8. A végtelen mező

- Albus? – nyögte erőtlenül, miközben azon gondolkozott, hogy valószínűleg nagyon beverhette a fejét, amikor elájult. – Biztosan csak hallucinálok.

- Nem, fiam, azt kell, hogy mondjam, nagyon is valóságos vagyok – mondta Dumbledore, miközben egyenesen rá nézett azokkal az idegesítően kék szemeivel.

Piton lehunyta a szemét, hátha eltűnik a jelenség, de mikor legközelebb kinyitotta, a volt igazgató még mindig ugyanott állt.

- Reméltem, hogy később kerülsz ide, mint Tom, de úgy tűnik, az utolsó kívánságom sem teljesülhet – szólalt meg újból Dumbledore, miközben talpra segítette a férfit.

- Hogy? Hol van az az itt? – kérdezte zavartan, majd körbekémlelt. Egy, a végtelenségbe elnyúló réten álltak. Sehol egy fa, vagy egy rosszul nőtt fűszál: minden olyan idegesítően tökéletes volt, mégis teljességgel üres. Mintha a rét szépségét el akarta volna csúfítani a természet a kopárságával. Szép volt, mégis üres. Akárcsak az érzés, amit maga után hagyott a férfi lelkében.

- Nos, nehezen tudnám egy szóval leírni, de inkább más szempontból közelítem meg a jelenséget: meghaltál, Perselus.

A férfi szeme elkerekedett, és majdnem felnevetett.

- Ilyet még úgysem álmodtam – hitetlenkedett.

- Kit látnak szemeim? – jött egy túlságosan is ismerős hang a háta mögül, mire ő teljesen megmerevedett. – Csak nem itt végezted te is, Pipogyusz? Ki hinné, hogy az ilyen aljas gyilkosok is meghalnak, mint te?

- Ez egyre rosszabb – dünnyögte, majd a tőle telhető leglassabban fordult meg, hogy szembenézzen az általa leginkább utált emberrel: Sirius Blackkel.

A férfi ugyanúgy nézett ki, mint három évvel ezelőtt, mikor átesett azon a bizonyos függönyön.

- A rossz dolgok sohasem változnak, mint ahogy te sem, igaz, Black? Ugyanolyan szerencsétlen vagy, mint mikor utoljára láttalak. Életem legszebb órája volt, mikor hallottam, hogy meghaltál.

- Milyen szegényes életed lehetett, ha ez volt benne a legszebb dolog! De kívánom, hogy ne is történjen veled soha semmi jobb – fröcsögte Sirius.

- Nos, ezzel már igencsak elkéstél, de ígérem, sohasem felejtem el azt a csodálatos napot...

- Fiúk, fiúk, ti még halálotok után is marjátok egymást? – szólt közbe Dumbledore.
Piton ismét visszatért a valóság talajára.

- Elmagyarázná valaki, hogy mi ez a hely, és hogy kerültem ide? – nézett kérlelőn Dumbledore-ra.

- Persze, persze, édes fiam. Ez itt az a hely, ahova mindenki kerül halála után. Mi türelmesen várunk itt a saját dolgunkra. Akiknek elintézetlen ügye akadt az élőkkel, itt vár addig, míg el nem intéződik, mert bele már nem avatkozhat semmibe.

Piton fejében egymást kergették a gondolatok. Meghalt, és ide került? Ez olyan nonszensz volt, hogy nem is tulajdonított neki nagy jelentőséget.

- Ön mire vár? – tette fel a logikus kérdést.

- Tomra – jött a felelet.

- Ezt úgy érti, hogy Voldemort nincs itt – vonta le a következtetést. Majd újra töprengeni kezdett. – Ha tényleg igaz, amit mondott, és én meghaltam... az nagyon nem jó.

- Meglepne, ha bárki örülne annak, hogy meghal – affektálta Sirius.

Piton válaszra sem méltatta.

- Megöltem Voldemortot! – csattant fel. Ha tényleg igaz, amit a volt igazgató mondott, a Nagyúrnak itt kell lennie. De nincs itt. Ez nagyon nem jó jel, figyelembe véve, hogy ő viszont itt van. De hogyan történhetett? – Fogalmam sincs, hogyan haltam meg, vagy miért.

- Miért van olyan érzésem, hogy túl könnyen veszed, hogy meghaltál, Pipogyi?

- Fogd be, bolhás kutya – mordult rá a férfi, bár egyrészt igazat adott neki, elvégre tényleg nem nagyon zaklatja most fel a halála. Annál sokkal fontosabb dolgok foglalkoztatták jelenleg: hogy vajon Harryvel mi van. Ha ő tényleg meghalt, ki figyel majd rá, ki készíti el a bájitalait, és persze ki fogja kirángatni a mindennapi magányából?

Fel-alá járkált, mint egy ketrecbe zárt vadállat, és észre sem vette, hogy egyre többen jelennek meg körülötte.

- Harry – szólalt meg hirtelen, miközben Dumbledore-ra nézett, de elharapta a mondatot, mikor meglátta az emlegetett fiú szüleit.

- Mi a baj Harryvel? – ösztökélte Lily Potter.

Piton végignézett a nőn – illetve lányon. Lily nem tűnt többnek húsz évesnél. Ugyanúgy nézett ki, mint ahogy az emlékeiben élt: hosszú, vörös haja a válláig ért, és áthatóan nézett nyílt, zöld szemeivel. Mintha csak Harryt látná – már amikor nem ideges.

- Azt fogja hinni, hogy ő ölt meg – bökte ki végül letörten.

- De kicsinyes vagy, Pipogyusz, még ezt az élvezetet is sajnálod tőle?

-Sirius! Ne légy gyerekes – rótta meg James a barátját.

Jamesről megint Harry jutott eszébe. Mennyire hasonlítanak, és mégis mennyire mások.

- Köszönöm Potter, de nincs szükségem a védelmedre. Egyébként sem lep meg, hogy Black még mindig egy tízéves értelmi szintjén áll – nézett rá lesajnálóan. Majd gondolkozni kezdett, hogy mit is tehetne az adott helyzetben. – Vissza kell jutnom – jelentette ki végül.

- Innen nincs, csak egy kiút – szólalt meg James. – Ha megtörténik az, amire vártál.

- Kérdés, hogy mire várok? És ti mire vártok?

- Ugyanarra: Voldemortra.

- Miért érzem úgy, hogy körbe-körbe járok? – kérdezte gúnyosan a Nagyúrra célozva. – Akkor is vissza kell mennem. Szólnom kell Harrynek, hogy Voldemort még életben van. Ha pedig életben van, és a horcrux... Merlinre!

Piton teljesen elsápadt, ahogy belegondolt abba, hogy Voldemort lelke még mindig a testében lehet, és valahogyan kitúrta a lelkét, ezért halt meg. Ki tudja, hogy a teste most mit tesz Harryvel?

- Piton? – zökkentette ki James a gondolataiból. – Hogy érted azt, hogy szólnod kell Harrynek?

- Mióta szólítja maga a keresztnevén? – hallott egy újabb ismerős hangot: Ron Weasleyét.

Piton a fiú szemébe nézett, és hirtelen úgy érezte, mondania kell valamit, de végül mégis lenyelte a rosszmájú megjegyzést.

- Egy ideje – felelte félvállról. – Úgy tűnik, ti még kevesebbet tudtok az élők dolgairól, mint én.

- Ide nem jutnak el az információk, csak akkor, ha valaki meghal, és elmondja, hogy mi történt a „másik világban”.

Piton arcán egy gúnyos mosoly suhant át. Ezek szerint az itt lévők csupán annyit tudnak, mint Ron Weasley, hiszen ő halt meg legutoljára. Nekik fogalmuk sincs arról, hogy milyen viszonyban van Harryvel, nem beszélve arról, hogy Hermionéval.

- Ezek szerint nem tudtok semmit – szélesedett a gúnyos mosoly az arcán. Nevethetnékje támadt, mégis visszafojtotta, tekintettel a közönségre. – Lám lám, Black, milyen megható, hogy még én is többet tudok a keresztfiadról, mint te. Ejnye, ilyen egy jó keresztapa?

Telitalálat, Black teljesen begőzölt, amint megemlítette Harryt. A férfi már nem elégedett meg azzal, hogy szimplán visszavágjon a csípős nyelvével, teljes erejével meg akarta ütni Pitont. A férfi nem volt felkészülve egy ilyen alantas, mugli támadásra, így nem volt ideje elhajolni, de legnagyobb meglepetésére Black ökle egyszerűen átsuhant rajta.

- Tudhatnád már, Sirius, hogy az erőszak semmire sem vezet, pláne nem itt – mosolygott Lily. Piton egyre értetlenebbül nézett az előtte álló, dühtől majdnem szétpukkanó Blackre.

- Ez meg mi volt? – nézett kérdőn Dumbledore-ra, hátha szolgál valamiféle magyarázattal.

- Itt nem tudsz hozzáérni máshoz, ha ő nem akarja – jött a válasz.

- Értem.

Keresztbefonta a karjait maga előtt, és kárörvendően nézett Siriusra. Testtartása mérhetetlen gúnyt sugárzott, bár nem igazán hasonlított a régi önmagára. Valahogy túl régen gyakorolta ezt a mozdulatsort.

Erről megint eszébe jutott Harry, hiszen az egész az ő hibája, ha ő nem lenne, valószínűleg még mindig egy gonosznak tűnő, gúnyos ember lenne... és persze magányos.

- Perselus, nem mesélnél végre arról, hogy mi folyik az élők között? Te vagy az első ember már lassan egy éve, akit valamennyire ismerünk.

- Egy éve? – húzta fel a szemöldökét Piton. Emlékei szerint Weasley másfél éve halt meg.

- Igen, a legutóbbi csatában néhány Rendtag odaveszett, és ők meséltek arról, hogy mi történt, de a végső kimenetelt már nem tudták elmondani.

Piton átkozta magát feledékenységéért, hiszen tényleg jó néhány embert elvesztettek abban a csatában.

- Mit akar tudni? – adta meg magát.

- Hogy mi történt az elmúlt évben? És persze, hogy hogy van Harry.

- Harry a körülményekhez képest jól van – fogalmazott burkoltan. – Egy éve csend van, mindenki úgy tudja, hogy Voldemort meghalt. A saját pálcámmal öltem meg!

- A körülményekhez képest? Mit akar ez jelenteni? – szólalt meg Lily.

Piton ránézett, összeszűkült szemekkel figyelte a lányt egy darabig. A saját fia is öregebbnek tűnt nála, és ez roppantul zavarta őt. Nem beszélve Jamesről, akitől elég sok vonást örökölt Harry. A férfi már csak egy sokat megélt fiúnak tűnt, és bár Harrynek így kellene kinéznie majd huszonévesen, de ezen furcsa módon valahogy már túl volt. Harryben már nem voltak meg azok a fiatalos arcvonások, amik Jamesben még igen. De legjobb emlékei szerint ő sohasem nézett ki ennyire fiatalosnak, se ilyen nyugodtnak. Lemondóan sóhajtott, semmi kedve sem volt magyarázkodni, pláne nem akart mesedélutánt tartani nekik.

- Azt, hogy jól, ahhoz képest, amilyenek a körülmények – fogalmazta át ugyanazt, és mindezt olyan szájbarágósan tette, hogy Sirius ismét felkapta a vizet.

- Pipogyusz...

- Sirius, befejeznéd? – szólt rá James. Ismét.

A férfi, barátjával nem törődve mondta tovább.

- ... lennél olyan szíves, és elmondanád, hogy mit kell a körülmények alatt érteni? – szívélyeskedett, de mindezt vérfagyasztó mosollyal tette.

- Nos, mivel te feldobtad mind a négy mancsod, amiért én végtelenül hálás vagyok – kezdte Piton hasonló hangnemben -, ezért azt hiszem, az a legkevesebb, ha elmondom, hogy mi történt vele azóta, hogy magára hagytad...

- Megáll az eszem, hogy azzal vádolsz, hogy meg mertem halni! – kiáltott fel Sirius.

- Nos, a keresztfiad lassan mindenkit elvesztett maga körül, de ezt gondolom, már felfedezted – pillantott Ronra, Dumbledore-ra, majd Harry szüleire. – Miután Weasley meghalt, hárman kerestük tovább a horcruxokat, és mint már tudjátok, meg is találtuk mindet. Amelyik harcról ti hallottatok... nos, az elég csúnyán végződött: Harry nagynénje beszorult egy széfajtóba egy horcruxszal, Potter pedig lebénult.

Piton körül mindenki elsápadt, ő pedig nézte őket, és úgy érezte, meg kell adnia a kegyelemdöfést Blacknek.

- Valószínűleg meg is halt volna, ha addigra már nem lett volna félvámpír – tette hozzá elgondolkodva.

- Mi?! – lehelte Lily erőtlenül.

- Tudod, félig vámpír, félig ember – magyarázta szájbarágósan.

- Ne fölényeskedj, Piton – vágott vissza a lány, ami olyannyira hasonlított Harry viselkedésére, hogy a férfi egy pillanatig döbbenten bámulta Lilyt. Hogyan viselkedhetnek ennyire egyformán, mikor jószerivel nem is ismerték egymást?!

Harry anyja megunta, hogy a férfi dermedten nézi őt, és meglengette a kezét a szeme előtt. Piton ingerülten tolta arrébb, kizökkenve a bámulásból. Ekkor Lilyn volt a döbbenet sora.

- Te... te megérintettél!

- Sajnálom, legközelebb ígérem, megpróbálok hozzád sem nyúlni. Nem mintha bármit is akarnék tőled! Valahogy túl fiatal vagy hozzám – gúnyolódott.

- Perselus – szidta meg Dumbledore. – Lily nem erre értette. Valószínűleg azért csodálkozik, mert nem akarta, hogy hozzáérj.

- Szinte éreztem... óh – esett le neki, hogy mire gondol, majd rögtön megfogta Dumbledore karját is, hogy meggyőződjön arról, hogy ő bárkit meg tud érinteni. Ujjai nem szaladtak át az öreg varázslón.

Piton gúnyos mosolya kiszélesedett, és Black felé fordult, miközben a mugli filmekre oly jellemző módon morzsolgatni kezdte az öklét. Sirius hátrálni kezdett, ahogy megindult felé.

- Ha bosszúálló típus lennék, most biztosan behúznék egyet, Black – kezdte, de aztán inkább hátat fordított neki.

- Ez vajon mit jelenthet? – kérdezte Dumbledore-tól. – Talán tényleg nem haltam meg, csak valami fura állapotba kerültem. Lehetséges az, hogy ide kerültem, de mégis élek?

- Sohasem hallottam még ilyesmiről.

- Én sem – helyeselt Lily. – Pedig egy ideje már itt vagyunk, elhiheted.

- Tudom, tizennyolc éve.

- Honnan tudod ilyen pontosan?

Piton hezitált, hogy válaszoljon-e, aztán mégis kibökte.

- Harry nemrég töltötte be a tizenkilencet.

Lily arca elkomorodott.

- Hogy viseli?

- Hogy tizenkilenc éves? – kérdezett vissza Piton értetlenül.

- Hogy lebénult!

- Már felépült, de a jobb lábára sánta maradt. Azt viszont pocsékul viseli.

James és Lily szinte egyszerre lélegzett fel.

- Ezt meg hogy érted? – szólt közbe James is.

- Mivel félvámpír, nem lehet szimpla varázslatokkal, vagy bájitalokkal kezelni. Sokszor vannak fájdalmai – mondta a féligazságot. Tudta, hogy a tiszta lelkű griffendélesek nem bírnák elviselni, ha megtudnák, hogy a fiuk egy sötét varázslatot használ fájdalomcsillapításra.

- És azt hogy kezeli, hogy félvámpír? – szólt közbe Ron is. – Egyáltalán hogyan történhetett?

- Nos, azt már megszokta. Hermionét próbálta menteni egy elég szorult helyzetből.

- Hermionét? Mi ez az egész? Mióta hívja őket keresztnevükön, és mi a francért?

- Mióta te feldobtad a talpad, szemtelen kölyök, és azért, hogy ne feküdhess nyugodtan a sírodban! – tört ki belőle a rosszindulatú válasz.

Ron elővette a legmorcosabb nézését, de Pitont valahogy nem tudta meghatni, hogy milyen csúnyán néz rá.

- Talán nem így kellett volna megfogalmazni, mint Ron tette, Perselus, de azt hiszem, más is kíváncsi lenne a válaszra. Mi történt? Mit nem tudunk még, amit kellene?

- Semmit nem kellene. – Mintha a fogát húznák, olyan érzés lett volna elmondani nekik. Felért volna egy árulással önmaga és Harry ellen is. Úgy döntött, tartja a száját, gondoljanak, amit akarnak. – Beszélhetnénk négyszemközt?

Miután mindenki arrébb húzódott, nagyot nyelt, és Dumbledore-hoz fordult.

- Nincs itt véletlenül Rara is? – bökte ki végül, és reménykedett, hogy az öreg varázsló bólint.

- De igen, itt van, csak eléggé elfoglalt – mosolygott rá Albus.

Piton arcán egy halvány mosoly futott át, és gyerekes izgalommal próbálta siettetni a volt igazgatót, hogy elmondja, hol találja a feleségét.

Mielőtt azonban választ kaphatott volna, úgy érezte, mintha valami óriási erő ki akarná szakítani minden belső szervét. Összegörnyedt, és egy perc múlva már öntudatlanul hevert a végtelen réten. Dumbledore lehajolt hozzá, hogy segítsen rajta, ha tud, de mielőtt megpróbálhatta volna megérinteni, a férfi teste teljesen eltűnt, semmivé foszlott.

Piton úgy érezte magát, mintha most hoppanált volna életében először, de ez az érzés hasonlított egy jól irányzott Crucióra is. Minden csontja és izma sajgott, ami felettébb különös volt, tekintve, hogy a saját teste önmaga előtt hevert. Mellette pedig Harry próbált bele valami öntudatot verni.

Ijedten nézte meg magát, és döbbenten vette tudomásul, hogy semmiben sem különbözik egy szellemtől. Halványan sejlettek testének körvonalai, de az egész olyan képlékenynek és megfoghatatlannak tűnt, mint a testet öltött víz.

Úgy is érezte magát, mint a víz, amit egy szivacsból csavartak ki. Erről groteszk módon az jutott eszébe, hogy valószínűleg így fájhat egy elveszett végtag is, mint neki most az egész teste. Merlin szakállára, elvégre ő most az egész testét elvesztette! Kezdett rajta úrrá lenni a pánikhangulat, és csupán azért nem engedett neki, mert a szobában volt Harry is.

Tett egy lépést, de egyszerűen nem érzett semmi ellenállást, ami egy fizikai testre kellene, hogy hasson. Legrosszabb rémálma vált valóra: tényleg meghalt, de mégsem tudott rendesen. Fél lábbal a túlvilágon volt, és jelenleg is ott volt, mégis élt.

Közelebb lépett Harryhez, majd a vállára tette a kezét, és bár nem hitte, hogy a fiú megérzi, reménykedett benne, hogy legalább látni fogja, ha érezni nem is.

Harry felkapta a fejét, és ijedten meredt rá. Arcára valami megfoghatatlan félelem és aggodalom kúszott.

- Ez nem lehet! – suttogta dermedten, és még a pálcáját is kiejtette a kezéből.

A fiú feltápászkodott a földről, majd idegesen beletúrt a hajába. Piton várta, hogy mondjon valamit, vagy törjön ki belőle az agresszív önvád, mint mindig, de Harryvel semmi ilyesmi nem történt. Csupán nézett maga elé, néha rá, néha a testére, és próbálta összerakni a mozaikdarabkákat. Piton nem szólt, egyszerűen csak hagyta, hogy megeméssze a dolgokat.

- Hogy történhetett? – szólalt meg végül. – Valamit nagyon elrontottam, az biztos, de mit?

- Még nem volt időm azon gondolkozni, hogy mi történt velem, kissé mozgalmas helyre kerültem, hogy őszinte legyek.

- Úgy érti, hogy eddig nem volt itt – konstatálta Harry.

- Úgy. De erről majd később. Vagyis, talán jobb lenne soha.

Nem bírta volna azt a megaláztatást, hogy be kelljen vallania, hogy megint egy levegőt kellett szívnia Blackkel. Még ha Harry nem is így gondolja.

És egyébként is, nem volt kedve magyarázkodni a fiú szüleiről, hiszen csak még több kárt okozna vele. Merlin mentse Harryt, ha a fejébe veszi, hogy meg akar halni, csak hogy találkozhasson velük. Na azt már nem!

Harry úgy tűnt, érti, hogy mennyire magántermészetű a dolog, így nem firtatta.

- Van valami ötlete, hogy mi történt? – kérdezte inkább a férfitól.

- Talán mégsem sikerült megszabadulnunk a lélekdarabtól.

- Kizárt – állította Harry teljesen nyugodtan. – Akkor nem így nézne ki most… mármint a szelleme, vagy minek nevezzem. Valószínűleg fekete lenne, vagy legalábbis sötét. Emlékszem, amikor az Azkabanban szétválasztottam a testét és a lelkét, akkor határozottan fekete volt, most meg inkább hasonlít fehérre, vagy világoskékre.

Piton ismét végignézett magán, és egyet kellett, hogy értsen Harryvel. A fiú aggódó szemeibe nézett, majd bólintott.

- Akkor viszont végképp fogalmam sincs, hogy mi történt velem. Elvégre élek, de mégsem. Viszont az egész olyan, mintha meghaltam volna, csak még valami itt tartana.

- Lehetséges, hogy amikor elájultam, teljesen elszakítottam a lelkét a testétől?

- De utána jól voltam, egészen egy órával ezelőttig.

- Úgy érti, egy órája lett rosszul? – vonta össze a szemöldökét a fiú. – Reggel bekopogtam, mielőtt elmentem, de nem válaszolt, én meg nem akartam zavarni. Lehetséges, hogy már akkor is eszméletlen volt.

- Úgy érted, kómában voltam. Hány óra?

- Öt, délután.

- Ez furcsa, én azt hittem, csak egy órányit voltam távol.

- Ezek szerint mégsem. Nagyon nem tetszik ez nekem – csóválta a fejét Harry, de továbbra sem vette le a szemét a férfi átlátszó alakjáról.

Következik: Fehér holló

Végre sikerült feltennem a HPLH nyomtatható verzióját, és még linkelni is tudom :D

Word doksi

Pdf-ben

Lit-ben