5. fejezet

Ahogy az egy felajzott, szerelmes kamaszlánytól elvárható, Tonks egész éjjel, keskeny, hűvös kezekkel álmodott, amik keresztbe-kasul szántották végig a testét, hogy nyomukban ott maradjon a tiszta, kielégíthetetlen vágy.

Reggel hét óra tájban riadtan pattant fel, azután rájött, hogy szombat van és megnyugodva visszadőlt az ágyba. A másik két lány még mélyen aludt. Hallgatta Glenda halk szuszogását a szomszéd ágy összehúzott baldachinja mögül és gondolatban újraélte az előző estét. Amolyan analitikus újraélés volt ez, mikor az ember lánya már ezredszer is megpróbálja kielemezni a helyzetet, de még mindig lát valamit, amire nincs magyarázat.

Csak egy leheletnyi hitetlenkedés választotta el a teljes bizonyosságtól. Látott valamit Piton arcán, mikor az a derekánál fogva megragadta és magához vonta. A fellobbanó vágy egy szikrája volt, erre meg mert volna esküdni. Nyugtalanul a másik oldalára fordult és szembe találta magát Glenda fürkésző tekintetével.

Fel sem tűnt neki, hogy barátnője már felébredt és széthúzta ágyán a függönyöket.

-          Mikor jöttél vissza? Majdnem tizenegyig vártam rád – suttogta halkan, nehogy felébressze Denise-t.

-          Huh, nem is tudom pontosan – felelte, miközben egy hatalmasat nyújtózott. Valamit muszáj elmesélnem, menjünk le a parkba!

Glenda bólintott, majd kikászálódott az ágyból. Csendesen felöltöztek és kilopakodtak a szobából.

A parkban belegázoltak a friss, harmatos fűbe, melyről a kora reggeli napfény még nem szárította fel a meg-megcsillanó vízcseppeket.

-       Gyere, ismerek egy helyet, ahol nyugodtan beszélgethetünk!

Glenda átvágott a parkon és egyenesen a birtok határát övező kőfal felé tartott. A kovácsoltvas kapu mellett bebújt a magas sövényfalon, Tonks pedig ment utána. A kőfal és a sövény között egy kissé megviselt kőpad állt.

-          Nahát, ezt a helyet még nem ismertem! – ámuldozott a lány.

-          Én is csak a múlt héten találtam rá, véletlenül. Hihetetlen, hogy már hetedik éve járunk ide, nem igaz? – nevetett fel Glenda.

-          Nagyon hideg van, mit szólnál egy melegítő bűbájhoz?

-          Semmi kifogásom. Na mesélj! Mitől nézel ki úgy, mint akit megnyúztak?

-          Nagyon rosszul aludtam és ráadásul keveset is!

-          Ne is mond, kitalálom! Piton tegnap este megkérte a kezedet és egész éjjel azon törted a fejedet, hogy milyen legyen az esküvői ruhád – vigyorgott Glenda.

-          Mondtam már, hogy kora reggel borzalmas a humorod? – méltatlankodott Tonks.

-          Hasonlóképp jártam, mint előző este. Meg ne szólalj! Egy ujjal sem nyúltam a pizsamájához! – tette hozzá hevesen, mikor látta, hogy széles vigyor terül el barátnője képén. – Még be is volt ágyazva, csak ránéztem… - már maga is mulatságosnak találta a szituációt. – Neki persze pont akkor kellett bejönnie! Vagyis igazából nem tudom mióta állt ott, mert nem is hallottam, de nem ez a lényeg.

-          Tonks, neked a véredben van a bénázás! – Glenda gátlástalanul vihogott, majd hirtelen elhallgatott, miután barátnője gyilkos szemeket meresztett rá. – Jól van na! Ne várd, hogy ezt fapofával hallgassam végig! Szóval, mi a lényeg?

-          Nagyon ironikus hangulatban volt. Felajánlotta, hogy aludjak ott egyszer és egy pillanatig komolyan is gondolta. Ebben egészen biztos vagyok! Azt hiszem az arcomra volt írva, hogy nem kellene kétszer kérnie, mert rögtön kiigazította saját magát.

-          Huh…most komolyan mondod, hogy gondolkodás nélkül a karjába vetnéd magad, ennek a mogorva, nagyorrú….huh - az örök fecsegő Glenda ezúttal csak egy nyögést fűzött a dologhoz. - Tudod mit? Erre muszáj lesz ennem valamit!

Már csak alig néhány méter választotta el őket a kastélytól, mikor Piton professzor tűnt fel az üvegházakhoz vezető ösvényen. Megszaporázta lépteit, mikor észrevette a két lányt.

-          Maguk miért nincsenek még a Nagyteremben? – dörrent rájuk már messziről.

A két lány értetlenül meredt rá. A tanár rájött, hogy valószínűleg olyan régóta vannak már idekint, hogy semmiről nem hallottak.

-      Az igazgató úr minden tanulót a Nagyterembe hívatott. Igyekezzenek, már így is elkéstek! – arca szokatlanul sápadt volt.

Tonks és Piton dermedten nézték egymást, míg Glenda le nem vette volna a szemét tanárukról.

-          Na induljanak már befelé, vagy külön kérvényt kell benyújtanom? – tért magához a bájital mester.

A Nagyterem zsúfolásig volt, az iskola minden tanulója bent tartózkodott és mindenki izgatottan sustorgott.

-  Te jó ég! Miről maradhattunk le? – suttogta Tonks. Egy évfolyamtársuk helyett szorított nekik    maga mellett és a kezükbe nyomott egy-egy Reggeli Prófétát.

Néhány pillanattal a lányok után Piton is belépett. Becsukta maga mögött az ajtót és biccentett Dumbledore professzornak, aki a tanári asztal előtt álldogált. Az igazgató csendre intette a tanulókat és beszélni kezdett.

-          Bizonyára már sokan olvastátok a Reggeli Prófétát, mely a főoldalon hozta, hogy Voldemort meghalt. Nos, a hír javarészt igaz. Voldemort egy rajtaütés során eltűnt. A minisztérium még nagy erőkkel keresi őt és a megmaradt halálfalókat is. A részleteket majd úgyis megtaláljátok az újságban. Ennek örömére egy hét rendkívüli tanítási szünetet rendelek el, amit tetszés szerint eltölthettek az iskolában, vagy akár hazautazhattok a családotokhoz. Utazási szándékotokat a házvezető tanáraitoknak jelezzétek!

Megköszönte a figyelmet és leült a többi tanár közé. Tonks Pitont keresve nézett körül, de addigra ő már eltűnt a teremből.

Néhány perccel később megérkezett a bagolyposta. A teremben legalább ötször annyi bagoly keringett, mint általában. Aznap mindenki kapott levelet a családjától.

A diákok örömükben egymás nyakába borultak és izgatottan, sírva-nevetve tárgyalták egymás között az eseményeket és az újságban olvasott híreket.

-          Tonks, ezt egyszerűen… el sem hiszem! – Glenda őrülten lapozgatta az újságot. Voldemort azután tűnt el, hogy megölt egy Potter nevű aurort és a feleségét. Itt azt írják, hogy a kisfiukra is ráküldte a halálos átkot, de csodával határos módon a gyerek életben maradt, neki viszont azóta nyoma sincs.

-          Mutasd! – Tonks kirántotta kezéből az újságot és maga is belefogott az olvasásba.

Glenda közben már a szüleitől kapott levelet böngészte.

-          Anyuék szeretnék, ha hazamennék. Valamilyen családi ünnepséget szerveznek és tizenegy órára értem jönnek Roxmortsba. Gondolom te is hazamész egy időre, nem?

-          Nem. Anya Ázsiába utazott, mikor elkezdődött a tanítás. Azt mondta, hogy csak karácsonyra tér vissza.

-          Jaj, szegénykém! Ha akarod szólok a szüleimnek, hogy inkább itt maradok veled, vagy van egy még jobb ötletem! Megkérem őket, hogy hívjanak meg téged is.

-          Nem fogadhatom el. Menj csak haza és élvezd a családi légkört! Ne aggódj, én egy hét múlva is itt leszek még.

Dél körül már csak az a néhány tanuló tartózkodott az iskolában, aki valamilyen okból nem tudott hazautazni. Még a tanárok egy része is elhagyta a kastélyt. Odakint a varázsvilágban általános és folyamatos örömünnepet ültek az emberek. Mindenki Harry Potter, a Kis Túlélő nevét harsogta.

Tonks szinte az egész délutánt az üres könyvtárban töltötte, hogy bepótolja korábbi elmaradásait.

Hat órára viszont már lent volt a pincében, ahogy azt a tanár előző este elrendelte.

Bekopogott és lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt. Megfordult a fejében, hogy esetleg ő is elutazott, de azért tett még egy próbát, mire az ajtó felpattant Piton pedig csodálkozva meredt rá.

-          Maga meg mit akar már megint? – förmedt rá a lányra, akinek orrát megcsapta az enyhén alkoholos lehelet.

-          Büntetőmunkán vagyok. Azt mondta professzor úr, hogy ma ábécé sorrendbe kell tennem a könyveit.

-          Áh, igen! Már emlékszem, jöjjön csak! Beengedte a lányt, majd az asztalához sietett és egy gyors mozdulattal eltűntette a rajta álló, gyakorlatilag üres üveget.

Tonks úgy tett, mint aki semmit nem vett észre ebből és gyorsan beiszkolt a hálóba. Piton még józanon is kiszámíthatatlan volt, hát még ittas állapotban!