III. Remény

Egy vékony, vörös hajú lány állt meg hirtelen a folyosón és fordult dühtől villogó szemekkel vissza az őt követőhöz.

• Potter, felejtsd el, hogy valaha is láttál, ismertél, vagy beszéltél velem!

• Lily, kérlek! Csak gyere el velem a karácsonyi bálba! – fogta könyörgőre a fiú. Egyszerűen nem értette, miért nem hatja meg a lányt, amikor mindenki más a Roxfortban már rég igent mondott volna. Hiába volt okos, ilyen téren túlságosan el lett kényeztetve, így sosem kellett megküzdenie senkiért.

• Majd a következő életedben! – mordult rá dühösen a lány, majd egy ingerült legyintéssel ott hagyta.

Sok más diáklány álldogált a folyosón és most kacarászva sugdolózva figyelték Jamest, remélve, hogy észreveszi valamelyiküket. Végül is, a Tekergők egyike, a legjobb fogó, az egyik legjobb tanuló, a legnagyobb bajkeverő és mellesleg, ismerték be egymásnak vihogva, nem is néz ki rosszul. Potter azonban észre sem vette a körülötte álló lányokat, ő valóban szerelmes volt, ha nem is Lilybe, mindenesetre abba a lányba, aki az ő elképzelései szerint Lily volt. Csüggedten indult a klubhelység felé, hogy valami jó ötletet kapjon Remustól. Siriustól nem kérdezhetett, abból kiindulva, hogy ő is nyerni akar, még a végén direkt hátráltatná valami „jó” tanáccsal.

Azonban lassan Remus türelme is a végét járta…

• Ágas, beláthatnád, hogy van olyan lány, aki nem szerelmes beléd – próbálkozott ismét, az unalomig ismételt mondattal.

• Nem látom be! Szeretem őt, nem tudod ezt megérteni? – felelt sértődötten a másik érzéketlensége miatt.

• Megértem, hogy pont annyira szereted, mint előtte Jennyt, Vivient, Lucyt, Gracet és … nem emlékszem, hogy is hívták az utolsó barátnődet? Tudod, akibe egy hónapig szerelmes voltál, majd egy hét után beleszerettél mellette Lilybe? Á, megvan, Linda! Szóval Lindába is szerelmes voltál… - sorolta fel felhúzott szemöldökkel, viszonylag mérsékelt cinizmussal Holdsáp.

• Ezt te nem értheted… Lily más!

• Nem is azt mondtam, hogy ő nem más. Csak éppen a te érzelmeidben nem hiszek, ne haragudj Ágas barátom, de túl sokszor láttam már, hogy elmúlnak a halálos szerelmeid. Kedvelem Lilyt, nem segítek, hogy fájdalmat okozz neki. Nem érdemli meg.

• Nem bántanám, hiszen szeretem.

• A többieket is szeretted – felelt beletörődő hangon Remus. Úgy érezte, a falhoz beszél, James nem hallott meg semmit, ami eltért a véleményétől. Végül Ágas sértődötten kivonult a szobából, azzal az elhatározással, hogy megkeresi Siriust és kviddiccsel vezeti le a feszültséget. Ha repül úgyis kitisztulnak a gondolatai, talán kitalál valamit, amivel végre meghódíthatja Lilyt. Álmodozva lépkedett a lépcsőkön, gondolatban felidézte a csillogó zöld szemeket, a hullámos vörös tincseket és azt, amilyen a lány gyönyörű arca, amikor dühében kipirul…

Mindeközben Lily a folyosón összetalálkozott egy ötödéves griffendéles lánycsapattal. Nem volt szerencséje, egy Potter-imádó körbe futott bele, akik már hallottak a délutáni találkozásról. A lányok először csak különböző sértéseket vágtak a fejéhez, végül pálcát ragadtak, hogy megleckéztessék a beképzelt libát, aki képes James érzelmeit így kihasználni.

Lily szerencséje ezúttal az volt csupán, hogy Potter rajongói köre nem éppen okos boszorkányokból állt és így egymaga el tudott bánni a lányok ügyetlen átkaival. Dühösen és megbántottan rohant ki a kastélyból, megnyugvást keresve. Nagyon megviselte, hogy még el is ítélik, mert nem hajlandó beadni a derekát az ügyeletes szépfiúnak.

Egy kis patakhoz sietett, a Tiltott Rengeteg mélyén, ahol mindig egyedül lehetett és kitisztulhattak a gondolatai. Magányra vágyott…

Útközben olykor rémülten hátranézett, majd az üres udvart látva megnyugodva tűnt el szeretett búvóhelyén.

Arcát tenyerébe támasztva ült, könnyei végigfolytak finom vonásain. Az első, amit órákkal később észrevett, hogy mikor odaért, még sütött a nap, s most reszket a hidegtől. Felnézett az égre, s még mindig könnyben úszó szemmel figyelte a lenyugodni készülő nap fényjátékát. Érezte, hiába ült itt órákon át, a lelkében dúló vihar nem enyhült, nem csitult.

Hirtelen ágak ropogását, lehullott falevelek zizzenését hallotta, s rémülten fordult a keskeny ösvény felé, nem akart társaságot.

Egy fiatal, fekete taláros varázsló lépett ki a fák közül. Lehajtott fejjel, sápadtan, fekete haja arcába hullott, tartása kissé görnyedt volt. Megérezte a kutató pillantást, s felemelte a fejét, hogy megnézze ki mert a rejtekhelyére betolakodni, de ahogy belenézett a smaragdzöld szemekbe minden másról megfelejtkezett.

Magány, fájdalom, kitaszítottság, értetlenség… ugyanazt érezték mindketten. Csöndes léptekkel a boszorkány mellé sétált, majd némán leült.

Hosszú percekig ültek így, szótlanul egymás mellett, majd a lány ismét megborzongott. A fekete szemek végigfutottak a lágy ívű alakon, a dús vörös fürtökön, majd Perselus egy zavart mozdulattal a karcsú vállakra terítette a kabátját. Egy hálás mosolyt kapott válaszol, s egy halk suttogást.

Köszönöm…

A lenyugvó nap sugarai ellágyították a boszorkány vonásait, s a varázsló gyönyörűnek látta. Egy magányos angyal…

Csak halkan. Fogd kezem. Ülj le mellém ide,
ez órjás fa alá, melynek lombsátorában.
A hold cirógató fénye fehérlik lágyan,
Míg elfullad a szél végső lehellete.

Süsd le szemed. Csak ülj. Ne gondolj semmire.
Álmodj. Fürtünk bagoly súrolja a homályban..
Hadd fusson örvtelen, amerre vonja vágya,
az illanó gyönyör s a szív múló heve.

Remélni is feledj. Csak csendesen, szelíden,
hogy folytathassa majd a szíved és a szívem
e csöndet és a nap derűs enyészetét;

Hallgassunk. Meg ne törd ez éji békességet;
nem jó zavarni, ha becsukta már szemét,
a vad Természetet, e néma Istenséget.