1. fejezet

Bizalom

- Én nem vagyok normális! Én nem vagyok normális! Én nem vagyok normális! – mondogatom magamban, miközben egyre beljebb megyek az elhagyatott romos raktárépület oszlopai között. Egy szál pálcával teljesen egyedül bemerészkedek valahová, ahol Halálfalók lehetnek, csak azért, mert nekem női megérzéseim vannak. – Én nem vagyok normális!
Mi van, ha nem is ő rejtőzik itt? Csak azért, mert egy-két mugli látott egy hozzá hasonló, fekete csuklyás alakot, attól még nem biztos, hogy ő az. Lehet, hogy Voldemort más csatlósai bujkálnak itt. Végül is, más Halálfalónak is lehet fekete, zsíros haja és nagy orra.
És ha a női megérzésem csal? Végül is, mióta hiszek én ezekben a hülyeségekben. A jóslástan órákat is mindig utáltam, mert semmi alapjuk, erre most mit csinálok? Megyek a megérzéseim után!
De ha voltam olyan hülye, hogy egyedül idejöttem, akkor már nem hátrálok meg. Mi történhetne velem végül is? Maximum kapok egy Avadát az itt bujkáló csuklyásoktól, vagy irány az Azkaban, ha az Auror Parancsnokságon megtudják, hogy magánakciókat folytatok, a világ legkörözöttebb Halálfalója megmentésének érdekében. Szép kis kilátások, mondhatom!
És mindez miért? Talán valami jutalmat kapok majd érte? Legfeljebb néhány sértésre számíthatok, ugyanúgy, mint diákkoromban. Csak tudnám, mi a fene fogott meg így benne! Talán a szemei… Az a fekete mélység, ami húz magával…
- Na jó, ezt most hagyd abba! – figyelmeztetem magam már sokadjára. Lehet, hogy éppen életveszélyben vagyok, és nekem mi jár már megint az eszemben? A szemei. Megőrülök!
Koncentrálnom kell. „Lankadatlan figyelem!” – ahogy Rémszem mondaná – vagy inkább a képembe ordítaná. Az aurorképzésen is a frász kerülgetett tőle. Persze azt el kell ismerni, hogy ő volt a legjobb a szakmájában, de azért odafigyelnék arra, hogy ne engedjék normális emberek közelébe.
Persze Ő sem az a tipikus „jó tanár”. Az ember remegve üli végig az óráit. Ki ezért, ki azért. A diákok kilencvenkilenc százaléka a félelemtől, a fennmaradó egy százalék – aki én lennék -, pedig mert minden erejével arra kell, hogy összepontosítson, hogy ne pattanjon fel bájitalfőzés közben, és ne vesse a nyakába magát össze-visszacsókolgatás céljából.
Oh, anyám, mi volt ez? Lépések. Igen. Tisztán hallottam. Csak halkan… Csak csendben… Csak éberen…
Az utolsó pillanatban vágódom be a legközelebbi oszlop mögé, mikor egy árnyék elsuhan az egyik hátsó raktár felé. A francba. A szívem mindjárt kiugrik a torkomon. Tisztán érzem, hogy már a nyelőcsövemben lüktet. Meg kéne mozdulnom… Az alak után kéne mennem… Mindjárt megyek… Lehet, hogy megbénultak a lábaim? Vagy valaki Petrificus Totalust küldött rám, amíg álmodoztam?
Na jó, végre elindultam. A fémajtóhoz lopózom, és halkan kinyitom. Lábujjhegyen osonok be, egyik oszloptól a másikig suhanok. Fény… Fényt látok magam előtt. Csak még egy oszlopnyi távot kell megtennem, és meglátom, mi az.
Egy tábortűzszerűség, de nincs füstje a lángoknak. Mágikus tűz. Hát, annyi már biztos, hogy nem mugli csövesek lakják ezt a helyet. A sarokban megmozdul valaki, majd lassan a fényre jön. Magas, fiatal, szőke. Malfoy. Nem Lucius, hanem Draco. Márpedig, ha a srác itt van, akkor Neki is a közelben kell lennie.
Oh, igen, a közelben van. Nagyon is a közelben. Annyira a közelben, hogy a pálcája éppen a vesémbe fúródik. Mikor megfordulok, egy pillanatra meglepődik.
- Nocsak. Miss Collins?
Emlékszik a nevemre! Fut át az agyamon a gondolat – lehet, hogy az utolsó. Mintha valaki időnyerővel visszavitt volna a múltba. Úgy remegek, mint akkor régen. Ő pedig, ugyanolyan szigorúan fúrja bele a tekintetét az enyémbe, és ugyanolyan pengevékonyra préseli az ajkait, mint egykoron, mikor valami rosszat csináltam, és neki büntetőmunkát kellett kiszabnia rám. Oh, éjszakánként hányszor képzeltem el, ahogy „megbüntet” a tanári padlóján, az íróasztalán, a Nagyteremben mindenki előtt – hadd irigykedjenek.
- Sajnálom, de törölnöm kell a memóriáját – közli, és már emeli is a pálcáját.
- Ne! – sikoltok fel, és megragadom a kezét. Persze erősebb, mint én, úgyhogy a földön kötök ki, amikor leráz magáról. – Segíteni akarok! – kiáltom, mielőtt véghezvinné a tervét. Közben a zajra megjelent a szőkeség is. Most már két pálca szegeződik rám. Nem valami nyerő helyzet…
- Segíteni? – nevet fel keserűen szívszerelmem. – Ugyan, miben tudna nekem segíteni?
- Ha én a nyomukra bukkantam, előbb vagy utóbb mások is idetalálnak. Biztonságos helyre viszem magukat – ajánlom, és várom a reakciójukat.
- Maga auror. Miért tenné ezt? – érdeklődik.
- Megvan rá az okom – válaszolom, bár az igazság az, hogy fogalmam sincs, mit miért csinálok. Vagyis van egy tippem, de azt nem mondhatom ki hangosan, ha nem akarok elpirulni…
- Miféle ok? – faggatózik tovább. – Csak nem áruló? Voldemortnak dolgozik? – sötétül el a tekintete.
- Dehogyis! – csattanok fel dühösen. Még hogy én áruló! Azok után, hogy az a csontos ujjú, vörös szemű sátánfajzat megölte a családomat? Hogy képzelhet ilyeneket rólam?!
- Szóval akkor a Rendnek dolgozik?
- Igen.
- Maga őrült… - vonja össze a szemöldökét. Na tessék! Én idejövök tiszta szívjóságból segíteni neki, erre tényleg sértegetni kezd. Ki volt az a marha, aki először azt mondta, hogy jó tett helyébe jót várj??? – Két Halálfalóval áll szemközt, akik bármikor megölhetnék, és bevallja, hogy a Rend tagja?
- Én nem látok itt Halálfalókat, csak a volt tanáromat és egy tinédzser fiút – felelem, és a pálcáikkal mit sem törődve feltápászkodom végre a földről, és leporolom magam.
- Maga szerint ez mi? – szól bele a beszélgetésbe az ifjabbik Malfoy, és felhúzza a bal alkarján a talárját.
- A jele annak, hogy nem vagy normális – vonom meg a vállam, mire dühösen közelebb lép, de Piton a karját kordonként kitéve megállítja. Én hősöm!
- Ha nem áruló, akkor csak azért jöhetett, hogy elfogjon, és az Azkabanba vigyen minket. Ezt pedig, nem hagyhatom, ugye megérti? – veszi fel a tipikus gunyoros félmosolyt.
- Ez logikus következtetés… - kezdem, majd nagy meglepetésére folytatom is. - …lenne, ha azt hinném, hogy tényleg bűnös.
- Azt hiszi, ártatlan vagyok? – felnevet, mire én kezdek elbizonytalanodni. Igaza van. Csak azért, mert én botor módra valami számomra is ismeretlen indok folytán vonzónak találom, a mindenki más által zsíros hajú szemétládának titulált volt tanáromat, még nem biztos, hogy ő az ártatlanság szobra. Végül is hány olyan esetről hall az ember, hogy egy naiv kislány szerelmes lett valakibe, aztán az a valaki bántalmazta, megölte, megkínozta stb. Ilyenekkel van tele a mugli híradó… Az eszem tudja ezt, de az a pici belső hang csak nem akar elcsitulni – pedig már vagy százszor fejbe vágtam gondolatban.
- Igen. Szerintem ártatlan.
- Megöltem Albus Dumbledore-t – feleli, és az arca undorodó fintorba torzul.
- Tudom. Miért tette? – teszem fel azt a kérdést, amit senki sem tett fel, mielőtt elítélték volna őt.
- Miért? – néz rám döbbenten. Határozottan megleptem azzal, hogy érdekelnek az indokai, és nem azonnal vádaskodom.
- Igen, miért? Talán ez valami terv része volt? Dumbledore kérte, hogy tegye meg? - kérdezem tőle, mire elgondolkodva néz rám.
- Szóval biztonságos helyre vinne minket? – tér ki a válasz elől.
- Igen – felelem.
- Honnan tudjam, hogy nem vezet csapdába? – vonja fel a szemöldökét.
- Én sem tudhattam, hogy nem akar-e megölni, mégis idejöttem… Bízzon bennem, ahogyan én is bízom magában – kérem őt.
- A bizalom veszélyes fegyver. Bármikor elsülhet…
- Ígérem, hogy bennem megbízhat – teszem a szívemre az egyik kezemet.
- Ha bármi gyanúsat észlelek, én… - kezdi, de közbevágok.
- Tudom, tudom. Akkor megöl – fejezem be a mondatot helyette.
- Hová megyünk? – kérdezi.
- Elfelejtette már? A kulcsszó bizalom – mosolyodok el, és előveszek egy törött szemüveget, amit még indulás előtt zsupszkulccsá varázsoltam. – Majd meglátja, ha odaértünk.
- Szerintem ez egyáltalán nem jó ötlet! – szól közbe a szőkeség. Nem elég, hogy úgy kell lefogni, hogy ne jöjjön nekem – megjegyzem, egy igazi férfi sosem bántana egy nőt -, még Pitont is befolyásolni akarja a döntésében. Nehogy már miatta ne jöjjön velem, mert akkor lesz a görénykének ne mulass – na meg Avada… Na jó, azért nem ölném meg, de hogy ráküldenék egy jó kis csalán rontást, az biztos.
- Jól van. Hát, ha nem akarnak jönni, akkor én már megyek is… - indulok el tüntetően a kijárat felé, de a professzor ciccegése megállít. Oh, hogy én hogy imádom ezt a tipikus Pitonos ciccegést!
- Nem megy maga sehova! – ingatja meg a fejét, és a pálcájával int, hogy menjek vissza.
- Jobb dolgom is van, mint azt várni, hogyan döntenek. Ha megtudja a Rend, hogy hová jöttem, nekem végem, és semmi kedvem magukkal együtt bujkálni a törvény elől – fejtem ki a véleményemet.
- Ki mondta, hogy velünk bujkálhatna? – gonoszkodik a maga megszokott módján kedvenc professzorom.
- Na, köszönöm. Én ide jövök, hogy segítsek, és ez a hála cserébe. Akkor most meddig fogunk itt állni? – érdeklődöm. – Legalább közelebb mehetek a tűzhöz, hogy ne fagyjak meg? – kérdezem, miután rájövök, hogy az ujjaim már elgémberedtek a hűvös helyiségben. Miután engedélyt kapok, leülök a lángok mellé, és elelmélkedem azon, hogy mekkora egy naiv marha vagyok. Amíg ezt bővebben kifejtem magamban, látom, hogy a két férfi – jobban mondva egy igazi férfi és egy kis nagyszájú pisis – félrevonul, és nagyban azon tanácskoznak, hogy mi is legyen velem. Persze közben mindketten rám szegezik a pálcájukat, és gyanakodva pislognak felém.
- Na, mi az ítélet? – nézek rájuk, és próbálok nem aggodalmaskodónak tűnni. Valahogy nem tudnám elképzelni, hogy az én Pitonom valaha is komolyan bántana engem… Igaz, az iskolában egy csomószor beszólt, és miatta egy hétig nem tudtam pennát fogni a kezembe, miután büntetésből lemásoltatta velem az egyik már szétesőben lévő bájitalos könyvét – mondván, már nem lehet újraragasztani, és hátha valami kis tudás is szivárog munka közben az agyamba. Zárójeles gondolatként megjegyzem, hogy a kétszázadik oldal után már csak a tinta szivárgott a pennámból az asztalra, mert az agyam troll méretűre zsugorodott a sok információtól.
- Mr Malfoy nem bízik magában, és az Exmemoriam mellett szavazott… - kezdi, majd az ajkai mosolyra rándulnak, mikor látja, hogy elfehéredek. – De szerintem magával kéne mennünk… - mondja, mire én hangos Igen! Igen! Igen! kiáltással a nyakába vetem magam – persze csak gondolatban.
- És kinek ér többet a szavazata? – kérdezem ironikusan.
- Maga szerint? – húzza el a száját fancsalogva.
- Miért döntött így?
- Hát, végül is már nem dementorok őrzik az Azkabant, úgyhogy ha csapdába is csal, teljesen mindegy, hogy itt ülünk bezárva, vagy az egyik cellában. Na meg persze, a börtönben legalább naponta kapunk enni is… - fejti ki.
- Ha akarja, szívesen bekísérem a Minisztériumba, és feladhatja magát. Ha már ennyire vágyik az Azkabanba… - vonom meg a vállam.
- Bármennyire is kedves az ajánlata Miss Collins, azt hiszem, vissza kell utasítanom. Inkább az első tervét fogadnám el… Persze, csak ha nem a memóriatörlést kívánja választani.
- Hmmm… Várjunk csak, hadd gondolkodjam… Azt hiszem, inkább lemondanék az Exmamoriamról… Lehet, hogy nem a legcsodásabb az életem, de valamiért ragaszkodom az emlékeimhez… Akkor, mehetünk? – kérdezem, és megforgatom az ujjaim között a szemüveget.
- Igen – feleli ő, és mikor felé nyújtom a zsupszkulcsot, közelebb lép Dracóval együtt.
- Akkor háromra. Egy… kettő… három!