IV. Múlt és jelen

 

• Már nem kellene bevetésekre menned! – mordult fel támadóan a férfi.
  
  
• Ne gyerekeskedj, ez nem bevetés. Csak elhozok néhány dolgot a régi házból, és megnézem, hogy nem maradt-e ott valami nyom. Egyébként pedig te is tudod, hogy rajtam kívül senki nem juthat be oda.
  
  
• Senki? – villant meg a férfi barna szeme. Ajka keskeny vonallá torzult a visszafojtott indulatoktól.
  
  
• James, kérlek! Ő nem járt ott azóta, tudom… - simított végig a merev vállakon megnyugtatóan a fiatal nő.
  
  
• Honnan tudod? Figyeled talán a házat? Te SEM voltál ott azóta, vagy tévedek? – kérdezett vissza még mindig metszően hideg hangon.
  
  
• Erről nem vitázom tovább. Egyébként sem szabad felidegesítened. Vagy szeretnéd, ha Harry idő előtt megszületne?
  
  
• Nem is biztos, hogy fiú lesz… lehet hogy kislányod születik – vágott közbe cinikusan a másik.
  
  
• Kislányod? – suttogta maga elé kérdőn, miközben lassan hátat fordítva a férjének az ajtóhoz lépett, majd onnan még visszafordult egy pillanatra. – Oda megyek, és nem tehetsz ellene semmit.

A magas, fekete hajú auror dühösen szitkozódva járkált fel-alá a hálószobában, tudva, hogy felesége már a régi házban jár.

Ezalatt a nő összeszorított ajkakkal hoppanált, hogy egy percen belül már egy kert előtt álljon, ahonnan nem lehetett látni a megbúvó házat, mert a növényzet teljesen elburjánzott az évek alatt. Lassan, elmerengve az ósdi, kézzel faragott kapuhoz lépett, majd pálcájával intett és egy rövid verset suttogott halkan, olykor megremegve:

Az ajtó nyikorogva kitárult, a növények félrehúzódtak az útjából, egy egyenes ösvény rajzolódott ki egészen a kis ház ajtajáig. Sóhajtva lépkedett, miközben küzdött a saját gondolataival.

Miért mindig így jövök ide? Jöhetnék úgy is, hogy nem tudja… Harry életével nem szabadna játszanom – szégyen suhant át a lelkén. – Sosem bántana, nem lenne rá képes. Tényleg? – kérdezett vissza egy kegyetlen kis hang valahol a tudata mélyén. – Elhagyott. Halálfaló, szórakozásból öl.

Ingerülten megrázta fejét, hogy elűzze a gondolatokat, majd ujjaival kirajzolta az ajtón végigfutó mintákon a saját jelét gyorsan, szinte átgondolás nélkül. Lélekben már messze járt, valahol a múltban. Egy apró nesz egy pillanatra megzavarta, megrettenve fordult hátra, majd ahogy tudomásul vette, hogy csak egy faág reccsent a szél miatt, öregesen sóhajtva belépett a házba.

“Egyszerre minden oly természetes,
Megbénító, ujjongó félelem.
Csak áll, a fénnyel átszőtt ködbe les.
Vár. Megmozdul. Nem, nincs ott semmi sem.
Szégyenkezik. Elindul hirtelen.
A szél megint hűlő szívébe fúj.
Fellélegzik: nem, nincs ott senki sem.
És fájni kezd, gyógyíthatatlanul.”

(Vas I.: A hang)

Lily csillogó szemmel sietett kedvese után, s csak egy beletörődő mosollyal vette tudomásul a léptei mögött azonnal bezáródó növénytengert.

Néhány perccel később már kettesben ültek a tűz előtt, és némán figyelték a pattogó lángokat.

Végül a férfi törte meg a csöndet. Először a mellette ülő lányra bámult hosszan, kutatón, majd rekedten megszólalt.

• Szeretnék neked adni valamit.
  
  
• Perselus, tudod, hogy nem várok semmit, tisztában vagyok…
  
  
• Lily, kérlek! – szakította félbe a tiltakozó lányt. – Ezt megengedhetem magamnak. Ez a ház az örökségem, senki más nem is léphet be ide rajtam kívül.
  
  
• De hát én? – nézett rá kérdőn.
  
  
• Sosem tudsz végighallgatni? – mordult vissza cinikusan.

• Azt hittem már megszoktad – nevetett fel vidáman. Sosem zavarta a másik cinizmusa. Valahogy mindig mögé látott, tudta, hogy az csak egy álarc, és érezte mögötte az embert. Most sem tudta ez az apróság kizökkenteni, kíváncsian várta a magyarázatot, de kicsit feszülten is, érezte, hogy ez most valahogy más, mint amit eddig hallott tőle.
  
  
• Ide csak én léphetek be, a ház így van megbűvölve, és rajtam kívül még az, aki hozzám tartozik, teljesen. A kapu érzi a lélek minden rezdülését, és két lélek kapcsolatát…
  
  
• Teljesen? Nem csak úgy általában? – próbált kitérni az elöl, amit ezzel a férfi mondott.
  
  
• Lily! – Hangjától szinte kihűlt a szoba.
  
  
• Ne haragudj… nem szeretek erről beszélni.
  Tudom, hogy hozzád tartozom, de mégis. A magamé akarok lenni, én szeretném ezt eldönteni.
  
  
• A te döntésed, hogy hozzám tartozol.
  
  
• Tényleg? Inkább a sorsé, azt hiszem. Egyszerűen, szeretnem kell téged, nem tehetek ellene semmit.
  
  
• Bánod?
  
  
• Azt hiszed?
  
  
• Lily…
  
  
• Szeretlek, Perselus. Hozzád tartozom… - nézett a fekete szemekbe ellágyuló arccal -, bár ahogy látom, ma le is vizsgáztattál e téren – tette még hozzá vádlón. - Megkaphatom az ajándékom? – próbált végül kitérni ismét.
  
  
• Ez a ház él a maga módján. Engem elfogadott, amikor az előző tulajdonosa meghalt, s most, hogy itt voltál, téged is. Megtanítom a varázsigét, amivel a kaput nyithatod, így bármikor veszélytelenül ide jöhetsz. De szeretnék még valamit tanítani. Van egy varázsige, amit ha elmondasz, és rám gondolsz, érezni fogom, hogy itt vagy. Bármikor, bárhol vagyok. Ha én jövök így, te is meg fogod érezni, ha akarod…
  
  
• Perselus – nézett rá könnyes szemmel, elcsukló hangon.- Ez… egyszerűen… köszönöm – fejezte be végül. Csak nézte a szeretett arcot, s a másik pillantása mélyén ismét felfedezte azt, amiért akkor, először beleszeretett. Valahogy, valamiért, neki ezt a férfit szeretni kellett.
  
  
• Megtanítom a varázsigét:

Szikrázó fény, védő félhomály,
Egyedül vagyok, megköt a magány,
Bárhol jársz, lelkem megtalál,
Érezned kell, hogy valaki rád vár.

Körbenézett a kis szobán, néhány intéssel rendet teremtett, miközben kikacagta saját magát, hiszen miért is kell itt mindig megváltoztatnia mindent, majd egy ajtóra esett a pillantása. Óvatosan odasétált, belökte egy kicsit és belesett a résen át, de nem lépett be. Testén furcsa borzongás futott végig, dermedten állt, keze a kilincsre simult, lélegzetét visszafojtotta. Majd eltelt néhány másodperc, mélyet lélegzett, erősen megnyomta az ajtót és néhány pillanattal később már a kandalló előtt állt.

• Hát, újra itt vagyok – suttogta maga elé, az üres, fekete, ősrégi kandallóba bámulva.

Végül nehézkesen felemelte a pillantását és körbenézett az apró helyiségben. Az ajtóval szemben egy nagy ablakot sötét függönyök takartak be, mégis, a kopott, vékonyodó anyagon átjutó néhány gyenge fénysugár elég világosságot teremtett hogy a kevés bútort fel lehessen ismerni. A kandalló előtt két kényelmes, kopottas karosszék várakozott csöndesen, közöttük egy kicsiny fa asztal, rajta egy pergamen és egy bájital fiola. A szoba hátsó, legsötétebb tarkában egy baldachinos ágy rejtőzött, a nehéz fekete függöny miatt szinte teljesen beleolvadva a félhomályba. Az ágy mellett állt meg egy magas sötét fa szekrény és az ajtó mellett még egy polc, néhány könyvvel és egy furcsa mintás dobozzal.

Ahogy körbefutott a szeme a tárgyakon először fájdalom futott át az arcvonásain, majd vágy. Nehézkesen az ablak elé sétált, kicsit félrehúzta a függönyt és kibámult a kertbe. Éhes szemmel nézte a különleges virágokat, szinte maga előtt látta a kissé görnyedt alakot, ahogy lehajol, hogy letépjen egy-egy különlegesebb bájitalhozzávalót. Néhány perc után megpróbált elszakadni az önkínzó emlékektől, bár tudta, hogy ebben a házban ez úgysem lehetséges. Ekkor fájdalmasan felnyögött, mert a kicsi a hasában mozgolódni kezdett. A lehető leggyorsabban az egyik karosszékhez lépett és fájdalmas arccal lerogyott. Néhány percig csak ült összegörnyedve, majd ahogy elmúlt a fájdalom, ismét figyelmes szemmel nézett körbe a szobán. Pillantása megakadt a pergamenen, arcából kifutott minden szín.

• Ezt nem én hagytam itt… - suttogott maga elé, de a néma csöndben még így is szinte kiabálásnak tűnt. Ijedten körbenézett, mint egy gyerek, aki rosszban sántikál, majd a levél után nyúlt. Szeme szinte égett a vágytól, hogy lássa, mit írt. Hiszen senki más nem lehetett, senki más nem jár itt.

Egy magas, vékony, fekete taláros alak sietett a szikrázó napfényben a kihalt utcán át. Az ablakokon behúzott függönyök, a házak üresnek tűntek. Persze, ebben a faluban már jártak halálfalók – gondolta keserűen.

Néhány perccel később már elérte a pontot, ahonnan hoppanálhat, és nem sok idő elteltével egy körben állt, ahol csak a kiválasztottak kaphattak helyet. Az örök gonoszság és gyávaság kiválasztottai…- futott át rajta. – Nem engedhetem elkalandozni a gondolataimat. A Nagyúr megérezné, koncentrálnom kell – próbálta magát visszarántani a valóságba. Már régóta nem érezte magát ide valónak, de innen nem lehetett kilépni. Ha egyszer döntött, az életét is feltette mindazért, amit hatalomnak neveztek. Csak éppen lassan rá kellett ébrednie, hogy ez nem hatalom, hanem függés. Ha öl, kínoz, és vakon hisz, akkor látszólag megtehet minden mást is, ami nem mond ellent a Nagyúr nézeteinek. Valójában csak fekete zsinóron rángatott mágusok voltak egytől egyig, a hatalmuk abból állt, hogy a gyengéket kínozhatták, és ha ezt elég jól űzték, még életben is maradhattak, szerencsés esetben. Szerencse – mart bele ismét a gondolat. – A szerencsémet már akkor elvesztettem, mikor megszületettem.

A gyűlés elkezdődött és Perselus Piton beleolvadt a fekete tömegbe. A hívek hallgattak, némán végignézték, ahogy egy „árulót” a Nagyúr halálra kínoz, majd várták a parancsokat. Ekkor azonban valami történt, egy ember számára a világ kifordult a négy sarkából. A maszk és a csuklya jó szolgálatot tett, senki nem vette észre, hogy a fekete hajú férfi még a szokásosnál is jobban elsápad.

Pillantása elsötétült, és úgy érezte, mintha valaki belemarkolt volna a lelkébe, amiről azt hitte, már nem is létezik. Most ismét fájdalmasan lüktetni kezdett, követelve a figyelmet, hogy lássa be, hogy még ott van, megvan az a rész is, amiről azt gondolta a gyilkolás eltörölte.

Lily - habár csak a fejében visszhangzott a szeretett nő neve, mégis úgy érezte, mintha a terem falai vernék vissza, mint egy hangos kiáltást. – Ott van, a házban…

• Perselus – rántotta ki egy negédes hang a gondolataiból.
  
  
• Igen, Nagyuram – felelt azonnal, miközben összekoccanó foggal várta a megtorlást, amiért nem az elhangzottakra figyelt.
  
  
• Mit tudsz a Potterekről? – kérdezte hidegen szikrázó szemmel.
  
  
• A gyereket egy hónapon belül várják. A nő meggyőződése, hogy fiú lesz.
  
  
• Fiú? Mindegy… Halott lesz, nem fiú.
  
  
• Igen, Nagyuram.
  
  
• Úgy tudom, Fidelius-bűbájjal védik magukat. Tudni akarom, ki a titokgazda. Három heted van, Perselus – fejezte be vészjóslóan.