6. fejezet

Piton elfelejtkezett a büntetőmunkáról, illetve biztos volt benne, hogy ebben a rendkívüli helyzetben a lány fog megfeledkezni róla és hazautazik. Az előző éjszakai események annyira elgyötörték, hogy képtelen volt ennyire hétköznapi dolgokra gondolni.

Miután már amúgy is eléggé felkavarták a diákjával kapcsolatos váratlan érzelmei, eljutott hozzá a hír, hogy Voldemort rajtaütött Potteréken és mindkettejüket lemészárolta, csak az alig egyéves gyermek maradt életben. Dumbledore csak kora hajnalban tért vissza az iskolába, ezért egészen addig kellett várnia a részletekre.

Az öreg azt mondta neki, hogy nem csak az ő hibája, nem ő volt az egyetlen, aki elárulta őket, de ő tudta, hogy ez nem igaz. Csakis kizárólag az ő lelkét terheli ennek a két embernek a halála. Az ő elvakult ostobaságának volt köszönhető.

Soha senki nem gondolta volna róla, az aljas méregkeverőről, hogy van lelkiismerete, talán még ő maga sem, de ezen az éjszakán végre jelentkezett nála ez a kellemetlen, önmarcangoló bűnbánat, amit még a kegyetlenül erős whisky sem tudott kimarni a lelkéből. Sokáig bámulta homályos tekintettel az alkarját elcsúfító ábrát, mely lassan elhalványult. Elhalványult, de nem tűnt el. Mert a múltat nem lehet eltörölni.

Nem aludt egy szemhunyásnyit sem, a bűnös szemére nem jön álom.

Reggel a Nagyteremben gépiesen hallgatta végig Dumbledore beszédét, majd amilyen gyorsan csak tudott, visszatért oltalmat nyújtó pincéje rejtekébe. Nem mintha onnan kizárhatta volna a lelkiismeretét. Az egész napot, csakúgy, mint az előző éjszakát, egy üveg ölelgetésével töltötte. Épp ezért lepődött meg olyannyira, mikor a lány végül betoppant. Az elmúlt huszonnégy órában annyira megcsappant az önértékelése, hogy még arra sem vette volna a fáradtságot, hogy szemközt köpje saját magát. Az a kislány ott a szomszéd szobában pedig olyan pimasz áhítattal nézett rá, hogy legszívesebben az arcába ordította volna minden bűnét. Belevágni, a szívébe szúrni, hogy ő egy átkozott halálfaló, tucatnyi ember halálát okozta már az elmúlt évek során és amit utoljára tett… nem! Ez a lány soha nem tudhatja meg milyen aljas dolgokat művelt életében, mert akkor örökre elveszítené azt a csöppnyi melegséget, ami barna szemeiből sugárzott feléje. Kellett neki ez az érzés. Szüksége volt arra az ártatlan teremtésre, aki hozzá vonzódik - visszataszító külsejéhez és modorához. Csak hozzá, a múltja nélkül.

Látta, hogy Tonks hátrahőkölt, mikor megcsapta alkoholbűzös lehelete és elszégyellte magát. Eltűntette dédelgetett üvegét és míg a lány a könyveket kezdte rámolni a hálójában, előkeresett egy erősítő főzetet a bájital raktárból. Egy húzásra lehajtotta és szinte azonnal megérezte a hatását. A lötty hatása felért hat erős feketekávéval.

Lelkiismerete ismét megszólalt. Tudta jól, Tonks nem követett el akkora bűnt, amiért több estén át tartó kellemetlen munkát kellett volna végeztetnie vele. Nem is azért tartotta itt, hanem a saját önző érdekei miatt. Egyszerűen csak azt akarta, hogy ott legyen a közelében. Nem volt ostoba, látta, hogy kilóg a lóláb, de nem törődött vele. Életében először nem. Pedig már a lány is észrevette, hogy ő sem közömbös iránta.

Tonks a könyvszekrény elé tolta a támlátlan kisszéket és felállt rá, hogy elérje a legfelső polcokat. A leszedett könyveket kupacokba halmozta az ágyon, az ágy mellett és mindenütt, ahol egy cseppnyi szabad helyet talált.

-          Elég sajátos a technikája, Nymphadora – a gúnyosnak szánt szavak mély rekedtes morgásként törtek fel a torkából.

Tévedés! A lány nem ijedt meg és nem zuhant a karjaiba, hogy ezzel a praktikával egyszerűsítse a helyzetet. Már túlságosan megedződött Piton váratlan megjelenései okán, ahhoz, hogy most felsikoltva lezuhanjon és a nyakát szegje. Ellenkezőleg, már várta, hogy mikor jelenik meg végre, hogy ismét porig alázza.

-          Jöjjön le onnan! Már csak az hiányzik nekem, hogy valami baja essen!

Nem várt túl sokáig, arra hogy tanítványa engedelmeskedjen neki. Megragadta a derekánál fogva és egyszerűen leemelte az ingatag székről. Szorosan magához ölelve hagyta hogy a lány lecsússzon és akkor sem engedte el, amikor arcuk egy vonalba került.

Tonks legszívesebben a férfi vállára hajtotta volna a fejét, de nem mert ilyen messzire menni.

Piton szeretett volna beletemetkezni a lány ártatlan bájába és megfeledkezni mindenről a világon, de nem mehetett ilyen messzire.

Végül zavartan fordultak el egymástól. Tonks az egyik könyvkupacot rendezgette, hogy csillapodjon zakatoló szíve. A tanár a polcok felé fordult, hogy rendbe szedje vágytól zilált arcvonásait. Néhány perc múltán végül teljesen közömbös hangon szólalt meg.

-          Majd én felrakom a könyveket, maga csak adogassa fel nekem!

Vagy félórája dolgoztak csendesen, úgy hogy még csak egymásra sem néztek, amikor megtörtént a baj. Tonks a lábára ejtett egy óriási méretű, nagyjából öt kilós enciklopédiát. Fájdalmas sikoly hagyta el az ajkát és hátrahanyatlott, egyenesen az ágyra, ahol fejét beverte egy újabb kupac könyvbe. Piton szitkozódva ugrott le a székről és a lány fölé hajolt. Kisöpört egy hajtincset vérző homlokából és megrázta a vállát.

-          Nézze az ujjamat! Hányat mutatok? – kérdezte, miközben a kezét lengette a lány arca előtt.

-          Ne aggódjon, nincs agyrázkódásom! – nyögte.

Ami ezután következett, épp az ellenkezőjéről biztosította a férfit. Tonks elkapta a kezét és hevesen belecsókolt a tenyerébe, olyan láncreakciót indítva el ezzel, ami majdnem katasztrofális robbanáshoz vezetett. Piton egy pillanatig a döbbenet és az égető vágy között vesztegelt, majd elrántotta a kezét.

Felegyenesedett és mély levegőt vett, bár ez nem sokat használt.

-          Szerintem elég jól van ahhoz, hogy egyedül is feltaláljon a gyengélkedőre – épp csak szűrte a szavakat.

Tonks tudta, hogy mennie kell. Nem volt értelme megkockáztatnia a lehetetlent. Szédelegve felállt és az ajtóhoz lépett.

-          Vége a büntetőmunkának. Holnap már nem kell jönnie.

-          De még nem is fejezetem be, Piton professzor! A könyvek fele még a földön van – nézett rá riadtan.

A száműzetésre azért nem volt felkészülve.

-          Furcsa perverziói vannak magának. Egyébként téved, már végzett a munkával.

Pálcájával a földön heverő könyvek felé mutatott, mire azok a levegőbe emelkedtek, átlebegtek a fejük felett és néhány pillanatnyi kusza repkedés után katonás sorba rendeződtek a polcokon.

Tonks elképedve bámult Pitonra. Talán még az is megfordult a fejében, hogy ez egy rendkívül aljas húzás volt részéről. Sarkon fordult és már a dolgozószoba ajtajából szólt vissza.

-        Jó éjszakát Piton professzor! – persze nem gondolta komolyan.