5.
 

Bliss Rowley percekig állt szorosan átölelve a házvezető tanárát. Az agya mintha teljesen kiürült volna. Nem akart gondolkozni, csak pihenni akart. Érezte, ahogy a férfi keze a hátára ereszkedik, és megbizsergeti a bőrét; beszívta a fekete talárból áradó bódító illatot, és hirtelen olyan volt, mintha álmodna. Elhomályosult előtte a világ, és a teste kezdett elernyedni. Érezte, ahogy egyre lejjebb csúszik a tanára karjaiban, és ha az nem tartotta volna elég szorosan, akkor végül a földön kötött volna ki. A szemei lecsukódtak, és csak annyit érzékelt a külvilágból, hogy valaki a karjaiba kapja, és menni kezd vele.
Csak ne a gyengélkedőre vigyék, akkor mindenki megtudja, hogy gyenge volt…
„- Csak ne oda!” – zakatolt az agyában az utolsó gondolat, mielőtt megszűnt volna számára a külvilág.

Bliss álmosan kinyitotta a szemeit, és nagyot nyújtózkodott. Kellett pár másodperc, mire rádöbbent, hogy egy idegen ágyban fekszik. A felfedezéstől megdöbbenve hirtelen felült, ami rossz ötletnek bizonyult, mert elkezdett forogni vele a világ.
Ahogy kezdett kitisztulni a látása, körbenézett. Egy sötét kis pinceszobában volt, ami szinte spártaian volt berendezve. Az ágyon kívül, amiben feküdt, egy fotel, egy kis asztal és egy szekrény volt. A fotelben pedig egy fekete köpenybe burkolózott alak szundikált. Bliss lassan felkelt, és egy kissé bizonytalanul megindult az alvó ember felé.
Piton professzor arca teljesen másnak tűnt így, mint ébren. A vonásai kisimultak, és nem sütött róla a harag és a gúny. Bliss letérdelt elé, és csak nézte. Maga sem értette, hogy miért… Azt sem értette, hogy került ide; a professzor miért pont ide hozta… A saját szobájába… Bliss tegnap délután még bármit megtett volna, hogy itt lehessen, kettesben Perselusszal, hogy megnyerje a fogadást. Aztán jött az a csapás… Olyan volt, mintha elvettek volna tőle mindent, amit szeretett, ami biztonságot adott neki, amiért érdemes élnie… Aztán újra érezte a biztonságot. Csak egy pillanatra, de érezte… Biztonságban volt egy merev, de ölelő karban.
A férfi megmozdult, mire Blissben benne akadt egy pillanatra a levegő. A fekete tincsek közül egy a tanár arcába hullott, meg-megrezdülve minden lélegzetvételkor. A lány kinyújtotta a kezeit, és csigalassúsággal közeledett a tincshez.
„– Mit csinálok? Mit csinálok?” – zakatolt a fejében, de a keze csak nem állt meg. „- Nem inkább az a kérdés, miért csinálom? Miért akarom megérinteni? Valaki állítson már meg!” – könyörgött a belső hang, de az ujjai nem hallgattak rá; remegve megérintették a hajszálakat, és ahogy arrébb söpörték őket, a férfi arcához is hozzá-hozzáértek. Olyan volt az egész, mint egy veszélyes játék, mint egy bomba, ami bármikor robbanhat… Amiről tudta, hogy biztosan fel fog robbanni, de nem érdekelte. És a bomba végül tényleg robbant… Hosszú ujjak fonódtak a csuklójára, és egy fekete szempár meredt rá meglepetten. „- Mondj már valamit! Bármit!” – kérlelte magát, de hirtelen nem jutott semmi értelmes az eszébe, így bevetette azt, amit a nők olyankor szoktak, amikor zavarban vannak, de magabiztosnak akarnak látszani: csábítóan elmosolyodott.
A professzor felkelt, és a még mindig a földön térdelő lányra nézett, aztán határozott léptekkel elindult az ajtó felé, és kinyitotta.
- Úgy látom, jobban érzi magát. Menjen vissza a szobájába, a barátnői már biztosan aggódnak magáért – mondta, mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót.
Bliss a mellkasából majdnem kiugró szívvel nézett maga elé. Nem értette, mi történik vele, és nem értette a tanára reakcióját sem. Arra számított, hogy majd leordítja a fejét, vagy gúnyosan elküldi a fenébe, de arra, hogy csak úgy kisétál szó nélkül, nem tudott magyarázatot adni. Lehet, hogy sajnálja a szülei halála miatt…? Őt ne sajnálja senki! Még Piton se! Ő egy Mardekáros, nincs szüksége szánalomra!

Bliss minél gyorsabban akart eljutni a szobájáig, nem bírta volna elviselni a szánakozó tekinteteket, és azt, ahogy összesúgnak a háta mögött. Egy sötét, eldugott kis folyosót választott kerülőútnak, amiről tudta, hogy nem sokan járnak arrafelé.
Már majdnem a szobájánál volt, mikor az egyik fordulónál egy erős és határozott kéz fonódott a derekára, egy másik pedig a szájára, hogy ne tudjon sikoltozni. Bliss a rémülettől egy pillanatra megdermedt, majd kapálózni és rángatózni kezdett. A lábával néhányszor sikerült bokán rúgnia a támadóját, de az csak nem akarta elereszteni. Az ismeretlen berángatta magával a lányt egy használaton kívüli raktárszobába.
- Csöndben maradsz, és elengedlek! – parancsolta fagyosan egy férfihang. – Megértetted? – Bliss bólintott a kérdésre, de mikor a szorítás enyhült, teljes erejével eltaszította magától a férfit, és az ajtóhoz rohant. Megpróbálta kinyitni, de hiába rángatta a kilincset. - Hát így viselkedik egy jó kislány? – csattant fel mögötte egy gúnyos nevetés, majd valaki a falhoz taszította, és a kezeit a feje fölé szorította. Bliss csak ekkor látta meg, ki is a támadója.
- Mr. Malfoy?!

Bliss döbbenten nézett Lucius Malfoy hideg, kék szemeibe, és elöntötte a félelem. A férfi a falhoz szorította, és a tehetetlensége láttán gonosz mosoly ült ki az arcára.
- Tudod, hogy most azt tehetnék veled, amit csak akarok? – szólalt meg, és a tekintetével végigpásztázta a lányt tetőtől talpig. – Hiába kiabálnál, senki sem hallana meg… - Bliss nagyot nyelt a gondolatra, hogy a férfinak teljesen igaza van. – Ha pedig megölnélek, napokig, sőt talán hetekig nem találnák meg a holttestedet! Nagy ez a kastély… - mondta, majd a lány füléhez hajolt. - Kíváncsi vagyok, hogy te is ugyanúgy sikoltanál-e, mint az anyád, amikor megöltem? – suttogta kegyetlenül fagyos hangon, mire Bliss megdermedt. Egy pillanatig csak állt, aztán hangosan sikoltozni és rángatózni kezdett.
- Maga rohadt szemétláda! Dögöljön meg! Dögöljön meg! – kiáltozta a dühtől egyre magasabb hangon, mire hirtelen egy pofon csattant az arcán.
- Hagyd abba a hisztit! Ez nem méltó egy aranyvérűhöz! Bár, mit is várhatnék azok után, hogy a szüleid elárulták a Nagyurat…
- Gyűlölöm magát! – suttogta utálattól izzó szemekkel a lány.
- Szíved joga! – nevetett fel a férfi a gondolatra is, hogy a lány azt hiszi, ez egy cseppet is meg fogja rázni. – Hajlandó vagy végre hisztirohamok nélkül végighallgatni, hogy miért jöttem? – Mikor a lány bólintott, belekezdett a mondandójába. – Van nálad valami, ami kell nekem…
- A kettesméretű ónüstömre, vagy Spora: Ezer bűvös fű és gomba című könyvére gondol? – próbálta meg egy gúnyos tréfával visszanyerni a méltóságát Bliss. Meg akarta mutatni, hogy őt nem olyan könnyű megfélemlíteni…
Malfoy mosolyra húzta a száját, majd a keze újra meglendült. Bliss arca égett a pofontól, de meg sem nyikkant.
- Remélem, most már tényleg elhallgatsz, mert ha nem, elhallgattatlak én…, örökre… - fenyegette meg a lányt, majd folytatta. - Az apádnak volt egy kis aranykulcsa. Tudod, hol van? – kérdezte a férfi. Mikor a lány megrázta a fejét, mélyen a szemébe nézett, hogy tudja, hazudik-e. – Az lesz a dolgod, hogy megtaláld! – adta ki az utasítást, mikor meggyőződött róla, hogy Bliss igazat mond.
- Miért tenném? – kérdezte kíváncsian a lány. – Miért tennék meg magának bármit is?
- Mert nálam is van valami, ami neked kell… - válaszolta a férfi, és egy kis virágos zsebkendőt vett elő a zsebéből. – Ismerős? – kérdezte, és elégedetten konstatálta, hogy a lány elsápadt.
- Ne merje bántani! – fenyegetőzött remegő hangon Bliss.
- Ez csak tőled függ! – vonta meg a vállát Lucius. – A kulcsot a korcsért! Ez az alkum! Egy hét múlva visszajövök! – engedte el a lányt Malfoy, majd magára hagyta a raktárban.