Éppen forró vacsoránkat fogyasztom fagyos légkörben, mikor hirtelen felpattanok. Egy darabig veszettül kotorászok a nadrágom zsebében – míg két vendégem pillantásokat vált egymással, azon tanakodva, hogy végleg elment-e az eszem -, majd az asztalra dobom hirtelen jött izgágaságom okát – egy vörösen izzó pénzérmét. Hermione Granger ötlete volt, hogy a Rend tagjai így hívják egymást, ha gyűlés van. Eredetileg a DS tagjai számára dolgozta ki ezt a módszert, de később nagyobb méreteket öltött a találmányának a felhasználási módja. Arra persze nem volt ötlete, hogyan lehet úgy jelezni, hogy ne égjen bele az ember bőrébe a pénzérme mintázata.
- Huh, ez meleg helyzet volt! – sóhajtok fel megkönnyebbülve. – Mennem kell! – bekapok még egy falatot, majd kisietek az előszobába, és magamra kanyarítom a köpenyemet. Miután ezzel végeztem, visszamegyek a konyhaküszöbig, hogy elmondjam az intelmeimet. – Amíg nem jövök vissza, maradjanak a házban, és ne használják a pálcáikat!
- Miért ne használhatnánk? – von kérdőre Draco.
- Azért, mert a Minisztérium figyeli, hogy melyik körzetekben hajtanak végre varázslatokat, és azokat a területeket, ahol mágiát észlelnek, pedig elvileg nem élnek mágusok, leellenőrzik – magyarázom. – Jó éjt! Valószínűleg későn jövök! – vetem még oda, majd futólépésben elindulok kifelé.
Felkapom a seprűmet a ház verandájáról, majd ráhuppanok, és irány a csillagos ég. Szeretek repülni, bár a seprű egy kicsit kényelmetlen – egyszer kipróbáltam egy repülőszőnyeget, és bárki bármit is mond, valahogy sokkal jobban esett a hátsómnak. Mikor varázslók által lakott területre érek, leszállok, és miután nagyjából kiolvadok, elrejtem utazóeszközömet egy bokorban. Rászórok egy kiábrándító bűbájt, hogy senkinek ne támadjon kedve meglovasítani, majd végre hoppanálhatok a főhadiszállásra. Kicsit rendbe szedem zilált öltözetemet, mielőtt belépnék az ajtón. Odabent Mordon fogad olyan dühös arcot vágva, hogy három napig biztos rémálmaim lesznek tőle – bár ha rám mosolyogna, attól is lennének.
- Hol a fenében voltál? – ordít rám úgy, hogy ha parókám lenne, már leszállt volna a fejemről. – Mindenki csak rád vár. Ha miattad elszalasztjuk a lehetőséget… - fenyegetően meglengeti az öklét, majd elindul a nappali felé. Mikor belépek, a többiek is eléggé dühösen néznek rám. Leülök egy sarokba, és próbálom meghúzni magam – a fenének sem hiányzik, hogy mindenki utáljon.
- Szóval, hol is tartottam? – szólal meg Lupin, miután mindenki kiutálkozta magát gondolatban. Mondjuk, Mardekárosként már hozzászokhattam volna ehhez, de hát, aki érzékeny lelkűnek születik, mint én…
- Ott, hogy kaptál egy tippet, hol rejtőzhet Piton és Malfoy! – vág közbe türelmetlenül Potter. Szent Potter, aki azt hiszi, hogy ő olyan tökéletes, hogy mindenki felett csak úgy ítélkezhet. A múltkor is kijelentette, hogy ha meg is találjuk a professzorékat, senki sem nyúlhat hozzájuk, mert ő személyes akarja elintézni mindkettőt. Mielőtt egy szót szólhatna, Piton már le is átkozta a nyakáról a fejét! Pattogós kis Griffendéles! Nem igazán szoktam figyelni arra, hogy mit is mond, mert nem érdekel, de erre a mondatára felkapom a fejemet. Nem, az nem lehet, hogy tudják… Ilyen hamar nem bukhattam le… Különben is, ha tudnák, akkor már rég Azkabanban csücsülnék, és nem egy kényelmes fotelben – próbálom nyugtatni magam, de úgy fülelek tovább, mint a vadászkutya, ha szagot fogott.
- Igen. A lényeg az, hogy néhány mugli látta őket egy raktárépület közelében. Jelentették a rendőrzőknek…
- Rendőrség – javítja ki Granger, én pedig fellélegzem.
- Igen, nekik – folytatja Lupin. -, ők meg szóltak nekünk.
- Akkor oda kell mennünk, most! – pattan fel a helyéről Potter.
- Igaza van a kölyöknek! Minél előbb cselekednünk kell! – forgatja meg a szemét Mordon.
- Elhoztam az épület alaprajzát. Csapatokra oszlunk, és bemegyünk itt, itt és itt… - kezdi el magyarázni a tervet a vérfarkas, de nem igazán érdekel. Tudom, hogy úgysem találjuk ott őket, és különben is már ismerem a raktárépületet. Azért a látszat kedvéért én is közelebb húzódom hozzá, és megpróbálok úgy tenni, mintha figyelnék. – Akkor mindenki értette, mi a feladat? – teszi fel a kérdést a végén. Egy csoportos fejbólintás után jöhet egy jó kis hoppanálás.
Mindenki olyan, mintha besózták volna, én pedig elfojtok egy ásítást, mikor belépünk a célterületre. Halkan vonulunk, az én csapatomban van az egyik Weasley fiú, név szerint Bill és a felesége, Fleur. Billel egy időben jártunk a Roxfortba. Igaz, ő idősebb volt nálam – mikor én másodikos lettem, akkor végzett. Egész bírtam – ő legalább nem akarta azzal elütni az időt, hogy rontásokat próbálgat rajtam. Fleur egy kicsit nyávogós, de el kell ismerni, hogy jóérzésű nő. Nem mindenki ment volna feleségül egy vérfarkas által megharapott és eltorzult arcú férfihoz. De hát, ilyen a szerelem!
Bill int nekem, hogy menjek az egyik oszlop mögé, és onnan fedezzem, amíg belöki az előttünk lévő ajtót. Én teszem, amit mond, bár feleslegesnek tartom ezt az egész akciót. Persze, ezt nem mondhatom el senkinek, csak magamban nyüglődöm. Ahelyett, hogy otthon forró csokit iszogatnék, és figyelném az én drága professzoromat, teljesen átfagyva és álmosan sétálgatok egy elhagyatott épületben.
Mi a fene? Hirtelen a földre bukom társaimmal együtt, mikor kiderül, hogy mégsem olyan elhagyatott ez az épület, és elsüvít a fülem mellett egy átok. Bill a földön kúszva mutatja, hogy ketten vannak, és hogy maradjunk a földön. Mi nem merünk átkozni, nehogy eltaláljuk valamelyik társunkat, így csak a védekezésre koncentrálunk. Szerencsére hamarosan megérkezik a többi csapat is a csetepaté hangjaira, és így jelbeszéddel összehangolt támadást indítunk támadóink ellen. Az átkok csak úgy záporoznak mindenfelé, és most már tényleg nagyon vágyom arra a forró csokira. Bekerítjük a Halálfalókat – mert hogy közelebb érve hozzájuk most már tisztán kivehető a csuklyájuk és a maszkjuk. Bill eltalálja az egyiket, aki térdre rogyik, majd kivédi a másik Halálfaló átkát is, aztán egyszer csak, bumm.
Valami a mellkasomnak csapódik, és hátra zuhanok. Egy pillanatig semmit sem érzek, aztán fájdalom hasít a jobb vállamba. Nehezen felkászálódok, de érzem, hogy a véremtől átnedvesedik a talárom. Mindeközben a többiek a másik Halálfalót is megbénították. Potter az, aki először hozzájuk szalad, és letépi az arcukról a maszkot. Látom az arcán a csalódottságot, mikor rájön, hogy nem azt találta, akit keresett. Miután megkötözik a foglyokat, néhány rendtag kilebegteti őket.
- Jól vagy? – lép hozzám Bill. Ő az egyetlen, aki aggódik értem – mondtam, már hogy bírom? – Láttam, hogy hátrazuhantál. Eltaláltak?
- Jól vagyok. Csak egy karcolás – hazudom, és próbálok nem felnyögni a fájdalomtól. Ha látják, hogy nem vagyok jól, bevitetnek a Mungóba, vagy haza akarnak kísérni, akkor pedig nem tudok visszamenni Pitonékhoz.
- Biztos, hogy rendben vagy? – kérdezi újra.
- Persze, menj csak! – felelem, és kivonulok a raktárból. Gyorsan elköszönök mindenkitől, majd visszahoppanálok a seprűmhöz. Mikor felülök rá, már úgy érzem, hogy forog velem a világ. Fogalmam sincs, hogy hogyan, de végül megérkezem a nagynéném nyaralójához. A seprűt elhagyom valahol félúton a kert és a veranda között, és nagy nehezen bevergődöm az ajtón. Már sötét van odabent, valószínűleg mindketten alszanak. Eltántorgok a lépcsőig, de ott már nem akarnak engedelmeskedni a lábaim. Jó Mardekároshoz híven, kígyóként kúszom fel a fokokon, és próbálok eljutni a fürdőszobáig. Közben véletlenül feldöntöm a folyosói telefonasztalkának támasztott esernyőt, de végül eljutok a célomig.
A fürdő hideg csempéjén ülve rángatom le magamról a taláromat, hogy megvizsgálhassam a sérülésemet. Mikor meglátom a mély vágást és a belőle ömlő vért, az ájulás kerülget. A ruhámat a sebre nyomva megpróbálom elállítani a vérzést, de ez mit sem segít. Érzem, hogy egyre gyengébb vagyok. A látásom elhomályosul, és egyre kevésbé tudom, hogy hol is vagyok. Az ajtón még hallom a kopogást, és egy mély hangot, amely szólongat, aztán belezuhanok a sötétségbe.
Mikor felébredek, és a fájdalom újra belém hasít, azt kívánom, bárcsak én lennék Csipkerózsika, mert akkor aludhatnék vagy száz évet anélkül, hogy bármit is érzékelnék a külvilágból. De sajnos már magamhoz tértem, és annak az esélye, hogy sikerül újra visszaaludnom, kevesebb, mint hogy egy troll megtanul olvasni. Lassan kinyitom a szemem, és körbenézek. A hálószobámban vagyok, bár egy kicsit rendetlenebb, mint amilyenre emlékeztem rá. A fiókok kihúzva, a ruháim szétdobálva, mintha csak egy hurrikán söpört volna végig a házon, amíg aludtam. Az oké, hogy nem vagyok rendmániás, de ennyire azért nem hanyagolhattam el a takarítást…
- Bájitalokat kerestem – szólal meg mellettem egy hang.
- Piton professzor? – kérdezem, vagyis inkább csak tátogom, mert a torkom olyan száraz, mint a Szahara.
- Igen. A zoknik és a fehérneműk között találtam némi sebösszehúzó kenőcsöt. A pipere dolgai mellett meg volt egy kis véralvasztó. Elég gyér a készlete – teszi hozzá szemrehányóan.
- Nem gondoltam rá, hogy szükségem lehet ilyenekre…
- Mi történt? – ül le az ágyam szélére. Csak most, hogy ilyen közel van hozzám, veszem észre, hogy a takarómon kívül nincs rajtam semmi felül. Jesszus, csak nem ő vetkőztetett le? Jobb, ha nem kérdezem meg, mert most nincs hová bújnom, ha elpirulok.
- Halálfalók. Megtámadtak minket a raktárnál.
- És miért nem vitték magát a Mungóba, vagy Madam Pomfreyhoz?
- Mert nem szóltam, hogy megsérültem – felelem szemlesütve.
- Miért nem szólt? Bele is halhatott volna a vérveszteségbe.
- Én csak… vissza akartam jönni. Féltem, hogy ha nem jövök haza, akkor azt hiszik, hogy elárultam magukat, és elmennek innen…
- És ezért kockáztatta az életét? – vonja fel a szemöldökét Piton. – Maga vagy szörnyen ostoba, vagy… - kezdi, de nem fejezi be a mondatot.
- Vagy? – kérdezem kíváncsian.
- Maradjunk annyiban, hogy szörnyen ostoba – morogja, mire én felkuncogok. Ezt persze rögtön egy fájdalmas nyögés követi, mert a rázkódástól megint fájni kezd a vállam.
- Mennyire súlyos? - pillantok a vállamra, de be van kötözve.
- Most már túléli, de sok vért vesztett, és kell egy kis idő, amíg beheged a seb. A holnapi napot végigpiheni, és már kutya baja.
- Köszönöm – suttogom elhaló hangon, majd újra lecsukódnak a szemeim.
Másodszori magamhoz térésemkor már reggel van. Ebben azért vagyok biztos, mert a nap pont megtalálta azt a két milliméternyi rést a függöny szélénél, amin átsütve pont az én arcomba világíthat. Óvatosan felülök, és körbenézek. Egyedül vagyok a szobában, és valaki, amíg aludtam, rendet csinált. Éppen kezdenék újra elbóbiskolni, mikor odalentről durranás és hangos káromkodás hallatszik.
Kimászom az ágyamból, és megpróbálok lábra állni. Sikerül, bár egy kicsit húzódik a vállam, ahogy mozgok. Felhúzom a hálóköntösömet, majd assan lebotorkálok a földszintre, és a konyha felé veszem az irányt. Amit odabent találok, azon nem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek. A konyhám romokban hever, az asztalon kiborult liszt és tojáshéjak; a földet, a falakat és két újdonsült szakácsomat valami fehér trutyi borítja be. A nagy felfordulásban észre sem veszik először, hogy ott vagyok, és úgy szitkozódnak, mint két kocsis.
- Mi a fenét csináltál? – ordítja Piton, miközben megrázza a liszttől fehérlő üstökét. – A rohadt életbe, ezt nem hiszem el!
- Pont úgy tettem mindent, ahogy a leírásban van! – feleli dühödten Draco, és elfintorodva dörgölni kezdi a tojásfehérjétől nyálkás ruháját.
- Ha úgy csináltad volna, akkor nem robban a nyakunkba az egész! – vet gyilkos pillantást a turmixgépemre kedvenc tanárom. Lassan kezd összeállni bennem a kép arról, hogy mi történhetett. Alig bírom visszafojtani a belőlem kitörni készülő nevetést, de még nem akarom felhívni magamra a figyelmet – kíváncsi vagyok, mi fog kisülni ebből az egészből…
- Tessék, itt a papír. Nézze meg! – szorongatja a turmix használati utasítását a szőkeség, majd hirtelen behúzza a nyakát. – Hoppá!
- Hoppá? Mi az, hogy hoppá? – tépi ki a kezéből dühösen a papírt Piton.
- Öhm… Azt a kis kupakot a tetejére kellett volna csavarni, mielőtt bekapcsoljuk…
- Én megöllek! Én esküszöm, megöllek! Az még oké, hogy Potter analfabéta, és kihagy néhány lépést a bájitalok készítésekor, de hogy te is ilyen idióta legyél! – dühöng a bájitalok mestere, és a fiú felé indul. Azaz csak indulna, mert megcsúszik a földet bemocskoló tojáson, és akkorát esik hátra, hogy egy pillanatra megijedek, hogy nem is kel fel többé. Mikor meglátom, hogy még él és mozog, és valószínűleg semmi baja, már sokkal viccesebbnek tűnik a jelenet. Nem bírom tovább, kirobban belőlem a nevetés.
Mindketten úgy néznek rám, mintha meg akarnának gyilkolni, de egyszerűen nem bírom abbahagyni. Eltántorgok egy tisztának tűnő székig, és a kacagástól fulladozva lerogyok rá. A vállamba minden rázkódáskor belenyilall a fájdalom, de most még ez sem érdekel.
- Kiröhögte magát rajtunk? – érdeklődik Piton, miután kezdek egy kicsit megnyugodni.
- Jaj, Merlinre! Ez jobb volt, mint egy vígjáték! – zihálom.
- Örülök, hogy ilyen jól szórakozott, amíg mi éppen az életünk kockáztatásával akartunk magának reggelit készíteni – vet rám sötét pillantást volt tanárom, majd leporolva magát sértődötten kivonul.
- Életünk kockáztatásával… - kacagok. – Csak nem egy sárkánnyal kellett megküzdeniük azért a tojásért?
- Megyek megfürdeni – közli Draco, és ő is elvonul.
- Oh, ugyan már! Fiúk! – kiáltok utánuk. Na tessék! Kifogtam két mimóza lelkű Halálfalót.