7. Beszélgetések

Harryt korán reggel kiverte az ágyból az idegesség. Egyszerűen nem bírt aludni, amíg nem beszél Flammyvel, és meg nem győződik arról, hogy van.

Még éppen csak virradt, így nem lepődött meg, hogy Piton még nem bújt elő a szobájából. Majdnem engedett a kísértésnek, hogy odaosonjon, és belessen, jól van-e, de végül erőt vett magán. Piton nem az a típus, aki jó néven vesz egy effajta aggódó megnyilvánulást.

Gyorsan bekapott pár falatot, majd a Granger ház mögötti erdő széléhez hoppanált. Mindig ide szokott érkezni, hogy a környékbeli muglik ne szúrják ki, amint hirtelen felbukkan.

Elsietett a fák között, ahol jó pár hónappal ezelőtt Lucius Malfoyt rejtegették az aurorok érkezéséig. Piton akkor is súlyosan megsebesült, de sikerült meggyógyítaniuk, mint most is.

- Túl unalmas volt az elmúlt év, biztosan ezért olyan furcsa most ez a sok izgalom egyszerre – motyogta maga elé az olyan emberek stílusában, akik sokat vannak egyedül, így inkább magukkal tárgyalják meg az eseményeket.

Halkan kopogott a hátsó bejáraton. Nem volt biztos benne, hogy nem érkezett-e illetlenül korán, de fél perc múlva már nyílt is az ajtó.

- Gyere be – sóhajtott fel Hermione, amikor meglátta.

Harry meglepődött, mit keres otthon, de aztán eszébe jutott, hogy hétvége van, ezért nincs a Roxfortban.

- Örülök, hogy eljöttél – suttogta a lány, miközben felfelé lépkedtek az emelet felé. – A szüleim még alszanak, alig tudtam őket az ágyba parancsolni. Anya lefogyott, majd elfújja a szél, apa meg alig tudja végezni a munkáját, annyira remeg a keze. Nem szeretnék a székébe ülni mostanság. Mrs. Morrownak is rossz fogát fúrta ki tegnap. Remélem, sikerül véget vetned ennek. A húgom nem áll szóba senkivel, veled talán kivételt tesz. De kérlek, ne hagyd magad lerázni, ha ellenkezne, jó? Szüksége van most rád... ebben az állapotban.

- A szüleitek tudják már?

- Nem, nem volt merszem elmondani. Azt viszonylag könnyen, és büszkeséggel fogadták, amikor kiderült, hogy boszorkány vagyok, de Flammy esete más. Minden varázserő nélkül félvámpírnak lenni egyáltalán nem könnyű. Csoda, hogy eddig életben maradt egyedül.

- Talán Felippe és a többiek ellátták néhány hasznos tanáccsal – nézett tanácstalanul, de reménykedve Harry.

- Kétlem. Ha lett volna egy kis eszük, nem is teljesítik a kérését! És hogy hagyhatták elmenni az átalakulás befejeződése előtt? – morgolódott Hermione. - Te napokig fel sem keltél a betegágyból, ő pedig teljesen egyedül keresztülutazott fél Európán, hogy itthon legyen! Neked Piton készíti el a szükséges bájitalokat, neki viszont nincs senkije, akire ilyen téren számíthatna! – folytatta, miközben megálltak néhány méterre húga ajtajától.

- Piton kedveli Flammyt. Egészen biztos vagyok benne, hogy neki is elkészít ezentúl mindent, amit nekem is.

- Ha ez ilyen egyszerű lenne! Harry, ne felejtsd el, hogy Flammy mugli! Honnan tudod, hogy rá is ugyanúgy hatnak a bájitalok, mint rád, vagy rám? Lehet, hogy semmit sem érnek az esetében, de akár még rossz hatással is lehetnek rá! – sápítozott.

- Te vagy a Bájitaltan tanár, Hermione. Kutass egy kicsit a témában, én pedig beszélek Pitonnal, de majd csak miután Flammyvel végeztem . Biztos vagyok benne, hogy minden szavunkat hallotta, ne felejtsd el, hogy a félvámpírok jobban hallanak, mint az átlagos ember. Nem kellene a szükségesnél jobban megrémíteni!

- Nahát, Harry, le vagyok nyűgözve, milyen nyugodtan kezeled a helyzetet – gúnyolódott Hermione, de azért intett, hogy menjen.

Harry nagy levegőt vett, és odalépett Flammy szobájának hófehér ajtajához. Még sohasem járt itt, de kívülről már belesett egy-két alkalommal.

Halkan kopogott, majd feszülten várakozott. Amikor látta, hogy Hermione a közelben téblábol, integetéssel a tudtára adta, hogy most nemkívánatos a jelenléte. A lány egy darabig úgy tett, mintha nem értené, mit mutogat, de aztán kelletlenül visszasétált a földszintre.

Amint eltűnt, kattant a zár, és Flammy résnyire nyitotta az ajtót.

Haja kócos volt, feltehetően nem sokkal korábban még aludt, és Harry újfent zavarba jött, hogy mégis várnia kellett volna egy kicsit a látogatás előtt.

- Bemehetek? – kérdezte sután.

- Nem – felelte Flammy ridegen, de azért nem csapta be az ajtót, ami mégis több volt, mint a semmi.

- Beszélni szeretnék veled – ellenkezett Harry. – Gondolod, hogy olyan rövid lesz a beszélgetésünk, hogy kényelmesebb így?

- Ki mondta, hogy meghallgatlak?

- Nézd, lehet, hogy minden, ami történt az én hibám, de lásd be, mégis szükséged van a segítségemre. Új még neked ez az állapot, és egyedül nagyon nehéz lesz végigcsinálni. Elfogadod a segítségemet?

- Tegnap nem siettél utánam, hogy felajánld a segítségedet. Ha akkor úgy gondoltad, hogy boldogulok egyedül is, akkor ma mit akarsz itt? – vádolta Flammy nyersen.

- Sajnálom, hogy tegnap nem mentem utánad. Olyannyira sokkolt, amikor megláttam, hogy te… - Harry nem találta a szavakat.

- Sokkolt? – fakadt ki Flammy, és úgy tűnt, hamarosan sírva fakad. – Akkor én mit szóljak? Tudom, hülye voltam, és önként vállaltam ezt az egészet, de akkor is, mit gondolsz, milyen ez az egész most nekem? Miért hiszed azt, hogy nem vagyok halálosan megrémülve, miből gondolod, hogy nincs szükségem az együttérzésre? De a tegnapi nap után nem hinném, hogy képes vagyok bízni benned! – zokogta el magát, és Harry legszívesebben magához ölelte volna.

Flammy visszahátrált a szobájába, és az ágyra vetette magát, úgy zokogott. Nem zárta be maga után az ajtót, így Harry óvatosan utána lépett, és leült az ágy szélére. Esetlenül simogatta a lány hátát, amíg az próbált megnyugodni.

- Ssss – vígasztalta Harry, miközben óvatosan körülnézett, zsebkendő után kutatva.

A szoba küllemre valamikor nagyon szép lehetett, de az elmúlt néhány hét zűrzavara nem tűnt el nyomtalanul. Minden szabad felület ruhákkal, rongyokkal, üvegekkel és dobozokkal volt telezsúfolva. Az egyik szekrény tartalma a padlón hányódott – Flammy valószínűleg annyira keresett valamit, hogy nem törődött azzal sem, mit hova szór. Az ablakot belülről bekente valamilyen sötét anyaggal, hogy kevésbé süssön be a nap, és amikor kiment a lány fürdőszobájába, hogy egy pohár vizet hozzon neki, tucatnyi üres fájdalomcsillapítós dobozt is talált.

Nagy nehezen megitatta Flammyt, majd óvatosan és gyengéden letörölgette könnymaszatos arcát egy zsebkendővel.

Egy pillanatra magához vonta, és megölelte, hogy érezze: nincs már egyedül. Nem tudta, hogyan fogjon hozzá a kérdezősködéshez, hogy ne bántsa meg a lányt, így egyenesen a közepébe vágott, mellőzve a tiszteletköröket.

- Hogy viselted az elmúlt időszakot?

- Nehezen – sóhajtott a lány. – A fogínyem annyira fájt, hogy többször arra gondoltam, hogy feladom, nem csinálom tovább.

- Úgy érted…

- Úgy – bólintott. – De végül győzött a józan eszem, már ha van nekem olyanom egyáltalán, és reménykedtem, hogy lassan ez is elmúlik, mint minden más.

- És már teljesen elmúlt? – érdeklődött Harry.

- Igen, a fogaim olyanok, amilyennek a könyv rajzai szerint lenniük kell – bökött egy kupacra az ágy mellett, aminek a tetején egy barna bőrkötéses kötet hevert.

- Felippe adta?

- Nem egészen – pirult el Flammy. – Úgy volt, hogy addig ott maradok Erdélyben, amíg elég jól nem leszek, de aztán hirtelen megrémültem a helyzettől, és elmenekültem. Ez az egy könyv volt a közelben, így magammal hoztam, de nem volt szerencsém, mert olyan nyelven van, amit nem értek. A képek alapján igyekeztem tanulni.

Harry végiglapozta a megsárgult lapokat, és látott néhány képet napfény hatására megvakuló, vért ivó és átlagon felüli erejét használó félvámpírról.

- Mesélj még – kérte meg a lányt.

- Mit mondjak? Majd meghaltam, annyira szenvedtem, testileg és lelkileg egyaránt. Ha annyira jól voltam, hogy tudtam gondolkozni, egyfolytában azon járt az eszem, mennyi gondot okozok a családomnak a viselkedésemmel, de abban biztos voltam, hogy nem sokkolhatom őket az állapotommal. Nehéz volt távol tartani őket magamtól, de eddig sikerült. Ugye nem mondtál nekik semmit? – aggódott.

- Hát – kezdte, és nem tudta, hogyan közölje vele, hogy a nővére mindent tud.

- Igen? – meredt rá Flammy rosszat sejtve.

- Hermione tegnap nálam járt...

- És?

- És kiszedte belőlem, hogy mi a bajod. – Harry elrettenve nézte, hogy kijelentése hatására a dühtől megint vörössé változik a lány szeme. – Értsd meg, nagyon aggódik érted! Ha van valaki a családodban, aki segíteni tud neked, az ő! Hála nekem, volt lehetősége megtanulni mindent erről a témáról– húzta el a száját.

- Akkor ezt is ő rakhatta az ajtóm elé tegnap – vett fel az éjjeliszekrényéről egy tubust Flammy. – Azt hittem, apából vagy anyából tört elő a fogorvos.

- Mi ez?

- Gyógynövénykivonatot tartalmazó fogkrém. Használtam, és tényleg jót tett a fogínyemnek. Véletlennek gondoltam, de ezek szerint ő aggódott.

- Igen. Nagyon szeret téged.

- De ugye nem haragszik rám nagyon? Biztos szégyelli, hogy ilyen buta húga van – sírta el magát újra.

- Nem, Flammy, hát úgy ismered te a nővéredet? Bármit megtenne érted, mert mindennél fontosabb vagy neki!

- Most csak vigasztalsz!

- Jaj, Flammy, térj már magadhoz! Az elmúlt hetekben ki sem mozdultál a szobádból, szenvedtél a fájdalomtól, és elmerültél az önsajnálatban. Ki kell végre jönnöd ebből a lyukból azok közé, akik szeretnek! Nehéz lesz elmondani a szüleidnek, hogy mi történt, de hidd el, utána könnyebb lesz! Ha ez segít, itt maradok veled, hogy el tudjam magyarázni nekik mindazt, amit az új életedről tudniuk kell.

- Az nem ártana nekem sem – mosolyodott el félénken Flammy. – Én is rémisztően keveset tudok magamról. Tegnap azért mentem el hozzád, hogy segítséget kérjek, de megrémültem a reakciódtól. Reménykedtem, hogy utánam jössz, de nem így történt. Nem, ne szólj közbe – intett Harrynek, aki mindenáron mentegetőzni akart. – Nem kérem számon rajtad, nem érdekes. Taníts, rendben? Kicsit félek Hermione szemébe nézni, így inkább tőled kérek segítséget.

- Tegnap napszemüvegben voltál – jutott Harry eszébe, ahogy sajátjára gondolt.

- Igen. Hazafelé utazva majdnem kiégtek a szemeim az erős fénytől, és ezért kölcsönvettem egy napszemüveget.

- Kölcsönvettél?

- Na jól van, loptam, oké? Elfogyott a pénzem, meg voltam rémülve, nem beszéltem a nyelvet… mégis mit tehettem volna? Elég szörnyen érzem magam anélkül is, hogy ilyen vádlón néznél rám! -fakadt ki mérgesen.

- Bocsánat. Ez most tényleg nem fontos. Inkább mesélj, mi történt azután, hogy megtaláltál engem a temetőben!

Flammy nem válaszolt azonnal, inkább felkelt, és tett néhány kört a szobában. Az ajtaja előtt hallgatózott egy kicsit – feltehetően azt ellenőrizte, nem jött-e vissza Hermione a folyosóra -, majd az ablak elé sétált, és a kertet figyelte a sötét foltok között. Nem sokat láthatott, de legalább nem kellett Harry szemébe néznie.

- Nagyon dühös voltam. Hazajövök Erdélyből, és te azzal a libával társalogsz, aki tönkretette az életedet! Meg tudtam volna fojtani, neked meg legszívesebben kikapartam volna a szemedet! Mivel ezeket nem tehettem, kerestem mást, amivel levezethettem a feszültséget. Találkoztam egy idegen sráccal a temető előtt. Belém kötött, már nem is emlékszem arra, hogy mit mondott, csak arra, hogy elöntötte az agyamat a vér. Még sohasem éreztem ilyet – sóhajtott egy nagyot -, de mintha a belső szerveim is remegni kezdtek volna a feszültségtől. Mintha sugárzott volna belőle valami láthatatlan energia, ami arra ösztönzött, hogy szívjam ki a vérét, harapjam át az ereit, és hagyjam elvérezni!

Harry döbbenten nézte a fiatal lányt. Olyan élethűen adta elő az érzést, hogy neki is felállt a hátán a szőr, és vámpírösztönei kiélesedtek. Önkéntelenül megnyalta a szája szélét, pedig neki nem volt szüksége arra, hogy az életben maradásért vért szívjon. Félvámpírként vonzódott ugyan a vérhez, de nem függött tőle olyan mértékben, mint a vámpírok. Piton főzeteinek hála úgy élhetett, mint más varázslók, csak a szemére kellett nagy figyelmet fordítania, de arra is volt kenőcse, és a Piton által készített szemüvege.

- Ez normális? – kérdezte Flammy, amivel visszarángatta Harryt a jelenbe.

- Micsoda? – kapta fel ijedten a fejét. Kicsit lemaradt, nem figyelt a lány mondandójára.

- Amit meséltem. Az, hogy ki akartam szívni egy idegen vérét. Ösztönszerű volt az egész, talán a felfokozott idegállapotom miatt. A nyakába akartam vájni a fogaimat! Nem is ismertem, mégis ilyen hatással volt rám. Ugye nem fogok veszélyt jelenteni a saját családomra, barátaimra? – aggódott, és visszasétált az ágyhoz, hogy mélyen Harry szemébe nézhessen.

- Normális, amit éreztél. De ez ritkán fordul elő, például, ha vérfarkasokkal találkozol, vagy valaki megvágja a kezét. Nem fogod letámadni a saját rokonaidat, ne aggódj! De a temetőben mit tettél? Ugye nem szívtad ki a vérét…

- Nem, ahhoz túlságosan fájtak a fogaim, és visszatartott a régi, naiv kislány énem – ironizált szomorúan Flammy. – De összeverekedtünk. Kinn voltak a körmeim, így jócskán összekarmoltam a srác babaarcát – nevetett fel minden vidámság nélkül.

- És te megsérültél? – aggodalmaskodott Harry.

- Nem, egy-két karcolás volt az egész. Már be is gyógyultak, nem is éreztem őket, az átalakulás fájdalmasabb volt. Mindez nem számít. A harc után hazajöttem, és a hátsó ajtónak hála a szobámba osontam, mielőtt bárki is észrevehetett volna. Később persze meghallottak, de akkor már nem engedtem be senkit. Éjszakánként mentem ki, mert akkor éreztem magam a legtűrhetőbben. Szereztem kaját, meg levegőztem egy keveset. Észrevetted már, mennyi illat vesz körül minket? Csak kisétáltam az udvarra, és mélyen belélegeztem a kései virágok illatát. Az erdőben is sétáltam, mostanra minden fát felismerek az illatáról. Hallottam a mókusokat is, ahogy motoszkálnak az ágak között, meg a madarakat is… Hát nem csodálatos? – Flammy arcán boldog mosoly terült el. – Örülök, hogy van jó oldala is annak, amit elhamarkodottan tettem. Így sokkal könnyebb elviselnem.

Harry elmosolyodott a helyzet iróniáján. A veszekedéskor, ami ezt a szerencsétlen fordulatot okozta; többek között azt mondta Flammynek, túlságosan különbözőek, túl sok minden áll közéjük, hogy valaha egy pár lehessenek. Flammy erre elment, hogy ugyanolyan legyen, mint ő, és félvámpírként tért vissza. A különbözőség azonban így is megmaradt: a lány éppen azt találja izgalmasnak és szépnek, ami őt legelőször a legjobban megrémisztette.

Visszaemlékezett, ahogy ott ült a hóban, és döntenie kellett, melyik utat válassza. Hallotta az állatok motoszkálását, érezte a furcsa illatokat, és megrémült ettől. Az eszébe sem jutott, milyen gyönyörű adomány mindez a természettől.

A bájitalok készítésekor sok hasznát vette új képességeinek, de jól emlékezett arra a sokkra is, amikor egy hónapja utazott néhány megállót egy mugli buszon. A szagok, amiket a mugli nők és férfiak árasztottak, teljesen eltelítették az orrát, és tüsszögött, amíg le nem szállt.

Úgy döntött, itt az ideje, hogy röviden elmesélje Flammynek, mire számíthat a közeljövőben, mibe kell beleszoknia, hogy normális életet élhessen.

Hermione két tányért tört össze, mire végzett a mosogatással. Idegességében remegett a keze, és a gyomra nem lehetett nagyobb egy kisméretű diónál.
Amikor Harry fél óra elteltével sem bukkant elő, kissé megnyugodott. Gondolataiból igyekezett elűzni azt a képet, ami egyfolytában a lelki szemei előtt lebegett: Harry Flammy által leütve, majd kivéreztetve; inkább arra koncentrált – nem sok sikerrel -, hogy pozitívan gondolkozzon.

Nagyon tehetelennek érezte magát, de nem mert felosonni a folyosóra, hallgatózni, mert félt, hogy elront vele mindent. Inkább elővett egy vaskos könyvet, és olvasni próbált.

Mielőtt péntek délután ideutazott volna, körülnézett a könyvtárban a vámpírokról szóló kötetek között. Kíváncsi volt, mi a különbség a mugliból és a varázslóból lett vámpírok között.

Erdélyben az a csoport, akikkel heteket töltöttek együtt, mind varázslók vagy boszorkányok voltak, nem csak vámpírok.

A bevezetőből máris megtudta, mi a fő különbség a két fajta között.

„Az ősrégi vámpírdinasztiák hiúak, és szeretik hangoztatni nemesi származásukat. Nem fogadnak be maguk közé senki emberfiát, aki nem felel meg magas elvárásaiknak. Ezért van az, hogy viszonylag kis számú mugli származású vámpírral találkozhatunk.

A mugli vámpírok képességeikben nem maradnak el varázsló társaiktól. Ugyanúgy képesek a vérszívásra, a különleges érzékelésre, és testük ugyanolyan ruganyos és izmos. Életük mégis nehezebb: nem hatnak rájuk ugyanúgy az élet könnyítésére szolgáló bájitalok, krémek, varázslatok. Nem használhatják a messze földön híres vámpírok által készített varázspálcát sem, hisz attól, hogy átváltoznak, ugyanúgy muglik maradnak, mint annakelőtte.”

Hermione nem tudta folytatni az olvasást, mert megjelentek szülei a konyhaajtóban. Ahogy sápadt arcukra nézett, összeszorult a szíve.

- Régóta fenn vagy? – érdeklődött Rosary, miközben kávét töltött magának. – Flammy még nem ébredt fel?

- Harry van itt nála – bökte ki.

- Beengedte? – csillant meg az aggódó édesanya szeme. – Ez jó jel, ugye?

- Igen, azt hiszem. Talán ráveszi, hogy jöjjön le, és avasson be benneteket a helyzetbe.

- Bennünket, Hermione? – csapott le azonnal a nyelvbotlásra apja. Hermione legszívesebben leharapta volna a nyelvét. – Ezek szerint te már tudod, mi folyik itt?

- Tudom – sóhajtott, majd hozzátette: -, de nem mondhatom el. Ez Flammy dolga, elárulnám, ha helyette beszélnék. De ne aggódjatok – mosolygott bíztatóan.

- Ne aggódjunk? – fakadt ki idegesen Rosary. – Mégis mi a baja Flammynek, hogy hetekig kétségek között hagy minket? – hirtelen elhallgatott, és félve bökte ki. – Ugye nem terhes?

Hermione egy pillanatra levegőt venni is elfelejtett döbbenetében, majd arra gondolt, még az is jobb lenne, mint a félvámpírság. Egy gyerek is életre szóló felelősség, de nem nőnek tőle vámpírfogai az embernek, és nem gerjed a vérre.

- Nem – rázta a fejét, majd a lépcső felé nézett, mert ajtónyitást hallott. Várakozóan lesett felfelé, Harry egyedül jön-e le, vagy húgával együtt.

Alig merte nyitva tartani a szemét, annyira félt a csalódástól. Anyja sikolyára eszmélt, majd felborult egy szék, és egy pillanat múlva már két zokogó nő ölelte egymást a lépcső aljában.

- Flammy, drágaságom, jól vagy? – sírta édesanyja, miközben csókolta, ahol érte beesett szemű, fogadott lányát. Flammy szorosan anyjához bújt, és igyekezett bepótolni a sok elmaradt ölelést, csókot, amit annyira nélkülözött hetekig.

- Anya, apa, mondanom kell valamit – nyögte ki végül meglepően határozott hangon, mikor végre anyja és apja is elengedte. – Jobb lenne, ha leülnétek.

Szülei várakozóan ránéztek, Hermione pedig küldött egy hálás pillantást Harry felé, aki zavartan álldogált a lépcső felénél, a jelenetet bámulva. Most igazán megérdemelte.

Már délután volt, mikor Harry hazahoppanált a Granger házból. Először Flammyvel beszélgetett legalább két-három órát, majd az egész családdal. Irigyelte a lányokat a szüleikért: nagyszerűen viselkedtek. Sokkolta ugyan őket a hír, hogy lányuk félvámpír lett, mégis erősnek mutatták magukat, és végig támogatták vádaskodás helyett.

Nagyot beszélgettek, majd Harry elmesélte, hogyan segíthetik lányukat a jelen helyzetben. Mindenre persze nem tudott kitérni, így megígérte nekik, hogy ezentúl sokat találkozik Flammyvel, hogy segítsen neki a mindennapok problémáiban.

A házba érve megkönnyebbülve rogyott le az első útjába kerülő székbe. Lába lüktetett a megerőltető nap után: sokat álldogált és lépcsőzött, ami sohasem tett jót neki, hát még a tegnapi varázslat után!

Tíz percig pihent, majd elindult Piton szobájába. A férfi nem bújt elő, így feltételezte, hogy vagy bájitalokat kotyvaszt, vagy túlságosan belemerült egy könyv olvasásába.

Először finoman kopogott, majd amikor nem érkezett válasz, erőteljesebben dörömbölt az ajtón.

A szobából semmi zaj sem szivárgott ki, és kezdett ideges lenni: mi van, ha Piton rosszul lett? Mi van, ha van valami váratlan utóhatása a varázslatnak?

Lenyomta a kilincset, majd, amikor rájött, hogy zárva van, beengedte magát varázslattal. Pillantása azonnal a bájitalos polc előtt fekvő testre esett. Botját félredobva a földre vetette magát, és megpróbálta kitapintani Piton pulzusát.

Megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkát, amikor megérezte az ütemes szívverést. Rázogatta egy darabig a volt professzorát, hátha csak elájult, majd, amikor nem reagált, felhúzta a szemhéját, hogy megnézze a pupilláját.

Piton máskor éjfekete szeme most vizeskék volt, pupillája teljesen kitágult, és nem reagált a fényre. Harry még egyszer megrázta a testet, majd felállt, hogy pálcáját előhúzva elvégezzen néhány varázslatot. Bal vállán furcsa bizsergést érzett, és amikor odanyúlt, hogy megvakarja a furcsa érzést keltő ponton, úgy tapasztalta, mintha hideg futna végig a kezén.

Szórakozottan odanézett, majd elnyíltak ajkai a döbbenettől.

- Ez nem lehet! – suttogta maga elé, és meglepetésében még pálcája is kihullott kezéből. Percekig döbbenten nézte a viszkető érzést okozó jelenséget.

Következik: A végtelen mező

Szerzői megjegyzés: Ugye, hogy nem jártatok jobban ezzel a fejezettel sem?:D