Kígyófészek - G-Portál

Harry James Potter délcegen állt a tízméteres Hollywoodi Mennydörgõ elõtt. A talárja lobogott a szélben, miközben halálmegvetõ bátorsággal elbújt egy tûzállónak kinézõ szikla mögött.

- HARRY! HASZNÁLD A PÁLCÁD! – törte meg egy lány hangja az arénában ücsörgõ statiszták fojtott röhögését.

- Kuss, Hermione! Ez az én harcom! – üvöltött vissza Harry, majd elgondolkozott – Hú, a francba. Hogy ez nekem miért nem jutott eszembe?

Azzal elõugrott, és a sárkány õszinte döbbenetére varázsolt magának egy seprût.

A/N: Hazudtam. A történet valójában Perselus Pitonról szól.

Perselus Piton tudta, hogy álmodik. Ez az egész túl bizarr volt ahhoz, hogy valóság legyen. De bármennyire is szeretett volna, képtelen volt felébredni. Elõször Potterrõl és egy sárkányról álmodott – ami már önmagában rettenetes – de a dolgok aztán sokkal de sokkal rosszabbra fordultak. Zihálva szenvedte végig az ocsmány, csöpögõ képeket, és közben halkan nyöszörgött.

A Bájitalok Mestere csillogó gyûrût húzott Hermione Granger ujjára, és szenvedélyesen megcsókolta. A háttérben Harry Potter tapsolt örömében, és a szertartás után rögtön a varázsló nyakába vetette magát.

- Úgy örülök, APA! –kiáltotta, és bozontos fejét belefúrta a férfi puha talárjába. Nem zavarta, hogy ekkor már egy fejjel magasabb Alan Rickmannél (aminek nyilván nincs is köze a témához), hanem a boldogságtól elfúltan kacagott Hermionéra – És most már van ANYÁM is!

Hermione csilingelõ hangon nevetett, a násznép ujjongott. A háttérben kis repkedõ izék énekeltek szívfájdítóan dallamos hangon, és az égbolt mintha rózsaszínné vált volna.

Piton öklendezni kezdett, és ettõl végre felébredt. Most igazán örült annak, hogy mindig tartott egy üstöt az ágya mellett. Ami ezek után belekerült, kísértetiesen hasonlított Longbottom órai munkájára – állapította meg kissé csalódottan, miközben egy pálcaintéssel eltüntette a tartalmát. Saját magától még ilyen körülmények között is jobbat várt el.

Remegõ lábakkal vánszorgott ki a fürdõszobába. Ismét ez az álom… gondolta, és nyöszörögve nézte saját elgyötört arcát. Nem csodálkozott rajta. Aki Rémálom Tinktúrával kísérletezik, számoljon a következményekkel.

Még mindig falfehér arccal vette le a ruháit: a vészjósló talárját, majd a tartalék vészjósló talárját, az alatta levõ három kevésbé ijesztõ talárt, és végül az öt réteg alsóruházatot.

Talán más csodálkozott volna ezen. De Perselus Piton szem elõtt tartotta a biztonságot, fõleg ha a tanítványai eltüntetõ bájitalokkal kontárkodtak. Mindig is büszke volt arra a tényre, hogy napi öt percnél többet nem tölt húsz kilónyi ruha nélkül.

Ezek után – jól ügyelve arra, hogy ne forduljon a tükör felé – a zuhany alá állt. Úgy gondolta, nagyon drámai lenne jéghideg vízben lezuhanyozni, de az ötletet hamar elvetette. Egyrészt sosem csinált még ilyet, másrészt elég volt a sokkhatásokból ma reggelre.

Próbált nem gondolni az álmára, aminek az lett az eredménye, hogy folyamatosan Granger és Potter boldogságtól csillogó arcát látta maga elõtt. Ismét rájött a hányinger. Kilépett a vízsugár alól, és a fürdõszobaszekrényben kotorászva talált pár üveg nyugtatót, gyomorerõsítõt és könnyû drogot, amiket gondolkodás nélkül bevett.

Kezdte jobban érezni magát.

Barátságosan rámosolygott a saját tükörképére, és visszaállt a zuhany alá, hogy a haját is alaposan megmossa.

De ekkor megszólalt egy mágikus csengõ, és egy bölcs, öreg hang töltötte be a levegõt.

- Perselus, itt a kapitány beszél. Kérem azonnal fáradjon a hídra.

„A francba. Az a vén hülye mindig ilyenkor hív” – dünnyögte, és a hajmosást mellõzve kelletlenül kikászálódott a zuhany alól. Pár elnagyolt tisztítóbûbájjal felfrissítette a ruháit, majd magára ráncigálta õket olyan megjegyzésekkel, hogy „Na persze… kapitány…” „Méghogy híd…”

Albus Dumbledore, bár köztudottan a világ legerõsebb varázslója volt, komoly mentális problémákkal küzdött. Néha teljesen kitisztult az agya, de általában minden figyelmét a citromos cukorkák, a zoknik és a Star Trek kötötte le.

Persze százharminc éves korában lehet, hogy õ is ilyen lesz – gondolta Piton, majd gyorsan megnyugtatta magát, hogy addig még van hetven éve.

Izé, pontosabban kilencven.

Dühösen trappolva hagyta el a lakosztályát, és még dühösebb lett, amikor észrevette, hogy lekéste a reggelit, és nemsokára becsengetnek az elsõ órára. Viszont kéjes örömmel vette tudomásul, hogy meglátván õt a diákok elkerülik még az ötméteres körzetét is. Némelyiküket egy vicsorral is megajándékozta, szétrombolva hajszálon függõ önbizalmukat.

Végül odaért az igazgatói iroda elé. Pillanatok alatt hatástalanította Dumbledore védelmi rendszerét, bár a kõszörny talpára ragasztott rágógumi majdnem kifogott rajta.

Kivágta az ajtót, és észrevette a halkan kuncogó õsz varázslót.

- Mit akarsz? – kérdezte összevont szemöldökkel, majd a tekintete az asztal elõtt ülõ Harry Potterre siklott. Ekkor már tudta, hogy a napját valaki nagyon tönkretette – Ez meg mit keres itt?

Potter persze nem válaszolt, de az igazgató mosolyogva felállt.

- Mézes cukorkát, Perselus? Vagy ketchupos forró csokit? Mentolos birkapörköltet?

Piton gyilkos tekintettel nézett vissza rá. Utálta, ha valaki belelát a fejébe, csak hogy kiszedje onnan a kedvenc ételeit. Õ a maga részérõl sokkal hasznosabb dolgokra használta az okklumenciát – igaz, ez legtöbbször valakinek a halálát jelentette.

- Nem, köszönöm – jelentette ki megvetõen – Térjünk a tárgyra. Most.

- Ahogy akarod, drága gyermekem – mosolygott Dumbledore, és egy zöld gumicukrot dugott az orrába. Örült, hogy pont beleillett. – Azért van itt Harry, hogy õ is végre megtudja: az édesapja él.

Harry álla leesett.

- Valahogy mindig is tudtam… - sírta el magát, de Piton undorodva felhördült.

- James Potter él?

- Én nem mondtam, hogy õ az – dúdolgatta az öreg varázsló, miközben négy szem és legalább két kontaktlencse nézett vissza rá.

- Akkor mégis ki? – vakkantotta Piton, felidézve Lily Evans iskolai pályafutását – Sirius Black? Remus Lupin? Lucius Malfoy? Horatius Lumpsluck?

- Még csak nem is jársz jó helyen - kuncogott jókedvûen az igazgató – Citromport, Harry? Mindenízû Drazsét? Hopp-port?

Harry nem reagált, de Piton közben elszürkült.

- Te jó ég, csak nem maga az??!

Dumbledore abbahagyta a cukorkák veszett ropogtatását, és ezen mintha elgondolkozott volna.

- Nem. Nekem csak negyvenkét gyerekem van, és egyiket sem hívják Harry Potternek.

Erre mintha Harry is megkönnyebbült volna

- Viszont van köztük egy Perselus Piton. – folytatta töprengve Dumbledore - Érdekes egybeesés.

Piton épp reagált volna valamit, de az igazgató gondolatai már máshol jártak.

- Idén nem divat a csíkos zokni. Felháborító. És nagyon veszélyes. De ne aggódj Harry, én megvédelek.

Harry bizonytalanul pislogva nézett fel Pitonra, aki viszont nem foglalkozott vele. Persze Harry általában örült ennek.

- KI AZ APJA POTTERNEK? - ordított rá Piton az igazgatóra, és ügyelt arra, hogy a hangja nyugodt és racionális maradjon.

Az igazgató a másik pofazacskóját mentolos cukorkákkal párnázta ki.

- Hát te, édes fiam – mosolygott joviálisan.

A döbbent csendben csak az öreg varázsló fékezhetetlen csámcsogását lehetett hallani. Potter elájult, de aztán magához tért. Beszélni persze nem tudott.

- Az nem lehet – jelentette ki türelmetlenül Piton – Én és Lily Evans sohasem…

Itt elhallgatott. Ez persze nem volt igaz, de számolni akkor is tudott!

- A kellõ idõpontban legalábbis nem! – fejezte be vicsorogva a mondatot

Dumbledore kuncogott, Harry pedig szemmel látható rosszulléttel küzdött.

- Ugyan, fiam – mosolygott az õsz mágus Pitonra – Ennek kibogozása egyik varázslónak sem jelenthet problémát.

- Ezt nem mondhatja komolyan – hörögte Harry, és a változatosság kedvéért elsírta magát – Ez itt nem lehet az apám!

- PERSZE, HOGY NEM!

Dumbledore tekintete eközben elkalandozott. Csak akkor nézett vissza, amikor a zöld gumicukor kiesett az orrából. Azt gyorsan visszadugta, majd küldött utána egy pirosat, hogy vigyázzon az elsõre.

- Ne aggódj, megvédelek, Harry – mosolygott atyaian.

Harryt kirázta a hideg.

- BIZONYÍTÉKOT, TE VÉN BOLOND! – õrizte meg a nyugodtságát Piton. Az öreg varázsló arcán enyhe pír futott át.

- Ugyan, drága fiam. Nincs semmi bizonyíték arra, hogy én raboltam volna ki Bogoly Berti raktárát.

Piton megmerevedett. Nézte, amint az igazgató feláll, és megöntözi a fõnixmadarát, majd újra visszaül. Potter ismét az ájulás szélén volt.

- Érzitek ezt az isteni gumicukor-szagot? – csevegett tovább az õsz mágus – Nem? Érdekes… Akkor sem érezném jobban, ha valaki az orrom alá dugta volna.

Piton arcizmai remegni kezdtek. Eszébe jutott a felmondólevél, amit a fiókjában õrzött egy jó ide. Miközben Dumbledore nyalókákat akasztott a saját szakállába, erõs kísértést érzett arra, hogy egy Invito-val idehívja. Végül csak felrántotta Pottert a székbõl.

- Majd máskor visszajövünk – jelentette be bizonytalanul, és azon töprengett, hogy hogy lehet Dumbledore szakálla ennyire fehér a megpróbáltatások ellenére.

Cseppet sem jó kedvvel kidobta Harryt az ajtón, és a zajért, amit keltett, levont ötven pontot a Griffendéltõl.

De ez sem billentette helyre a lelki egyensúlyát.

Albus Dumbledore komplett õrült volt, ez egyértelmû. De bármilyen zagyván is beszélt, eddig még soha, semmilyen körülmények között sem állított valótlant.

Ami azt jelenti, hogy beigazolódott a balsejtelme.

Dumbledore tényleg kirabolta Bogoly Berti raktárát.

Fejezet 1