VI. Választások 
 

Éjszaka volt, mégis látni lehetett az ösvényt a Roxfort parkjában, mert a telihold fénye bevilágította az udvart. Perselus Piton hideg mosollyal az arcán várakozott türelmesen, elbújva egy kiszögellés mögött.

Nemsokára éjfél, s akkor Blacknek itt a helye. 

• Féregfark, ne remegj már, hisz annyiszor kiszöktünk már ilyenkor! – Hallotta meg a várva várt griffendéles fölényes hangját.

Nem sokkal később a két alak elhaladt előtte, majd a fúriafűz felé indult. Perselus egy pillanatra megdöbbent, mire készülnek ezek az őrültek? – futott át rajta. Végül némán követni kezdte őket, hisz ezért volt itt. Ha ők nem félnek, akkor neki sincs oka. 

Megdöbbenve látta, hogy valami halvány megcsillan a fa egy pontján és a fa megdermed, ahogy ámulva nézte az ágakat, szinte észre sem vette, hogy a Sirius eltűnik egy lyukban. Az utolsó pillanatban még észbe kapott, s így néhány perc után egy faággal megbökte a göböt, majd amikor a fa ismét megdermedt ő is bemászott. Zavarta, hogy nem lát semmit, de nem akart fényt gyújtani, mert akkor észrevehetik, így hát sötétben, tapogatózva, bízva a jó szerencséjében indult el előre, a hangok irányába.  

Egy pár perc séta után a hangok megváltoztak, és a járatban a levegő is. Mégis, jobban zavarta, hogy már nem beszélgetést hallott, hanem furcsa vonyítást és ugatást. Érezte, hogy valami nincs rendben, de ha már idáig eljutott mindenképpen tudni akarta, mi az, amit a Tekergők olyan mélységesen rejtegetnek. Égett a kezében a pálca, hisz Sirius egyedül volt, Peter úgysem számít, végre legyőzhetné. Csak találja meg… 

Ismét felhangzott egy hangos üvöltés, majd egy hangos csattanás, mintha valamit földhöz vágtak volna, végül egy fájdalmas vonyítás.  

• Állatokat kínoznak? Ezt azért nem feltételeztem rólad, Black… Ha ezt a rajongói köröd megtudja – suttogta maga elé csikorgó foggal.

A következő lépés után véget ért a járat, és pár lépés után egy házban találta magát. Körülnézett, de nem volt ismerős, fogalma sem volt, merre lehet. A fal mentén, elrejtőzve a bútorok mögött  óvatosan indult a hangok irányába.  

Végül elérte az ajtót, ami mögött a Tekergők rejtőztek, s először csak egy kicsit belökte, hogy beleshessen, hogy tudja, mi vár rá. Attól azonban, amit meglátott megdermedt és képtelen volt megmozdulni. 

Egy vérfarkas, átváltozva, jól láthatóan dühös és éhes. Ez ellen nem tudja magát megvédeni…

Ha ezt túlélem, Blacknek vége – gondolta végül, mikor lassan kezdett észhez térni. 

• Piton?! Mit keresel itt? – zökkentette ki a gondolatmenetéből egy túl jól ismert hang.
• Potter? – pördült meg azonnal. Hiba volt, mert a hangos kiabálással felhívták magukra a figyelmet és a vérfarkas az ajtó felé indult. Perselus nem vette észre, mivel villámló szemmel, kivont pálcával Jamesre koncentrált, így teljesen megdöbbent, amikor a fiú arca elsápadt és rémülten felkiáltott.
  
• Piton menekülj! GYERÜNK! Ha itt maradsz nem éled túl! – kiabált egyre idegesebben. Perselus először azt hitte, csak be akarja csapni, de aztán eszébe jutott, mit is látott fél perce az ajtó mögött és azonnal megindult a járat felé.
  
• Potter, ne hősködj, gyere! – kiáltott még vissza, de mivel semmi válasz nem érkezett hátra nézett. Döbbenten látta, hogy a háta mögött egy óriási szarvas az agancsaival tartja vissza a vérfarkast, az izmai megfeszülnek és látszik, hogy már alig képes ellenállni a másik állatnak. Piton gyorsan megfordult, felismerve, hogy ez nem a gondolkodás ideje és visszarohant a fúriafűzhöz.

Csak az ágyában fekve gondolta át, hogy mi is történt vele valójában. Sirius csapdába csalta, ebben biztos volt. Mégsem értette, vérfarkas? Ezek vérfarkassal játszanak? Majd lassan összerakta magában a képet, Remus, mindig sápadt és vékony, és sokszor beteg, mindig teliholdkor. Telihold után a Tekergők mindig álmosak és Remus még a szokásosnál is sápadtabb. 

- Megöllek, Sirius Black! – suttogta maga elé, hideg, gyűlölettel teli hangon. 
 
 

**

Lily Evans remegve ült a régi kis házban és elfehéredő ujjakkal markolta az ott talált pergament. Három hét, ennyi idejük van, hogy valahogy megmeneküljenek. Voldemort végleg el akarja törölni őket a föld színéről. Mélyet sóhajtott, hogy rendezni tudja a gondolatait. Nem értette, miért figyelmezteti a férfi. Hiszen gyűlöli őt, soha nem jött ide többé úgy, hogy őt is várta volna. S most mégis itt ez a levél, hogy meneküljön.  

Perselusnak tudnia kellett, hogy ő szereti, a világon mindennél jobban, hiszen ha nem így lenne, nem is lehetne itt. De azt nem tudhatta, hogy miért él mégis Jamesszel. Nem is fogja megtudni soha – futott át rajta a keserű gondolat és egy könycsepp indult útjára az arcán.  

• Mindig miattad sírok… - suttogta maga elé halkan.

Visszaemlékezett arra a régi napra, amikor megtudta, hogy Perselus csatlakozott a halálfalókhoz, habár tudta, hogy ezzel őt elveszíti. Mégis, valamilyen mélységes gyűlölet és kín mozgatta belülről, amivel még ő sem tudott szembeszállni. Valami történt vele, amiről soha nem beszélt, s ami után James nem zaklatta többé, csak ha Sirius nem hagyott más lehetőséget. Lily ezt látta, érezte a változást, de nem értette mi történhetett. Perselus olyan mélységesen gyűlölte Blacket, ahogy előtte még soha senkit, még a szüleit sem, és a lány szíve szakadt meg, hogy nem tudta meg az okát és nem tudott segíteni. Érezte, hogy távolodik tőle… egyre messzebb… 

**

Lily türelmesen várt a kis házban, tudta, hogy Perselus hamarosan követni fogja, hiszen éreznie kellett, hogy belépett. A tűz előtt ült a kedvenc foteljában, és elmerengett.

Nagyon szerette őt, de egyre jobban féltette is. Már az első perctől tudta, érezte a kínt, a fájdalmat, gyűlöletet a másikban, de úgy tűnt, hogy képes enyhíteni és segíteni. Most mégis, az utóbbi hetekben a fiú mintha bezárkózott volna, hideg lett és üres. Belső tűz égette és Lily nem férhetett hozzá. Egyre távolabb került tőle, s ő nagyon félt, hogy végül csatlakozni fog Voldemorthoz, mert a múlt magáva rántja. Nem érzett magában elég erőt, hogy visszatartsa… 

Végül megérkezett Perselus, órákkal később, vacogva, vizesen, remegve. Szemében furcsa, szokatlan tűz izzott. Ajka remegett, arcán egészen szokatlan, belső kínt tükröző kifejezés ült. Lily megrémült, így még sosem látta.  

• Mi történt veled?
  
• Én… én… - kezdte halkan, majd elmerült az őt kutató zöld szemekben és könnyezni kezdett. A lány rémülete még erősebb lett, hiszen sosem látta még, hogy Perselus kimutatná az érzéseit, nemhogy sírna.
  
• Mi törént? Mondd e! – Lépett oda hozzá, majd óvatosan felemelte a fiú lehajtott fejét, hogy a szemébe nézhessen. Az, amit látott, iszonyú fájdalom volt, kín, gyűlölet, önvád… - Mit tettél Perselus?
  
• Meg… megkínoztam valakit – felelt a lánynak, mintha álomból ébredt volna fel.
  

Lily hirtelen hátrébblépett, elrántva a kezét. Kutató pillantása azonban nem engedte el a könnyes fekete szemeket. 

• Miért? – tette fel a kérdést mélységes nyugalommal. Tudta a választ, és ez mindennél jobban fájt. Már túl késő, a fiú döntött. Ha nem téved, ha igaza van, akkor az ő életének vége. Perselus nélkül ő semmi és senki. És a fiú elárulta őt, és a szerelmüket, mindent, ami összekötötte őket…
  
• Mert ez volt a feladat. Ha nem teljesítem, nem csatlakozhatom… - válaszolt lassan, nyugodtan, miközben életében először minden érzés kirajzolódott az arcára. Szenvedett, végtelenül szenvedett…
  
• Egy ártatlan embert kínoztál meg? – tette fel végül remegő hangon a kérdést, előre tudva ezt a választ is. Ahogy a fiú bólintott, a lány lábából kiszaladt minden erő. Úgy érezte, a világ összeomlik körülötte és ő csak áll ott, a fergeteg közepén. Végül felemelte a pálcáját és elhoppanált.

Perselus leült oda, ahol korábban a lány várt rá, és némán meredt a tűzbe. Látta maga előtt a megkínzott nő remegő alakját, könnyes zöld szemét, amivel pont olyan könyörgően nézett rá, mint a szerelme. Tudta, hogy nem szabad, hogy nem jó, amit tesz, de nem volt más út. Akkor, ott úgy érezte, hogy nincs más lehetőség. Ha nem teszi meg, miután megkereste a Nagyurat – mert már így neveztette magát – akkor megölik, szemrebbenés nélkül. 

Megtette hát, de ezzel nem csak a nőt kínozta meg, saját vérző lelke is darabokra szakadt. Az utolsó jó, ami még rejlett benne Lilyhez kötötte, és most ezt is tönkretette. A lány el fogja hagyni… 

• Miért? Miért kellett megtennem? – kérdezte a tűztől, mintha az megadhatná a választ.

**

Néhány nappal később találkoztak, az üvegház mögött, véletlenül. Perselus füveket akart lopni egy bájitalhoz, Lily pedig tudta, hol találhatja meg. Szenvedett néküle és adni akart még egy esélyt. Bízni szeretett volna abban, hogy visszatarthatja, hogy mégis meggondolhatja magát a fiú, hogy elég volt neki  az egyetlen alkalom, hogy megértse, mire készül. 

Perselus lassan felegyenesedett, és magához húzta az őt némán figyelő lányt, majd lágyan megcsókolta. Hiszen szereti őt, és nincs semmi, ami elválaszthatná őket… 

Halk kuncogás zavarta meg őket, Perselus azonnal elkezdte keresni, hogy ki lehet, végül dühösen villámló szemmel rántotta ki Bertha Jonkinst az egyik bokor mögül.  

• Megátkozlak, ha bárkinek is beszélni mersz rólunk! – magasodott fölé fenyegetően. Lily csak nézte némán, és nem tudta elfogadni, hogy ez a férfi, mert nem volt már gyerek többé, az, akit ő ismer és szeret. Sötétség vette körül ebben a pillanatban, ahogy nem uralta a dühét.

** 

Perselus Piton a beavatásra várt, nem volt többé visszaút. Mikor megkereste a Nagyurat, akkor eldöntötte a sorsát. Vagy támogatja, vagy megölik… 

Ahogy minden idők legnagyobb feketemágusa megérintette a kezét ismeretlen fájdalom söpört végig a testén. A kín hatására összeszorította a száját, izmai megfeszültek, de egyetlen hang sem hagyta el az ajkát. Méltónak kellett lennie, ha megszólal, a Nagyúr azonnal megátkozza. 

Az alatt a néhány pillanat alatt, amíg az örök bélyeget a testére égette a kín végigfutott rajta, hogy is jutott idáig, mi vezetett végül ehhez a döntéshez. 

Eszébe jutott az összes verés, amit gyűlölt apjától kapott. Anyja remegő, izzadt vérpatakos teste, amikor a férfi egy utolsó ütése után örökre lehunyta csillogó fekete szemeit. Az a düh, az örök, gyógyíthatatlan, önemésztő gyűlölet, ami miatt megfogadta, hogy megöli azt a férfit, aki miatt ilyenné vált.

Az első reményteli napok a Roxfortban, amikor még azt hitte, lehetnek barátai, ugyanolyan lehet, mint a társai. Aztán a lassú ráébredés, hogy a szegényes holmija, zárkózottsága, külseje taszít mindenkit, aki csak ránéz.  

Eszébe villant egy évekkel későbbi párbaj képei, amikor legyőzte az önimádó Pottert, mert végre egyedül állt ki ellene.

S végül az elmúlt év, ahol minden más emléket elsöpört egy csillogó zöld szempár, egy illat, egy érintés.  

Egy pillanatra melegség járta át, ahogy a lányra gondolt, majd lassan visszatért a valóságba, s döntése teljes súllyal ránehezedett. Hiába szerette a vörös hajú, smaragdszemű tündért, akit a rejtekhelyén ismert meg igazán, az apja és Black iránt érzett engesztelhetetlen gyűlölet minden másnál erősebb volt. 

Már túl gyenge volt, hogy szeressen, őszintén, önzetlenül, hogy ezt minden más felé helyezze, s szomjazta a hatalmat, hogy bosszút állhasson az apján. Ez húzta ide, és emiatt vesztette el az utolsó csepp reményét is arra, hogy éljen. Lily… 

Megrázta magát, elűzve a kínzó gondolatokat, azért van itt, mert itt erőt, hatalmat kap. Örökre…  

** 

Az avatás után sietve visszahoppanált, majd gyalog indult a rejtekhelyére. Ahogy kilépett az ösvény szélére, meglátott valamit, ami megállította. Egy sötét folt a patak partján. Ahogy jobban megnézte, ráébredt, hogy a lány az. Álmosan, semmibe révedő szemekkel pihent ott, s várt, ki tudja mióta… 

• Lily? – kérdezte rekedten.
  
• Nála voltál? – felelt anélkül, hogy odafordult volna. Nem kapott választ, mert a férfi nem volt képes megszólalni, csak bólintani tudott, így a boszorkány folytatta. – Megkaptad a jegyet? – hangja megremegett, s zöld szemeivel már a szeretett arcot pásztázta, rettegve, hogy megerősítést kap.

A férfi fehér bőre még fehérebb lett, s a fekete szemek izzó katlanként váltak el az arcától. Percekig némán merült el a zöld szemekben, arra gondolva, hogyha válaszol, örökre elveszti az egyetlen jót az életében. 

Végül bólintott, lassan, bátortalanul, s könyörgő fekete szemekkel kutatta a választ. Talán van remény? Megbocsát? 

• Sárvérű vagyok, Perselus – szólalt meg ismét a lány, meglepően nyugodt hangon. Ő már nem érzett semmit, már megfagyott…

A férfi ezt hallva megremegett, tartása még görnyedtebbé vált, hiszen tudta… de gyenge volt, túlságosan gyenge. Lassan elfordult és elindult a kastély felé. Sötét alakját halványan megvilágította a holdfény, az egyetlen tiszta fény az életében. 

Lily kezébe temette az arcát, és némán zokogni kezdett.  

• Vége, mindennek vége…
• Ebben igazad van – szólalt meg mellette valaki. Rémülten kapta fel a fejét, hogy megnézze, ki talált rá.
  
• Sirius? Mit keresel te itt?