baj…
Az utolsónak az egyik körme sehogy sem akart leválni az aszalódó ujjakról. Hermione vágta, ráncigálta, de semmi. Már ott tartott, hogy szól Pitonnak, segítsen neki, bár tudta, a professzor nem értékelné a segítségkérését…
Viszont így addig-addig szenvedett vele, hogy egy óvatlan pillanatban a köröm úgy ért a jobb mutatóujjához, hogy egy mély vágást ejtett rajta. Egyből kiserkent Hermione vére, s érezte, ez bizony nem egy egyszerű vágás, mivel pár másodperc múlva már nem csak csöpögött a vére, hanem szabályosan ömlött a kis résből…
Ez volt az a pillanat, mikor úgy döntött, ideje szólni Pitonnak.
- Professzor, elvágtam az ujjamat!
- Gyógyítsa be, elvégre boszorkány, vagy nem? – kérdezte gúnyosan.
- Az vagyok, igen, de szerintem elfertőződhetett!
- Mégis mitől? Mivel vágta el? – érdeklődött Piton, bár látszott rajta, egyáltalán nem tartja az év legfontosabb történésének.
- Az utolsó kákalag körmével! – Hermione már nagyon erősen szorította össze az ujját.
- Hogy mivel?! – kapta fel a fejét most már Piton. – De hisz az mérgező ilyen állapotban!
- Micsoda?! Akkor miért nem engedte, hogy használjak kesztyűt? – tette fel a legészszerűbb kérdést Hermione.
Jogos a kérdés – gondolta Piton. Viszont nem adja meg ilyen könnyen magát.
- Azt hittem, tudja, és vigyázni fog – hazudta, hisz neki is teljesen kiment a fejéből, hogy mi is a helyzet a kákalagok körmével…
Mielőtt Hermione valami sértést vághatott volna Piton fejéhez, az gyorsan elsietett egy fertőtlenítő és egy gyógyító bájitalért.
Hamar visszaért, s egyből bekente a sérült ujjat a főzetekkel. Szerencsére időben sikerült kezelni, de az már az alatt a rövid idő alatt is elég szörnyen nézett ki. Lila, piros, zöld, s kék is volt egyben. Borzalmas látványt nyújtott, ráadásul az is tetézte mindezt, hogy minimum kétszeresére dagadt.
Hermione nem jajgatott, tűrte a fájdalmat, viszont az valahogy nem akart elmúlni, pedig már a kenőcsöknek hatniuk kellett volna.
- Miért nem múlik még a fájdalom? – kérdezte meg.
- Még nem múlt el? – csodálkozott Piton.
- Nem – rázta meg a fejét Hermione eléggé fájdalmas arccal.
- Ez furcsa – mondta Piton, s elkezdte vizsgálgatni először a lány ujját, majd a kenőcsöket.
Hamar rájött, mi volt a probléma, viszont még így is túl későn…
Egy pillanattal később éles fájdalmat érzett a jobb mutatóujján. Odanézett, s rosszul lett. Azt még ő sem tudta, hogy a látványtól, vagy pedig a tudattól, hogy az a seb mit keres ott…
Egy hangos kiáltás zökkentette vissza ámulatából.
- Merlinre, fel akarja kelteni a holtakat?! – rivallt rá Piton a vele szemben álló férfira, aki nem más volt, mint Perselus Piton.
- MI TÖRTÉNT VELÜNK?! – ordított Piton, vagyis inkább Hermione a tanár testébe zárva.
- Az ok a kenőcs és a méreg, ami a kákalag körmében volt… Nos, ez annak a kettőnek a közös érintkezésekor bekövetkező hatása – válaszolta némi nyugalmat erőltetve hangjába.
- És?! – kérdezte Hermione élesen, kissé lenyugodva.
- Mit és? Ennyi…
- Meddig tart ez a… Ez az állapot?
- Két teljes napig – válaszolta Piton nyugodt hangon, bár belül ő is nagyon ideges volt.
- Az nem lehet! Hisz ez azt jelenti, hogy a karácsonyi bálba nem tudok elmenni! – váltott újra kiáltozó hangnemre Hermione.
- Pontosan – vigyorgott Piton.
Most megengedhette magának a vigyorgást, mivel más testében volt, ez nem ront az imidzsén.
- Nem – jelentette ki egyszerűen Hermione. – Igenis el fogok menni a bálba, még ha a maga testében is.
- Ne merészelje – kezdte volna Piton a szokásos fenyegetőzést, de így, Hermione testében nem volt olyan félelmetes az összhatás.
- Rendben, akkor egyezzünk meg. Lenne egy ajánlatom.
- Hallgatom – szűrte ki fogai közt a szavakat Piton, beletörődve, hogy ezt bizony valahogy meg kell oldaniuk, méghozzá közös megegyezéssel.
- Erre a két napra a másik bőrébe bújunk, és nem csak fizikailag értem. Eljátsszuk a másikat.
- Értem, de ezt mégis hogy képzelte?! Én ugyan nem fogok együtt csevegni azzal a tökkelütött griffendéles bagázzsal! – kiabálta Piton.
- De igen, fog! Maga szerint nekem kellemesebb lesz, hogy mindenki utálkozva fog rám nézni? – vitte be a találatot Hermione.
Piton elgondolkodott a kijelentésen, miszerint őt mindenki utálja. Aztán rájött, hogy ez bizony tényleg így van. Bár, nem bánja, elvégre ő ezért sokat „dolgozott”, hogy senki ne merjen önszántából hozzászólni. Akkor most mit kesereg? Semmit… Így van ez jól.
- Rendben, elfogadom az ajánlatát Miss Granger.
Hermione csak mosolygott, hogy ilyen könnyen sikerült meggyőznie a professzort.
- Nos, akkor most beszéljünk meg pár szabályt, amit be kell tartania mindkettőnknek – kezdte Hermione. – Először is, a legfontosabb, nem néz meg engem, illetve magát, szóval érti… – Kicsit zavarban volt. – Tehát, nem nézi meg saját magát meztelenül, s én sem fogom magamat. Ez gondolom egyértelmű…
- Nos, ha már így szóba hozta, ezzel nem értenék egyet – vigyorgott Piton.
- Mi?!
- Nyugodjon meg, nem vágyom arra, hogy egy tizenéves fruska bájait nézegessem. Feltéve, hogy van magának ilyen – tette hozzá gyorsan Piton a lány arcát látva, de a gúny az nem tűnt el a hangjából.
- Hogy merészeli – Hermione közelített kezével Piton arcához, hogy felpofozza, végül nem tudta „saját magát” megütni.
- Ennyi lenne az összes kikötése? – kérdezte Piton, mit sem törődve a feldúlt lánnyal.
- Nem!
- Akkor, mi lenne, ha sietne kicsit velük? – türelmetlenkedett, miközben kezét a csípőjére tette, s a lábával dobolt a padlón.
Hermione amint meglátta ezt a mozdulatot nem tudta visszafogni magát. Felnevetett…
Ismét ránézett tanárára, s látva annak, vagyis a saját dühös arcát, úgy gondolta, nem is lesz olyan nehéz Pitonnak eljátszania őt. Ezt a mérges beállást mintha Hermione csinálná…
- Mi olyan vicces? – nézett rá mérgesen a „vihogó Pitonra” Piton.
El kellett ismernie, nem állna rosszul neki, ha néha megerőltetné magát, s elmosolyodna, de nem olyan gúnyosan. Hm… Már majdnem jóképűnek látta magát…
Hermione lassan felhagyott a nevetéssel, professzora még mindig kérdőn nézett rá.
- Tudja, ez a pillantás, amivel engem néz, meg ahogy türelmetlenkedik… Szóval az pont olyan, mintha én csinálnám – mosolygott még mindig.
- Na ne mondja! – fújtatott Piton dühösen.
- De, mondom… Nos, szerintem ideje lenne, hogy megbeszéljük a játékszabályokat – ajánlotta Hermione.
- Hallgatom, hacsak nem jön közbe egy újabb nevetési roham – vetette oda gúnyosan.

Nem jött közbe újabb nevetés, vigyorgás, s így meg tudták beszélni, hogy miként fognak eljárni az elkövetkezendő két napban.
Hermione Piton helyett bejár órákat tartani, míg Piton visszakényszerül az iskolapadba. Megegyeztek, hogy mindketten a másik szobáját fogják használni, igaz, ebbe Piton csak hosszas győzködés után ment bele. Viszont abban már tényleg nehezen tudtak megegyezni, főleg Piton miatt, hogy mi legyen Harryvel és Ronnal.
Piton semmiképp sem szeretett volna „két idióta griffendélessel” együtt lenni, így abban maradtak, hogy amikor csak lehet, „Hermione büntetőmunkán lesz Pitonnál”, vagy pedig a könyvtárban fog ülni, s olvas.
Megbeszélték az apróbb dolgokat is, mint a reggeli, ebéd, szokások (nem mintha nem ismerték volna már a másik szokásait)… Azt pedig egyikük sem felejtette közölni a másikkal, hogy ne nyúljon az ő dolgaihoz…
Hermione azt hitte, hogy a neheze a beszélgetésnek csak ezután jön.
- Mi legyen a mosakodással, és az öltözködéssel? – tette fel a kérdést Hermione kissé elpirulva.
- Egyértelmű – vágta rá Piton hatalmas természetességgel.
- Igen? – Hermione nem értette, mi olyan egyértelmű, hisz neki semmi sem volt egyértelmű.
- Természetesen varázslattal fogunk segíteni magunknak ebben – válaszolta szemforgatva Piton.
- Oh, vagy úgy – Hermione még jobban elpirult. Hogy neki ez miért nem jutott eszébe?
- Nos, akkor azt hiszem, mindent megbeszéltünk – zárta le a témát Piton.
- Igen.
- Akkor én megyek is a Griffendél klubhelyiségébe – mondta morgolódva, majd felállt, s az ajtóhoz lépett.
- Szép álmokat, Miss Granger, és azt ajánlom, vigyázzon Patillal és Brownal! – köszönt el Hermione egy kacsintással, mire Piton csak vicsorgott egyet.
Majd a professzor kilépett a hűvös folyosóra, s bevágta maga mögött az ajtót.