VIII. Tangó

Lily, elhagyta a kis házat és visszatért a Roxfortba, de a tó mellett megakadtak a léptei. Ahogy felnézett a kastélyra, úgy érezte, képtelen akár egyetlen méterre is közelebb menni. Ott van minden, amit gyűlöl, ami tönkretette az életét.

Annyira hihetetlen volt, hogy egy nappal korábban még boldog volt, a maga módján, habár aggódott Perselusért, de hitt benne, a szíve mélyén őrizve a reményt, hogy visszatér hozzá, és ráébred, hogy mit készül tenni. S most… mindez szinte jelentőségét vesztette, sokkal fontosabb kérdés lett, hogy hogyan kerülhetné el Jamest… Ahogy arra gondolt, hogy mit fog gondolni, érezni Perselus, amikor meglátja őket együtt, és ő nem mehet oda, hogy elmagyarázza, nem védheti meg… azt fogja hinni, hogy elárulta. Az utolsó ember is, aki hitt benne. Aki szerette. Soha többé nem fog megbízni senkiben, ebben biztos volt. Rettegett érte, hiszen ő volt az utolsó szál, ami még az emberekhez kötötte, ami miatt még nem különült el teljesen. Ő is ember volt, érzelmekkel, vágyakkal, félelmekkel, gyengeségekkel, csak az évek alatt megtanult mindent álarc mögé rejteni, s pont emiatt sokkal nagyobb szüksége volt a szeretetre, mint bárki másnak.

Lily szinte fizikai fájdalmat érzett, ahogy arra gondolt, hogy nem tudja majd enyhíteni az egyetlen ember szenvedését, akit mindennél jobban szeret… sírni már nem tudott, csak ült ott, égő, száraz szemmel, és kínozta önmagát, ahogy próbált kiutat találni ebből a kilátástalan helyzetből.

Ahogy ült ott, fejét a térdére támasztva eszébe jutott egy korábbi év egyik ’csodás’ délutánja… még élénken emlékezett. Pont kijöttek a vizsgáról, és próbált minél távolabb ülni a híres négyestől, de a lányok nem engedték túl messzire, és ők látni akarták a tündéri Siriust és a jóképű Jamest, így ő sem menekülhetett. Ült hát velük a tóparton és próbált háttal ülni az őt fixírozó, haját borzolgató Jamesnek.

Végül, ahogy mindig, bekövetkezett az elkerülhetetlen, Sirius észrevette Pitont és egyből neki is támadt, fitogtatva erőfölényét…

Így könnyű, ketten egy ellen…– dohogott már akkor is magában. Sajnálta a mardekárost, aki mindig egyedül volt, akit mindenki csak került vagy gúnyosan kifigurázott. Már akkor is közel érezte magához, valahogy, a lelke mélyén érezte a hasonlóságot, talán csak annyi volt köztük a különbség, hogy ő még próbált beilleszkedni a többiek közé, míg a fiú szinte kikérte magának, hogy olyan legyen, mint az átlag. Nem voltak barátai, nem beszélt senkivel… Lily sokszor gondolkodott rajta, hogy vajon milyen lehet neki. Vajon máshogy érzi magát, mint ő, akivel ugyan beszélnek, de mégis mintha egy üvegbúra venné körbe?

Akkor is ilyen dolgokon törte a fejét, miközben nézte a fiúk párbaját, már ha annak lehetett nevezni, ahogy hátba támadták. Amikor azonban látta, hogy a fiú szappanbuborékokat köpköd, iszonyú dühös lett.

Mit képzel magáról ez az ostoba fajankó? Beképzelt… hogy tehet ilyet? Hogy élvezheti azt, hogy megaláz egy másik embert, aki ráadásul védtelen is? Dühödten odarohant és rákiáltott a két griffendélesre.

„ – Hagyjátok békén!

Sirius hátranézett a válla fölött. James szabad kezével gyorsan a hajába túrt, és megfordult.

•      Á, Evans – szólt James, az addiginál mélyebb, kellemesebb zengésű hangon.

Lily leplezetlen utálattal nézett rá.

•     Hagyjátok békén! – ismételte. – Mit ártott nektek?
  
  
•     Vele tudod az a gond, hogy él…

Ezen többen nevettek, köztük Sirius és Féregfark is. Lupin ellenben még mindig a könyvébe meredt és Lily sem értékelte a megjegyzést.

•       Humorosnak tartod magad Potter? – szólt megvetően. – Pedig tudod mi vagy? Egy beképzelt, öntelt, undok, szadista alak! Szállj le Pitonról!
  
  
•       Rendben, ha megígéred, hogy randizol velem – vágta rá James. – Áll az alku? Ígérj meg egy randit, akkor Pipogyusz nem látja többé a pálcámat.

A hátráltató ártás hatása közben elmúlt, és Piton szappant köpködve mászni kezdett a pálcája felé.

•        Előbb fogok az óriáspolippal randizni, mint veled – felelte Lily.
  
  
•       Ez nem jött össze, Ágas – szólt Sirius, és újra Piton felé fordult. – Hé!

Piton pálcája azonban akkor már Jamesre szegeződött. Fénycsóva röppent és Harry apjának arcán mély, vérző vágás támadt. A sebből a talárjára fröccsent a vér. James megpördült a tengelye körül és a következő villanás nyomán Piton már fejjel lefele lógott a levegőben. A fejére hulló talár alól két krétafehér láb és egy megszürkült alsónadrág bukkant elő.

Az összeverődött kisebb tömegben sokan nevettek és tapsoltak. Sirius, James és Féregfark a hasukat fogták a kacagástól.

Lily, akinek ugyancsak megrándult a szája sarka, gyorsan rászólt Jamesre:

•   Tedd le, Potter!
  
  
•    Kérésed parancs! – felelte James, és az ég felé rántotta a pálcáját.
  
  
•    Perfictus Totalus! – kiáltotta Sirius, mire Piton vigyázzállásba dermedt, és eldőlt, akár egy kivágott fa.
  
  
•   Szálljatok le róla! – kiabált Lily, és pálcát rántott.

James és Sirius pillantása a lány kezére ugrott.

•    Hagyd ezt Evans - szólt nyomatékos komolysággal James. – Nem akarok rontást küldeni rád.
  
  
•     Akkor vedd re róla az átkot!
  
  
•     Tessék, parancsolj! – szólt, miközben Piton feltápászkodott a földről. – Nagy szerencséd, hogy Evans itt van, Pipogyusz…
  
  
•     Nem szorulok rá egy a mocskos sárvérűre!

Lily meghökkenve pislogott.

•      Értem – szólt fagyosan. – Többet nem szólok bele. De ha van egy kis időd, mosd ki a gatyádat Pipogyusz.”

Emlékezett, hogy még veszekedett utána Jamesszel, de már fogalma sem volt, mit mondott. Csak arra tudott gondolni, hogy habár elsőre nagyon mélyen megbántott Perselus, ahogy végiggondolta a helyzetét meg tudta érteni. Szerencsétlen évek óta ezt kellett elviselnie. Nem bízott már senkiben és semmiben… Miért hitte volna, hogy ő segíteni akar? És egyébként is, volt elég baja így is, ha egy lány menti meg, ráadásul egy griffendéles, megint egy újabb támadási felület.

Ahogy lejátszotta gondolatban ezt az emléket még jobban elkeseredett, hiszen azóta mennyi minden megváltozott. Perselus megbízott benne, és most el fogja árulni. Még ha ez nem is igaz, Perselus nyílván így fogja értelmezni…

Végül hallva a kastélyban felhangzó egyre hangosabb beszélgetést és kiabálást kedvetlenül felkelt és befelé indult. Órára kell mennem, hiszen az élet megy tovább…

**

Megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy ebédig nincs közös órája a mardekárosokkal, úgy érezte, nem lenne képes Perselus kérdő-vádló pillantását ép ésszel kibírni. Éppen elég lesz, amikor majd megtudja, hogy ő és Potter…

Minden különösebb lelkesedés nélkül lépett be a Nagyterem ajtaján a délelőtti órák után, s ahogy végignézett a termen, olyan érzése támadt, mintha nyakon öntötték volna egy vödör jéghideg vízzel. A griffendélesek asztalánál már ott ült a Tekergők vidám csapata és James lelkesen integetett neki, hogy üljön oda hozzájuk, miközben Perselus is felkapta a fejét az ajtó nyílására, mintegy ráérezve, hogy ki jött be, és komor arccal, felhúzott szemöldökkel követte a lány lassú lépteit.

Ahogy Lily leült Potter mellé, arcán egy halálraítélt mosolyával, a teremre először a döbbenet csendje borult. Hiszen valami történt… Lily Evans az örökké kritizált és szidott James mellé ült… Majd ahogy James boldogan közelebb húzódott és legvonzóbb mosolyával kezet csókolt a teremben óriási hangzavar támadt. Néhányan tapsoltak, míg sok lány sírva borult az asztalra dühében. Lily csak némán meredt maga elé a hangzavarban, mintha ott se lenne. Majd megérezte, hogy figyelik, valahogy másként, mint a tömeg… és ahogy felemelte a fejét az elfojtott könnyektől fényes zöld szeme Perselus döbbent, kérdő, szenvedő pillantásával találkozott össze.

Lily nem tudta elfordítani a fejét, szinte végigperzselte, kínzó, égő sebet hagyva maga után a másik arcán tükröződő rengeteg érzelem. Fájdalom, magány, árulás, félelem, vágy, cinizmus, gyász… és végül, a fiú megrázta a fejét és felkerült a jéghideg maszk, amely néhány hét múlva már igazán a részévé vált.

**

Lily Evans Potter egy kevés Hop-port szórt a kandalló lángjai közé, majd óvatosan belépett a kandallóba, és jól érthetően kimondta:

•     Roxfort, Igazgatói iroda!

Néhány másodperc múlva egy kérdő, enyhén csodálkozó kék szempárral találta magát szemközt.

•       Jó napot, Albus! – mosolyodott el kedvesen.
  
  
•      Üdvözlöm Lily! Üljön le, biztosan nem esett jól a hop-por. Jól van a kisfia? 
  
  
•      Oh, azt hiszem ő jobban élvezi az ilyen utakat, mint én – simogatta meg halkan nevetve a feltűnően dudorodó pocakját.
  
  
•       Esetleg teát? Citromport? Csokibékát? – tette fel kedvenc kérdéseit, miközben a lány sorozatosan nemet intett a fejével.
  
  
•       Hoztam valamit Önnek, Albus. Szeretném, ha itt maradhatna… és szeretném, ha elolvasná – előkotorta a megsárgult pergament talárja zsebéből, szomorúan végigsimított rajta, mintegy elbúcsúzva tőle. Hosszú ideje semmije nem volt, aminek bármilyen köze lett volna Perselushoz… Összeszorult a torka, ahogy ez a gondolat átfutott rajta, majd halkan sóhajtva átnyújtotta a papírt a türelmesen várakozó idős professzornak. Albus átvette a lapot, majd gyorsan végigolvasta a néhány mondatot.
  
  
•       Ki írta? – kérdezte végül, kutató pillantást vetve az előtte ülő, teljesen gondolataiba merülő lánytól.
  
  
•       Perselus Piton.
  
  
•     Valóban? – suttogta maga elé az említetthez oly hasonló kérdő pillantással.
  
  
•      Valóban… A régi házban találtam…
  
  
•       Értem. Akkor egyértelmű, hogy nem
  hagyhatta ott más. Miért hozta el hozzám?
  
  
•       Két okból. Az egyik az, hogy átgondoljuk elegendő védelem-e a Fidelius-bűbáj.
  
  
•       Még így is, hogy tud róla, nem találhatja meg a házat, amíg a titok hordozója el nem árulja. Sirius soha nem tenné…
  
  
•       Nem Sirius a titokgazdánk. Gyűlölöm őt. Soha nem engedtem volna meg…
  
  
•      Akkor mégis?
  
  
•     Gondolom sejti… És nem bízom meg benne. Félek, hogy nem lesz elég erős. Meg kell védenem Harryt. Nem tudom mit tehetnék…
  
  
•      Mindenképpen kitalálunk valamilyen megoldást, csak nyugodjon meg, Lily. Most az egészsége a legfontosabb – nézett aggódó arccal a lány hasára. – Azt mondta, két oka van…
  
  
•      Igen, a másik az, hogy szeretném itt hagyni. Bizonyíték Perselus mellett. Tudom… biztos vagyok benne, hogy hamarosan fel fogja keresni. Azt hiszem, ez volt az első lépés… Ha megmutatja neki, hogy idehoztam, és elmondja neki, hogy itt voltam, talán könnyebb lesz, talán könnyebben megbízik magában. Mondja meg neki, hogy én tökéletesen bízom Önben…
  
  
•       Értem. Akkor foglalkozzunk a védelmükkel…

Még sokáig beszélgettek, próbáltak kiutat keresni, Perselus azonban nem került többé szóba.

**

Perselus Piton kimerülten hoppanált vissza a régi Piton kúriába. Ahogy zárt ajtót és rengeteg védővarázst tudott maga körül, összerogyott. A fájdalom, ami a testét átjárta meghaladt mindent, amit eddig ismert. Hát igen, a Nagyúr nem tűri a késedelmet és az eredménytelenséget, ő pedig nem tudott meg semmi újat a Potterekről. Bár ha meg is tud valamit, hamarabb harapja le a nyelvét, minthogy elárulja, hol van Lily.

Csak a gondolattól, hogy a halálfalók megtalálhatnák újabb fájdalomhullám járta át a testét. Ilyen mennyiségű Crucio már a lelki szenvedést is testi kínná változtatja…

Órák múlva jutott csak el a laborjáig, kúszva, támaszkodva, vonszolva magát, hogy végre be tudjon venni egy álomitalt, ami elfeledtet vele mindent, amíg ez a fájdalom elmúlik. Úgy érezte, mintha minden porcikájába tűt szúrnának újra és újra, a testén vágások nyomai látszottak, amik felnyíltak ha óvatlanul mozdult és újra vérezni kezdtek. Arra már nem volt ereje, hogy ezeket is bekenje, így mozdulatlanul feküdt az ágyon, lehunyt szemmel, olykor megránduló arccal, ahogy a görcs és a fájdalom újabb hulláma söpört végig meggyötört testén.

Utolsó gondolata egy vörös haja, zöld szemű nő volt, aki valahol talán éppen egy másik férfinak főz vacsorát, mégis az ő egyetlen reménye, az egyetlen lény, aki még bizonyítja, hogy él… Egy pillanatra melegség öntötte el fájdalomtól lüktető testét, és mintha Lily hangját hallotta volna:

- Perselus… - majd elaludt, hogy álmok nélkül gyógyulhasson.

**

Lily végül kedvetlenül lépett ki a nappalijukban a kandallóból. Ismét „otthon”… gondolta magában csüggedten. Perselus, vajon merre vagy most? Ahogy egyre jobban betöltötte a szeretett férfi a gondolatait, hihetetlen fájdalom járta át a testét. Mintha tűkkel szurkálnák végig a bőrét, szinte égette, marta a kín.

- Perselus – nyöszörögte halkan, a földre rogyva. – Perselus, légy erős…

A korábbi hasogató, égető kín elmúlt, viszont a hatása is azonnal jelentkezett. A nő felsikoltott, ahogy megérezte a szülés megindulását jelző első görcsöket. Néhány másodperc múlva James rohant le az emeletről, azonnal a nő mellett termett, aggódva térdelt le mellé.

•      Mi történt, Lily? Jól vagy? Kérlek… - faggatózott egyre rémültebben, ahogy felesége csak tágra nyílt szemekkel nézett rá, de képtelen volt megszólalni. – Ne haragudj azért, amit reggel mondtam, szeretlek. Lily!
  
  
•       Megindult.. a … szü..lés… - suttogta halkan két görcs között.
  
  
•      Azonnal értesítem a gyógyítókat és Alice-t – felelt James még fehérebb arccal. Pálcája néhány intésével elküldte a már előkészített üzeneteket, majd óvatosan felemelte a nőt és a legközelebbi kanapéból ágyat varázsolt, amire végül lefektethette.

Lily néhány percenként felsikoltott vagy csak felnyögött, ahogy a fájdalmak erősödtek, majd megérkezett a gyógyító és Jamest azonmód kitessékelte a szobából. A szülés hosszúnak ígérkezett…

Lily nem reagált ha szóltak hozzá, gondolatban, lélekben máshol járt. Próbált függetlenné válni a testétől, hogy ne érezze a fájdalmat.

**

Lily az utolsó bálra emlékezett, ahol megünnepelték, hogy végeztek a Roxfortban. Érezték, hogy az egész csak játék, álca és színház, amivel az igazgató egy utolsó, boldog napot akar nekik biztosítani. A sötét felhők már gyülekeztek az égen, a halálfalók egyre bátrabbak voltak, egyre gyakrabban és nagyobb feltűnéssel gyilkoltak, Voldemort követőinek száma egyre nőtt és az emberek rettegtek.

Lily mindenből mégsem érzett meg sokat, mióta esküt tett a Tiltott Rengetegben, szinte félemberként élt. A teste jelen volt, ha szóltak hozzá válaszolt, ha viccet meséltek nevetett, és ha átölelték, nem húzódott el. Mégis, ő maga, a régi énje, a hite, az érzelmei valahol mélyen bezárva pihentek. Néha úgy érezte, hogy megőrül a sok visszafojtott gondolattól, érzelemtől, vágytól és kiszökött a Tiltott Rengetegbe. Besétált az erdő mélyére, keresve a veszélyt, keresve a halált… nem látott más kiutat. Mégis, mintha az ott élő varázslények megérezték volna, hogy nincs a lelkében félelem, elkerülték az útját, így mindig élve, épségben tért vissza.

Egyre szótlanabb, kedvetlenebb lett, ahogy James egyre jobban ragaszkodott hozzá, majd a bál előtti estén megkérte a kezét. És ő igent mondott, hiszen nem tehetett mást. Úgy érezte, halálra ítélt, aki saját maga írja alá az ítéletet…

Most pedig itt állt a bálterem ajtaja előtte, keze a leendő férje kezében, és várta, hogy beléphessenek. Tudta, hogy ez az este az ő estéjük is, hogy James most akarja bejelenteni az eljegyzésüket. Megrándult az ajka, ahogy erre gondolt, de már nem sírt, nem remegett, csak mosolygott rendületlenül tovább.

Ez az életed, Lily – ismételgette önmagának. Meg kell tenned… érte…

A következő pillanatban feltárult a Nagyterem ajtaja, és a diáksereg bevonulhatott. Felcsendültek a zene hangjai és a népes társaság lelkesen, vidáman táncolni kezdett. Lily is táncolt, mosolygott és kacagott, csak a szeme maradt hideg és mozdulatlan. Néha felmerült benne a kérdés, hogy James miért nem veszi észre? Miért nem hiányolja belőle a lelket? Ennyire ostoba lenne? Vagy csak nem akarja látni, ami a szeme előtt van?

Néhány órával később már egyre kevesebben táncoltak, sokan beszélgetve, nevetgélve ültek a terem szélére varázsolt asztalok körül. Lily elindult, hogy hozzon magának valamit inni, ezzel a kifogással eltávolodva Jamestől, hogy egy pillanatra legalább fellélegezhessen.

Ahogy az asztalhoz lépett és mozdított a pálcáját, hogy ’rendeljen’ valamit valami magára vonzotta a figyelmét az asztal mögötti félhomályban. Egy sötét alak állt ott, a falnak dőlve…

•       Perselus? – kérdezte halkan.
  
  
•       Lily.

Csak álltak lemeredve egymással szemben, mélyen elmerülve a másik pillantásában. Végül Lily szakította meg a csendet:

•         Azt hittem, nem jössz el.
  
  
•        Azt hittem, nem vagy olyan ostoba, hogy hozzámenj Potterhez.
  
  
•        Perselus, kérlek…

A háttérben ekkor megváltozott a zene és egy szomorú, szenvedélyes tangó hangjai töltötték be a termet.

•        Táncolsz velem? Utoljára… Lily Evans? – nézett kérdőn a lány szemébe a fiú. Szemében tengernyi érzelem táncolt, morajlott és hullámzott, mint a tenger. Lily úgy érezte, hogy magával ragadja a mélység, és újra élettel tölti meg a testét. Bágyadtan kezet nyújtott és hagyta, hogy a fiú a parkettre vezesse.

Ahogy elkezdtek táncolni a teremben elhalkult a beszélgetés, csönd lett, majd halk suttogás hallatszott. Gyönyörűek voltak együtt, a fekete és vörös, vér és halál… táncoltak, forogtak, eltávolodtak és közeledtek, minden fájdalmuk, vágyuk, reményük és szerelmük benne volt a mozdulataikban. Nem szólaltak meg, de nem is engedték el a másik pillantását. Lily szemében felragyogott a hónapok óta kihunyt fény, ajkán fájdalmas-boldog mosoly ült és szint a parkett felett lebegve mozgott követve a fiú irányítását.

A diákok döbbenten figyelték, sosem láttak még ennyire összhangban mozgó, ennyire összeillő párt. Egy pillanatra elfelejtették, hogy Potter menyasszonya és Pipogyusz táncol, és csak a férfit és a nőt látták, a fájdalmat, a szerelmet, a vágyat…

A zene lassan halkulni kezdett, majd elhaltak az utolsó hangok is, s a pár megállt. Mintha álomból tértek volna magukhoz néztek körbe, majd Lily a fiúhoz hajolt és a fülébe suttogott.

•       Dumbledore-ban megbízhatsz… Emlékezz erre! Ez az én ajándékom…. Az utolsó ajándékom. Ne felejts el, kérlek!

Ahogy elhúzódott felemelte a kezét és végigsimított a fiú sápadt arcán, majd megfordult és határozott léptekkel indult vissza a feszülten figyelő Tekergőkhöz. Minden egyes lépéssel halványult szemében a csillogás, fakult a ragyogás, ami körbevette, és ahogy a fiú mellé lépett ismét szürke lett, jellegtelen és hideg. Üres…

REMÉNYIK SÁNDOR: GONDOLOK VALAKIT

Gondolok valakit,
Akivel összefügg az életem.
Lehet: nem ismerem,
Lehet, nem fogom ismerni soha.
Lehet, hogy egy más csillagon lakik.
És mégis összefügg az életünk
Rejtelmes, örök rendelés szerint.

Nekem kárhozni kell,
Romolnom napról-napra, -
Hogy napról-napra üdvözüljön ő

Nekem vétkezni kell,
S a vétkem súlya alatt roskadoznom, -
Hogy ő állhasson a szentség fokán.

Nekem szenvedni kell,
Őrlődnöm gyötrő nyughatatlanságban, -
Hogy Isten békéje vele legyen.

Nekem nehéz követ kell hordanom
A szívem helyén, - hogy könnyű legyen
Az ő szíve és szárnyas és szabad.

Nekem a tétlenségnek mocsarában
Kell vergődnöm, - hogy ő oltárt emeljen
A munkának s titáni templomot.

A föld nehéz és kesernyés szaga
Kell hogy körüllebegjen engemet, -
Ő csak úgy érzi rózsák illatát.

A mindenség roppant lépcsőzetén
Egy lépcsőfokot le kell szállanom, -
Hogy ő hághasson egy lépcsőfokot.

Mikor ő a világ-zenitre ér,
S én a nadiron szétmorzsolva fekszem:
Akkor telik be kettőnk végzete.

---

Az idézet a Főnix rendjéből származik.